Cigányok éjszakái

Forrás: Jelenet a Papusza c. filmből

A víz, amely vándorol
[Woda, która wędruje]

Már régen a múltba enyészett
a vándor cigányok kora.
Mégis látom őket:
sebesebbek az erős,
áttetsző víznél,
mely tovaúszik.

És eszembe ötlik: valamit
mondani szeretne.

Szegény víz, egyetlen nyelven sem tud,
hogy szóljon, hogy daloljon rajta.
Hát egyre csak csobog ezüstösen,
akár a szív, morajlik
a beszélő víz.

Csak az istállójától nem messze
legelésző ló
hallja és érti e zúgást.
Hanem a víz nem pillant rá,
eltűnik, sodródik tovább,
hogy a ló szeme meg ne lássa
a folyót, mely vándorol.

Bronisława Wajs, ismertebb bece- és művésznevén Papusza (a.m.: Baba), akinek föntebb olvashatjátok versét Zsille Gábor fordításában, az első lengyel roma költő, akinek megjelentek a versei. Az ő életéről szól a Papusza című 2013-as lengyel játékfilm.

A film nem lineáris időrendben ábrázolja az életrajzi mozzanatokat. Elliptikusan, töredékesen rekonstruálja a roma költőnő életét, meglehet, a források töredékességére is reflektálva ezáltal. A nyitójelenet 1910-ben játszódik, és egy elképzelhető változatát mutatja be Papusza születésének (jóllehet, a RomArchive szerint Papusza 1908-ban született[1]), valamint a névadás motivációjának: a születés előtt nem sokkal azt látjuk, hogy a leendő (leány?)anya vágyakozva nézeget egy szép babát a falu boltjának a kirakatában. A következő jelenet máris 1971-be visz bennünket. Ebben azt látjuk, hogy „Wajs polgártársat” miniszteri utasításra hozzák ki a börtönből, ahol tyúklopásért ül. Miután megkapja szegényes, ám emblematikus tárgyait (egy kis tárca, egy karkötő, öngyújtó, jóskártya, madártoll), beültetik egy szintén, ám teljesen más hangsúllyal emblematikusnak mondható járműbe, egy fekete Volgába, és egyenesen az operaházba viszik, ahol épp a verseiből készült zeneművet mutatják be. A hatalom képviselőnője, aki a miniszteri utasítást végrehajtva kihozta őt a börtönből, nem tudja rábeszélni Papuszát, hogy bemenjen a koncertre. Még a neki szánt szép („díszcigány”) ruha sem győzi meg a frissen szabadult tyúktolvajt. Ő nem írt soha semmilyen verset, ez egy tévedés, mondja. Az államszocialista hatalomnak azonban föltehetőleg igen fontos, hogy kirakja a nézőtéri kirakatba a fasiszták által üldözött, a vörös hadsereg által fölszabadított roma költőt – legalábbis így szólhatott hozzávetőlegesen a korabeli uralmi politika narratívájának vázlata. Előkerítik hát a férjet, aki a huszonnégy évvel idősebb „nagybácsi”. A patriarchális erély előtt végül meghajolva Papusza bemegy a koncertre. „Pieśńi Papuszy” – Papusza dalai – olvashatjuk a koncertterem bejárata melletti plakáton. A „nagybácsi”, mint egy későbbi jelenetből megtudjuk, valamikor az 1920-as évek második felében „vásárolta meg” feleségül Papuszát.

