A személyes emlékezet átömlik a kollektív emlékezetbe, és ott a torkolatnál, a deltán különféle szervek és szervezetek működnek: intézmények, zsilipek, intézetek, rendőrök, vámosok, folyóiratok, szomszédok, múzeumok és hivatalok végzik az átkötést, átfogalmazást, törlést, strukturálást és hozzáköltést. A személyes emlékezet sosem marad érintetlen, hacsak nem Marcel Proust az illető. Az őskorban, példának okáért, a sámánság intézménye kontrollálta, hogy mi mehet át, és mi nem. Ma, még nagyobb erőbefektetéssel és jól megfinanszírozva, a politikai pártok, a média, az egyházak és a társadalmi intézmények kormányozzák közös emlékezetünket. Valamennyiünk emlékezete manipulált – hacsak nem vagyunk a mélytudatból merítő kiváló költők –, azoké is, akik szent iratokkal táplálják szellemüket. Lehetséges-e ezeket a külső hatásokat jóra fordítani?
A szép nevű Géraldine Schwarz magyarul frissen megjelent könyve, melyről most beszélni szeretnék, a kollektív emlékezettel foglalkozik, és a fent említett „deltára” összpontosít. Elsősorban az „átkötés” (vagy átköltés) érdekli, az emlékezet zsilipjei, amelyek hol pangást, hol túltengést idéznek elő a közösségi emlékezetben. Könyvének eredeti címe: Les Amnésiques, magyarul (a fordítás Ádám Péter és Kiss Kornélia kiváló munkája): Emlékezet nélkül, és 2018-ban elnyerte az Európai Könyvdíjat. Az emlékezet nélküliek azok, akik nem veszik észre, hogy a jelen a múltba ágyazódik, a múlt a jelenben van, azok vagyunk, akik voltunk. Ezt az ignoranciát sok minden motiválhatja: a hivatalos emlékezetpolitikák arroganciája, a nemzeti emlékezetkultúrák leopárdbőre, a hedonista korszellem, a gyászra való képtelenség, a felelőtlenség, vagy valami a tudat alatt. A prezentizmus a pszichológiai tanácsadásban is divatos: élj a mában és a mának, javallja.
Géraldine Schwarz, ahogy a neve is mondja, francia-német identitású, apja német volt, anyja pedig francia. Volker és Josiane Londonban találkoztak, a hippi korszakban, amikor a korszellem kedvező hatással volt a nemzetközi szerelmi kapcsolatokra. Nagy love story kerekedett, de erről a lányuk nem ír, mert nem regény ez, hanem társadalmi-történelmi esszé a publicisztika határán. A publicisztika az én szótáramban nem pejoratív fogalom, ellenkezőleg, ez egy pótolhatatlan műnem, melynek művelője „mindenkihez” szól, akár a költők.
Irigyelhetnénk az írónőt, hogy egyszerre két ilyen nagy kultúra jutott osztályrészéül, hiszen a születésével két világnyelvet kapott ajándékba, ő maga azonban ebben a könyvben kevésbé a jóra, inkább a rosszra, az eredet eszmei-történelmi problematikájára figyel. Schwarz a kritikai emlékezetkultúra híve, és maradéktalanul meg is győzi az olvasót, hogy megannyi hamisításon, torzításon, a felejtés kráterein kell keresztülgázolnia annak, aki tudni akarja, hogy igazából mi történt, és ő maga kicsoda.
Géraldine Schwarz 1974-ben született, Franciaországban nevelkedett, jelenleg Berlinben él. A nagyszülei a huszadik század vészkorszakában voltak fiatalok. Schwarz fölveszi a családi emlékezet vörös fonalát, ez vezeti őt keresztül a huszadik századi európai történelem labirintusán, de a német intellektualitás is orientálja. A németeket az utóbbi ötven évben a múltfeldolgozás tartja megszállás alatt (igazán németes fogalmaikkal szólva: a Vergangenheitsbewältigung meg a Geschichtsaufarbeitung), amihez nemcsak pontos történészi kutatások szükségesek, de kell a homályos emlékezetmunka is, vagyis „mindenki” részvétele a történelem kutatásában, a saját emlékezetén és a családtörténetén keresztül. Csak egy nemzet sok vitával járó közös emlékezéséből alakulhat ki az emlékezetkultúra (Erinnerungskultur) – Géraldine Schwarz szerint ez Németországban létre is jött, ámbár az utóbbi években ismét hódít az amnéziajárvány, és az emlékezetpiacon megint kelendők az antiszemita, rasszista és revizionista fétisek.