Forrás: Jelenet a Papusza c. filmből

A film elbeszélő ideje csak 105 perc játékidő elteltével kerül 1939-be, a lengyelországi Roma Holokauszt történeti idejének kezdetére. Papusza rohan a táborozó kumpaniába, hogy hírt adjon róla: kitört a háború. A hírnök jutalma verés a férjtől: nem a hír miatt, hanem mert Papusza úgy tudta meg ezt, hogy olvasta. Következő jelenet: gitározó gádzsó figyelmezteti a romákat, hogy fussanak, amíg lehet, mert a zsidókat már körbekerítették a városokban. Következő: Papusza és egy másik roma nő megbújnak a fa tövében. Kiáltások, gépfegyverropogás. Halt, Zigeunerschweine! A német tiszt a két lelőtt roma férfi holtteste fölé lép, és a maroklőfegyverrel még lead két-két lövést a fekvő testekre a biztonság kedvéért. Majd látjuk a terepjárók és tankok vonulását a bujkáló Papuszáék szemszögéből. Vágás. Némajelenet. Újra Papusza és a másik roma nő barangol. Egy romos fapajtához vagy -csűrhöz érnek. Szinte csak a tartógerendák és -oszlopok maradtak. Egyedül Papusza megy „be”, a másik nő „kinn” marad – bár a bent és kint viszonylagos kategóriái az épület romossága, és ebből fakadó transzparenciája miatt nehezen tisztázhatóak, mégis olyan ennek a hatása, mintha csak ő, a roma költő lépne be a halottak földjére. A kamera kocsizással követi Papuszát. Az arcán kétségbeesés. Vágás. Teljes alakos kép a pajta terében. A földön halottak fekszenek. Az egyik mozog. Gyereksírás. Papusza közelebb megy. Fölemeli a csecsemőt. Tanácstalanul, sírva, kétségbeesetten néz körbe a halottak fölött. Mintha keresné a gyermek anyját. Végül tétova léptekkel kimegy a holtak teréből a pajtán kívülre. Megtalálta gyermekét, Tarzant. A jelenet dramaturgiai hatása a megelőző, ötvenes évekbeli rész végével teljes, ahol a már tizenéves, iskolába járó gyermek megtagadja, hogy meglátogassa anyját az elmegyógyintézetben, arra hivatkozva, hogy úgyis mindenki azt mondja, hogy ő, mármint Tarzan, csak talált gyermek. A valódi indok az, hogy szégyelli az anyját, akit „árulása” miatt kiátkozott, és tisztátalannak nyilvánított a Roma Séró.

Forrás: Jelenet a Papusza c. filmből

Az árulás éppen az írásból fakad. A roma társadalom a maga módján legalább olyan zárkózott és titkolózó volt, mint a zsidó.

A korrelatív kontraszt a két nép kultúrája között azonban az, hogy míg a cigányok titkos kultúrája teljes mértékben a szóbeliségen, gesztusokon, hagyományon, jósláson, rituálén, zenén és táncon alapul, és csaknem tabuként kezeli az ezekről szóló írást és olvasást, addig a zsidó maga az Írás népe, mely ellenben beszélt nyelvét olyannyira elveszítette, hogy az alapítandó zsidó államnak, Izraelnek, egy saját vadonatúj beszélt nyelvet is létre kellett hozni, az ivritet, más kifejezéssel újhébert.

"Schwerer ist es, das Gedächtnis des Namenlosen zu ehren als das der Berühmten. Dem Gedächtnis der Namenlosen ist die historische Konstruktion geweiht."

Walter Benjamin, Gesammelte Schriften I, 1241

Walter Benjamin zsidó „származású” német „anyanyelvű” író 1940. szeptember 25-én halálos adag morfiumot vett magához a spanyol-francia határ spanyolországi oldalán fekvő gyönyörű tengerparti kisváros, Portbou Hotel Francia nevű szállodájának egyik szobájában. A tett motivációja csöppet sem indulati jellegű volt, ahogy arról a Theodor Wiesengrund Adornónak címzett búcsúlevél is tanúskodik: a huszadik század egyik legfontosabb gondolkodója arról értesült, hogy a falangista Franco Spanyolországa minden határnál lezárta a német nemzetiszocialisták által üldözött menekülők elől a spanyol belföld felé való továbbmenekülés lehetőségét, és így a nemcsak zsidó származása miatt „veszélyes” filozófust, két vele menekülő társával együtt, a Gestapo, a koncentrációs tábor és a biztos kínhalál perspektívája várja. Vele menekülő két társa, Henny Gurland, aki később Erich Fromm felesége lett, valamint Henny fia másnap mégis bebocsátást kapott Spanyolországba. Ennek oka, könnyen lehet, az volt, hogy a hatóságokat megrémítette és engedékenyebbé tette a filozófus halála: nemcsak nemzetközi diplomáciai nyomástól tarthattak az ügy kapcsán, hanem akár hadüzenetektől is, nyilván a túltengő félelemből elvétve az eset jelentőségét. A haláleset körülményei ezzel együtt nem tisztázottak máig sem, és erős érveket lehet amellett fölhozni, hogy valójában gyilkosság történt.[2]

Dani Karavan izraeli szobrász 1994-ben lenyűgöző emlékművet állított Walter Benjaminnak a portboui tengerparton Passages címmel. A szobrász honlapjának leírása szerint az emlékmű anyaga: örvény, szél, sziklák, kövek, ciprusfák, olajfa, Corten acél, kerítés, üveg, szöveg. Hozzátehetnénk még: az emlékmű anyaga továbbá a fémpasszázsba belépő látó, halló és olvasó látogató. A szöveganyag a föntebbi idézet a befejezetlen Passagenwerkből. Az írás az üvegen szerepel a németen kívül még spanyol, katalán, francia, valamint angol nyelven. Az acélpasszázs tengerre tekintő üvegén csak bizonyos fénytörésben, napszaktól függően másban és másban olvasható az írás. Az idézet rögtönzött fordítása magyarul: „A névtelenek emlékezetét nehezebb becsben tartani, mint az ismert emberekéit. A történelem konstrukciója a névtelenek emlékezetének szenteli magát.”[3]

Jelen írás szerzőinek napokkal ezelőtt volt szerencséje belépni az emlékműbe, elmeditálni azon, milyen adekvát formái vannak annak, hogy a névtelenek, a tömegsírba lőttek, elhantoltak, kihantoltak, elégetettek, elgázosítottak, megsemmisítettek, hivatalos történelemből kitöröltek emlékezetének szenteljék szerény és alázatos soraikat. Ezután a szintén páratlan portboui temető teraszos terébe is volt szerencséjük belépni, melyet a nem sokkal Walter Benjamin halála után ezen az útvonalon átmenekülő Hannah Arendt is magasztalt.

Dani Karavan a berlini Tiergartenben alkotott egy Szinti és Roma emlékművet is 2012-ben. Anyaga: víz, fű, virágok, fák, gránit, vas, üveg, szöveg, hang. A fotók alapján a németországi és izraeli képviseleti rendszerben hatalmi helyzetbe keveredett politikusok (köztük például Angela Merkel) is előszeretettel materializálódtak az emlékmű közelében. Parádé ez a javából. És azóta is szüntelenül tart.[4]

Eugenika, etnikai tisztaság, faji degeneráció, fajhigiénia, aszociális viselkedés – csak néhány elmés kifejezés a századforduló politikusaitól és társadalomtudósaitól, akik komoly kutatások eredményeképp állapították meg, hogy az egyetlen lehetséges társadalmi modell a civilizáció fenntartására egy „arisztokratikus szocializmus” kiépítése. Mindezzel megalapozták a már jól ismert történetet, melynek végül több millióan estek áldozatául.

1972-ben a Cigány Világszövetség párizsi kongresszusán hozták a határozatot, melyben augusztus 2-át, az auschwitz-birkenaui „Cigányok éjszakáját” jelölték meg a Roma Holokauszt emléknapjaként. Ezen az éjszakán végezték ki a cigánytábor utolsó 2897 lakóját, férfiakat, nőket, betegeket, nyomorékokat, gyermekeket és egy magyarországi fogoly emlékiratai szerint csecsemőket is.