Schwarz könyve rendkívül gazdag, hiszen két nagy nemzet emlékezetmunkáján megy végig, a háború utáni évektől máig – az írónőnek nem volt más választása, ha meg akarta érteni a nagyszüleit, és tovább akarta vinni azt a hagyományt, melyet a szüleitől kapott, ez pedig a nemzeti múlttal való szembesülés. Az apja határozottan antifasiszta volt, aki komolyan vette a nácítlanítást (Denazifizierung), s már ő is kritizálta a szüleit. A Schwarz nagyszülők nem voltak nácik, csak a nácik felé húzott a szívük, és az érdekeik is azt parancsolták, hogy készségesen fogadják el a diktatórikus rezsimet, hiszen az árjásítás (Arisierung) során és egyébként is mint színtiszta németek kedvezményekben részesültek. Hitler nagyon tudott kedvezni a németjeinek, a nők egyenesen rajongtak érte, Schwarz nagymama is kapott ajándékba egy norvég hajókirándulást, ami miatt egy életre leköteleződött. A házaspár a sokmilliónyi Mitläufer (útitárs, társutas, tettestárs, pártoló tag) közé tartozott, akik passzívan és szilárdan támogatták a fasiszta rezsimet, sőt még a világraszóló vereség után is őrizgették szívüknek kedves náci emlékeiket.
A Mitläuferek közé tartoztak a Schreibtischtäterek is, az íróasztali tettesek, a bürokraták, a hivatalnoksereg, az üzletemberek, a logisztikai szakemberek, a technikusok, a gyilkos kis bakák... A katonai osztagok, a közigazgatás és a rabszolgatartó gyárak által elkövetett gyilkosságok, fosztogatások és bántalmazások megszámlálhatatlanok, ezek bármely formájú elősegítése, pártfogolása, igenlése vagy tolerálása a „közönség” részéről cinkosság a rezsimmel, kollaborálás. A német nép magáénak érezte a náci rendszert, a túlnyomó többség szolidáris volt Hitlerrel és az egész csapattal. Ők később sem éreztek semmilyen terhelő felelősséget, legföljebb a vezetőket hibáztatták, vagyis fölmentették magukat. Hannah Arendt 1950-ben, amikor látogatóban járt Németországban, „halálos érzéketlenséget” tapasztalt, és „nyílt gonoszságról” írt, amit „néha ócska pátosszal próbálnak leplezni”.
A háború után a szövetségesek iszonyatos bosszút álltak Németországon, szétbombázták a városokat, rengeteg civilt megöltek, és minden módon megalázták a németeket: a brit megszállási zónában például sok helyen föltűntek a „Keep out” vagy a „No Germans” feliratok. A német katonák hadifogolytáborokban vesztek oda, bezárták őket a volt koncentrációs táborokba, sokakat pedig a Szovjetunióba deportáltak. A kivételezettek, a dúsgazdag vállalkozók, akik kényszermunkásokat gyötörtek halálra, megúszták a megtorlást, boldogan éltek, míg meg nem haltak, és többnyire átörökítették összeharácsolt vagyonukat.
Géraldine Schwarz német nagyszülei, akik a háború alatt egy kevéssé jelentős zsidó vállalatra tettek szert olcsón, a háború után ugyanúgy igazolások után futottak, mint a többi német. Mindeközben a francia nagyapa a Vichy-féle bábállam rendőre volt, ő sem kaphatott „ellenállói igazolványt”. Az írónő a francia kollaboráció történetén is végigszalad. Mi keveset tudunk erről. A legendásított Résistance-ban, az aktív ellenállásban mindössze a franciák 2 százaléka vett részt, és a lakosságnak csupán 10 százaléka rokonszenvezett az ellenállókkal. Pétain marsall „nemzeti forradalma” (Révolution nationale) sok ponton kötődött a hitlerájhoz: a „francia nácik” is elutasították a parlamentarizmust, a modernizmust, gyűlöletet szítottak a könnyűvérű nagyvárosi értelmiség ellen, fölszámolták a szakszervezeteket és a munka–család–haza kispolgári értéktriangulumot pengették. Egy amerikai történésznek, a magyarra sajnos le nem fordított Robert O. Paxtonnak kellett mindezt és még sok egyebet kiderítenie; könyve, a Vichy France 1973-ban jelent meg franciául, és ez adott löketet az ottani múltfeldolgozásnak, miután csapást mért a fasizmusnak hősiesen ellenálló francia nemzet mítoszára.