Közép- és Kelet Európában valamennyi ország, lett légyen az „megszállott”, „csatlós”, vagy „bábállam”, hasonló algoritmussal indított kezdeményezéseket a századfordulón és a század első felében a cigánykérdés megoldására: kulturális megoldások helyett a gyorsabb eredményt hozó rendészeti, adminisztratív-felügyeleti módszereket választották. Jelen szöveg egyik szerzője szülőhazáját, Szerbiát emeli ki.

,,Zsidóknak, kóborcigányoknak és kutyáknak bemenni tilos!” - ilyen feliratokkal és a sárga Zigeuner-karszalag viselésével indult az ámokfutás 1941-ben Szerbiában, miután a katonai vezetés elrendelte a cigányok nyilvántartásba vételét. Hamar megjelentek a faji törvények és három koncentrációs tábor is épült a ,,fajilag nemkívánatos” lakosság és úgy általában az ellenséges elemek kordában tartása céljából.

Az ország hamarosan abba a szerencsés helyzetbe került, hogy a ’41-es -’42-es akciókat követően ,, az egyetlen olyan országgá vált, ahol sikerült megoldani a zsidókérdést és a cigánykérdést is”. Becslések szerint ez az átütő siker körülbelül 12 ezer cigány és 15 ezer zsidó áldozatot jelentett.

A szerbiai sikerek egyik fenegyereke Walther főhadnagy volt, aki azért is izgalmas számunkra, mert jelentéseiből nem csupán gondos körültekintés és felkészültség, de kőkemény önreflexió is érződik. Egy árulkodó részlet jelentéséből:

,,A katonáim kezdetben nem voltak megrendülve. A második napon azonban már látszott, hogy egynéhányan nem elég erős idegzetűek ahhoz, hogy hosszabb ideig végezzenek agyonlövéseket. Személyes benyomásom az, hogy az agyonlövések során nem jelentkeznek lelki gátlások. Akkor azonban mégis jelentkeznek, ha az ember napokkal később, este, nyugodt körülmények között elgondolkodik ezeken”.

Emberünk matematikai felkészültségéről pedig a következő mondat hivalkodik:

,,A sírgödrök kiásása veszi igénybe az idő legnagyobb részét, míg az agyonlövés nagyon gyorsan megy (100 ember 40 perc alatt).”

,,Fussatok cigányok, már megint jönnek!” – bár Niš két cigány polgármestere közül az egyik együttműködött a németekkel, másikuk mindig hangos felkiáltással jelezte társai számára, hogy jönnek a németek. Akik nem tudtak időben reagálni, a hírhedt Crveni Krst-i táborba kerültek, hogy nem sokkal később a közeli Bubanjban egyszerűen agyonlőjék őket. Tízezren vesztették így életüket.

Phabol lampa măskar o logori
Voi svetil amare Romange
De man, Devla, dui bare phakora
Te urav Nemso te mudarav.

– egy cigarettapapírra feljegyzett vers a niši romák érzéseiről, akik a Crveni Krst-i koncentrációs táborban raboskodtak. Hevenyészett fordításban így szól: „Lámpás ég a táborban / Ragyog szeretett romáinkra / Ó Uram szárnyakat adj nekem / Hogy lecsaphassak egy németre.”[5]

Míg Bánát közvetlen katonai parancsnokság alatt állt, Vajdaság többi részét a magyarok foglalták el és kitoloncolták a vándorcigányokat. Akik Szerbiában születtek, maradhattak, azzal a kikötéssel, hogy a sárga karszalag viselése mellett megássák a zsidó áldozatok sírjait, miközben így biztatták őket, például „az egyik ember, Dushano nevezetű”: ,,Most a partizánokat, a kommunistákat meg a zsidókat öljük meg, aztán majd rátok is sor kerül, még nincs itt az idő”.[6]

Az áldozatok pontos számáról nem maradtak fönn adatok. Ez a ,,Sonderkommando 1005” nevezetű akciócsoportok alapos munkájának köszönhető, hiszen 1944-ben a parancsnokok jobb híján megsemmisítették a tömeggyilkosságok nyomait - nyilvánvaló, hogy ezeket a feladatokat is a foglyokkal végeztették el -, hatalmas máglyákat raktak, majd a testeket a rudak közé fektették. Gyorsan tudtak haladni, hiszen volt olyan máglya, amelyik akár napi 2000 holttestet is képes volt elhamvasztani, a talajt mindezek után gondosan elegyengették, majd a növényzettel takarták. Ismerősek ezek a módszerek Lengyelországból is, ahogyan azt többek között Claude Lanzmann Shoah című korszakos filmjében is láthatjuk.

Bár pontos számokat részben e gondos utómunka miatt nem tudunk mondani, annyi a kutatások jelenlegi állása szerint bizonyosnak tűnik, hogy az ekkor Európában élő cigányok teljes lélekszámának egyharmadát, a megszállt területeken élők hetven százalékát irtották ki.

Családi stratégiák

„A roma családok ellen elkövetett erőszak meghatározó vonása a náci roma népirtásnak a Szovjetunióban. A családtagokat ritkán választották el egymástól. A roma szülőkkel végignézették gyermekeik halálát, míg a gyerekek és férjek ki voltak téve a roma anyák és feleségek megerőszakolásának. Fiatalembereket táncolni és énekelni kényszerítettek családtagjaik hullái mellett.”[7]

A lengyelországi Oświęcim városkája határában kiépített Auschwitz II (Birkenau) táborkomplexum részei voltak a gázkamrák, a krematóriumok, valamint a cigány „családi” tábor és a csehországi zsidók családi tábora. „A családok együtt tartására az SS-nek azért volt szüksége, hogy a cigányokat valahogy »kezelni« tudja: a családjuktól elszakított cigányok ugyanis minden »ésszerűség« ellenére ellenálltak. Ezért a cigánytábort fokozatosan számolták fel. 1943. május 16-án a táborban kijárási tilalmat rendeltek el. Este teherautón SS-különítmény érkezett, körülvették a barakkokat, és bementek a cigányokért, akiket azonban valaki figyelmeztetett, hogy a kijárási tilalom azt jelenti, hogy elérkezett a végórájuk. Késekkel, ásókkal, feszítővasakkal, kövekkel fegyverkeztek fel, és nem voltak hajlandók elhagyni a barakkokat. Az SS a blokkfőnökök hivatalában való tanácskozás után elhagyta a tábort, a kijárási tilalom megszűnt. Ezután egyre több fiatalt távolítottak el a táborból […] 1944. augusztus 2-án, a tábor felszámolásakor szinte csak betegek, öregek, nők és gyermekek maradtak már, de kétségbeesett lázadásukat az SS csak erősítéssel tudta leverni. E hétköznapi hősök »csontja megtöretett«: az egyenlőtlen és reménytelen küzdelem után, a lázadók kéz- és lábcsontjait összezúzták.”[8]

„Késő éjszakáig hallottam kiáltásaikat, és tudtam, hogy nem hagyják magukat – vallotta egy másik szemtanú. A cigányok egész éjjel kiáltoztak… Nem adták olcsón az életüket. Utána Boger és mások végigmentek a blokkokon, és összeszedték az elrejtőzött gyerekeket. A gyerekeket Bogerhez vitték, aki a lábuknál fogva felemelte, és a falhoz csapta őket… Ezt öt, hat vagy hét alkalommal is láttam. Reggel a táborban nem voltak cigányok.”[9]