Paxton, akinek a fasizmusról is van egy könyve, a fasizmus lényegét nem a Führer-elvben, hanem a kollaboráció, a cinkosság kialakulásában látja. (Gondoljunk a besúgórendszerre.) A francia-német írónőt is ez érdekli legjobban, hiszen a családtörténete erre vetett fényt. Az írónő gondolkodásmódjában az a legszebb, ahogy a személyes és a családi apróságokat igen óvatosan, körültekintően beköti a nagy történelembe. Az olvasó egyszerre két dolgot is gondolhat a szóban forgó kispolgárokról: nem tehettek róla + tehettek róla. Ezt az ambivalenciát pedig nem kell feloldani. Befog bennünket a történelem hálója, kérdés, hogy akarunk-e egyáltalán szabadulni a csapdákból.
Az írónő szerint a németországi múltfeldolgozás tanulsága az, hogy a német civil társadalom felelősségtudata növekedett, és kiforrott egy komoly német politikai kultúra. Fél évszázad kitartó és kalandos emlékezetmunkája kellett ehhez. A háborús örömöket és a háború utáni szenvedéseket követően az ötvenes évek a nácik rehabilitációjának évei voltak, a haláltáborok létezéséről még a hetvenes években is csak keveseknek volt tudomása, a holokauszt a nyolcvanas évek elejéig tabunak számított. Mindig akadt jó pár karakter, aki hátráltatta vagy serkentette az emlékezetmunkát. Konrad Adenauer hátráltatta, egy jogász, Fritz Bauer pedig elősegítette: az ő közbenjárására került sor Eichmann jeruzsálemi perére és a frankfurti Auschwitz-perekre (1963–81), ő vitte be Auschwitzot a német köztudatba.
Schwarz az osztrák és az olasz amnéziát is tanulmányozta, és kitér arra is, hogy a szovjet emlékezetdiktatúra miként döngölte földbe az NDK és a kelet-európai országok emlékezetkultúráját. Azt a kérdést sajnos nem tárgyalja az írónő, hogy vajon nem teng-e túl mára Auschwitz emlékezete. Nem mintha elévülhetnének a náci bűnök, hanem mert a szórakoztatóipar ebből is hasznot húz. Eközben a francia, a horvát (usztasa) és az olasz nagy koncentrációs táborokról alig tudnak az európaiak; Davide Conti olasz történész 2017-ben társadalmi szintű emlékezetkiesésről beszélt. S bár Géraldine Schwarz pátosz nélkül ír, nem említi a gyakran brutális történelmi pátosz problémáját sem, ami nemcsak filmekben, hanem a retorikában is jelen van, pláne erre, mifelénk, miközben az ő két hazájában a demokrácia és a liberalizmus patetikus közhelyei dobolnak
Érintőlegesen Magyarország is szóba kerül a könyvben, Orbán Viktor és Bayer Zsolt neve egy lapon szerepel. Kimarad viszont Szerbia, Horvátország, Lengyelország és a többi. Sokkal több azonban az, ami belefért ebbe a kötetbe. Adatokban is gazdag Géraldine Schwarz könyve, gondolatokban is, kritikában is, és az elfogultságát, jobban mondva az angazsáltságát sem rejti véka alá: elfogult a demokráciával szemben, eszménye az olyan társadalom, amelyben van erős (tehát kritikus) politikai kultúra, virágzik az emlékezetkultúra, és aktív civil közösségek működnek. Elmondása szerint Berlinben, választott „országában” mindezt megtalálta.
Devoir de mémoire – emlékezni kötelesség, mondja a francia, amire Paul Ricœur úgy reagált, hogy ne felszólításra emlékezzünk, mert az rosszabb, mint a feledés. Jól tudjuk ezt mi, közép-kelet-európaiak, hiszen itt az emlékezetpolitika hadban áll a személyes emlékezetekkel. Errefelé a természet romokban hever, a társadalom emlékezete fertőzött, így minden klappol, be lehet hajtani a könyvet.
Géraldine Schwarz: Emlékezet nélkül. Egy európai család története a második világháborútól napjainkig. Fordította Ádám Péter és Kiss Kornélia. Kalligram, 2020.