Számunkra ebből a leírásból az kell hogy legyen a tanítás, hogy mindig ellen kell állni. Míg a nagyrészt kis- és nagypolgári osztályokból kikerülő zsidók, tisztelet a rebellis kivételnek, jámboran hajtották fejüket a kivégzőpallos alá, lett légyen az élve elégettetés, amely „módszer” nyomán a holokauszt görög terminusa vált a történések kulcsszavává, tarkónlövés, vagy elgázosítás, addig a beszámolók alapján az látszik, hogy a cigányok, a „proletárok” és osztályon és társadalmon kívüliek nem voltak hajlandóak elfogadni az elfogadhatatlant, a végsőkig ellenálltak, még akkor is, amikor „családi” táborukból minden fiatal, életerős embert eltávolítottak a gyáva, senkiházi nácik, kollaboránsok, megalkuvók, csatlósok és kápóik. Romáink még a mankóikkal is harcoltak. Így kell tennünk nekünk is, mert lassan már csak mankóink vannak.

Temetetlen holtak

Beszéljenek a névtelenek.[10]

Holdosi Vilmosné – Torony

„Annyi halott volt ott aranyos minden reggel, hogy mi hordtuk ki az égetőkemencébe. Úgy égtek ott szegények, mint a fa. Szívünk nem volt nézni azokat a kis fiatal zsidó nőket, 15-16 évesek voltak. Mondjuk, mi jobban hozzá voltunk szokva a nélkülözéshez, mint ők. A legrosszabb az volt, ahogy az égetőbe hordtuk a népeket. Hogy az ember fogta azokat a halottakat és dobta be őket az égető kemencébe, mint a kutyákat, ezt soha nem lehet elfelejteni. Annyi embert megöltek, hogy átkozott legyen az a Hitler. Én is hordtam. Azért is vágtak rá a lábamra egy nagyot. Egy idevalósi kis asszony meghalt. Nem hitték el, hogy meghalt, letették egy székre, onnan leesett, én meg akkor állítottam appel-t, aztán mondják, vegyem fel. Mondtam, én nem veszem fel, erre a bal lábamra rávágott a gumibottal… Mert nem vettem fel.” (89)

„Férjhez mentem 18 évesen. Egy cigányemberhez, magyar cigány volt. Muzsikus volt, hegedűs. Negyvennyolc évig voltunk házasok, nyolc gyermekünk született. Három éve halt meg, azóta egyedül élek. Hetven éves vagyok, 27 ezer forintot kapok, azzal a kis pénzzel együtt, amit a deportálás miatt rátettek a nyugdíjra. Előtte 23 ezer forintot kaptam. Csak a gyógyszerek havi 3-4 ezer forintba kerülnek. Lebénult a bal lábam, amikor a gumibottal ráütöttek a táborban. Nagyon fájt, nem álltam rá, csak a jobb lábamat használtam, és így lebénult a bal lábam. A gyerekeim is itt élnek Toronyban. Az ősszel kaptam 200 ezer forintot a Kárpótlási Hivataltól, a Vöröskereszt segített. Beraktam a takarékba 80 ezer forintot, ha meghalok, el tudjanak valamiből temetni. Meg adtam a gyerekeknek ötezer forintot, mindegyik kapott. Mind örült neki, munkanélkülin vannak, szegények. A Tanácsban mindig megemlékeznek augusztusban, hogy elvittek bennünket, megkoszorúzzák, tudja azt a táblát. De hát egyikre sem tudok elmenni, a lábam miatt.” (90)

A felvétel 1994 májusában készült, az interjút készítette: Daróczi Ágnes

Balogh Gyula – Budapest, Rákospalota

„Volt ott Dachauban egy nyírbátori cigány, Sanyinak hívták. Megszökött a táborból, de elkapták. Két szememmel láttam mit csináltak vele. Kikötötték a keresztfára, mint Jézust. Éjszaka. Amikor rákötözték a keresztre, minket odahajtottak a térre, hogy nézzük, hogyan feszítik föl. Olyan hidegek voltak akkoriban, hogy olyan hideg soha nem volt, mint negyvennégyben. Hideg volt, és esett a hó, és a cigány fiú megfagyott a kereszten. Mire virradt, megfagyott, olyan kék lett, mint a szilva. Őt így ölték meg.” (107)

Megjelent a Múlt és Jövő 91/3 számában, p. 36-38. Az interjút készítette: Bari Károly

Csontos István, Debrecen

"Vallomásomat azzal szeretném kiegészíteni, hogy eszembe jutott, a kislétai bűncselekményt úgy hajtották végre, hogy megvárták, éjfél elmúljon. Lehet gondolkodni, hogy ezt a roma holokauszt miatt csinálták így, mert annak évfordulója tudomásom szerint augusztus 2-re vagy 3-ra esik. Valami mocsaras területről is beszéltek, de már nem tudom pontosan visszaidézni. Mikor kiszálltak, civilben voltak, mindegyiküknél, Árpinál, Pistinél és Dezsőnél is volt egy-egy Bundeswehr-hátizsák, szerintem nem csak a fegyver, de ruha is volt benne, mert azt kizártnak tartom, hogy az Árpi papucsban csinálta volna végig az egész menetelést és a bűncselekményt."[11]

Csontos Istvánnak, az úgynevezett romagyilkosságok-per negyedrendű vádlottjának a 2010. január 28-án tett vallomásából valóak a fönti sorok. Csontos 2022-ben szabadult. Őszintén reméljük, igyekszik azon, hogy bestiális bűnrészessége után valami jót tegyen magyar roma honfitársainak. Ezúton kívánunk neki minden jót „szabad” életében. Tudjuk: a szabadságvesztéses büntetésvégrehajtás intézménye soha nem jelentett megoldást semmire, sem az áldozatnak vagy kárvallottnak balzsamot, sem az elítéltnek tisztító antidótumot, és inkább csak tetézi a bajt. A retribúció, a vendetta, a bosszú: mind-mind céltalanok, kontraproduktívak. A reszocializáció rácsok mögött: nonszensz. A megbánás kikényszerítése abszurdum. Máshol kellene keresgélnünk. Próbáljuk, lelkeink, véreink. Cigányok, magyarok. Mert különben elveszünk menthetetlenül. Magyar, roma és zsidó mindahány. Rajtunk áll.

Látjátok feleim szümtükkel, mik vogymuk. Savale és salom, az vogymuk.

Jegyzetek:

[1] https://www.romarchive.eu/en/collection/p/bronislawa-wajs/

[2] https://www.historicalmaterialism.org/node/1751

[3] https://www.danikaravan.com/portfolio-item/spain-passages-homage-to-walter-benjamin/

[4] https://www.danikaravan.com/portfolio-item/germany-the-sinti-roma-memorial/

[5] A szerbiai roma holokauszttal kapcsolatban túlnyomórészt Pucsi Barna Gyula: A cigánykérdés „gyökeres és végleges megoldása”. Tanulmányok a XX. Századi „cigánykérdés” történetéből című kiváló munkájára támaszkodtunk (99-106, Csokonai Kiadó, 2004.)

[6] Donald Kenrick, Grattan Puxon: Cigányok a horogkereszt alatt. Ford: Dr. Novák György. Pont Kiadó: 2001. 81.

[7] Volha Bartash: “The Romani Family Before and During the Holocaust: How Much Do We Know? An Ethnographic-Historical Study in the Belarusian-Lithuanian Border Region.” In Eliyana R. Adler and Kateřina Čapková eds.: Jewish and Romani Families in the Holocaust and its Aftermath. 33. (Ford. L. Z.)

[8] Pucsi Barna Gyula: i.m., 157-8.

[9] Memorial Book. The Gypsies at Auschwitz-Birkenau. Idézi Pucsi Barna Gyula, i. m., 158.

[10] Forrás: Daróczi Ágnes, Bársony János szerk.: Pharrajimos. Romák sorsa a holokauszt idején. L’Harmattan, 2004.

[11] Forrás: Vágvölgyi B. András: Arcvonal keleten (Történetek a romagyilkosságokról). Budapest, Konkrét Könyvek, 2016. 362.