A montenegrói morgolódó legújabb, magyar nyelven megjelent kötete igazán kellemetlen anyag. Nyugtalanító, okos könyv, tele bosszantó(an) aktuális problémákkal, kérdésfelvetésekkel. Vitára ingerel, sőt, gondolkodásra késztet.

Már a kötetszerkezet is kellően provokatív. Van benne egy Nikolaidisra jellemző, kriminek álcázott filozófiai esszéregény, az egyetlen hetvenoldalas mondatból álló, 2017-es Magyar mondat, majd ezt követi huszonhat esszé, publicisztika, ami eredetileg 2010-ben jelent meg horvátul (!) (Homo Sucker: Az apokalipszis poétikája), zárásként pedig egy pár oldalas karanténnapló 2020-ból. A regényt Rajsli Emese, az esszéket pedig ő és a vajdasági kultszerző, Jódal Kálmán fordította.

A műfaji hierarchiában hívő olvasónál már ez a rendezési elv is kiütheti a biztosítékot: Miért kell nekem egy széppróza után 2008-as publicisztikákat olvasnom Obamáról meg a 2000-es évek hollywoodi filmjeiről, és főképp: mit keres a kötet végén a szerző 2020-as naplója? Életműkiadás? Gazdasági döntés a Covid-sújtotta könyvpiacon? Gereblyézzünk egybe mindent az ulcinji melankólia nagymesterétől? Aki olvasta a szerző korábbi, szintén a Gondolat Kiadónál megjelent műveit, joggal reménykedhet, hogy kicsit komplexebb okok állhatnak a döntés mögött. 

Nikolaidis regényében az elbeszélő Budapestre utazik, hogy egy kellően gusztustalan ügyvédtől átvegye barátja, Joe fura hagyatékát, aki Walter Benjamin elveszett kézirata után nyomozott, és épp a magyar fővárosban sunnyogott ki, vagyis vetett véget az életének. A regény univerzumában ábrázolt Magyarország kísértetiesen hasonlít arra a 2016 óta ismert területre, ahol a déli határon a menekülteket „gépfegyverek, kutyák és fal várja”. A konkrét hely szimbolikus jelentést is hordoz, a menekülés, az otthontalanság és az öngyilkosság történelmi perspektívája megidézi a nagyszerű író-filozófus Walter Benjamin tragikus halálát. Benjamin 1940-ben Franciaországon keresztül menekült Spanyolországba, majd miután a határra érkezve arról értesült, hogy Spanyolország nem fogadja a zsidó menekülteket, kétségbeesett, és végzett magával. (A történetnek még tragikusabb színezetet ad az a tény, hogy Benjamin halálának másnapján kiderült, a hír nem igaz.)

Nikolaidis Joe-ja zseniális író, brutálisan jó ötletekkel. Miközben Benjamin kézirata után nyomoz, pokollá teszi az irodalmifesztivál-szervezők életét: vonakodva elfogadja a meghívást, hogy aztán már az első nap eligya a busás honoráriumot a haverjával (az elbeszélővel), és lehetőleg messzire kerülje a fesztivál többi programját és résztvevőjét. Nem is az önsorsrontó Joe profitál igazán a saját zsenialitásából, hanem az elbeszélő, aki pofás irodalmi karriert épít fel Joe ötletforgácsaiból (mely irodalmi karrier egyes állomásai kísértetiesen emlékeztetnek Nikolaidis valós életútjára). Joe, Walter Benjamin és az elbeszélő összemosódnak, nem mindig lehet követni, kinek a gondolatmenetét olvassuk épp. Ez a szöveg egyik kimondott célja, a mondatregény utolsó szakaszában pedig fény derül arra is, miért éppen magyar ez a mondat.

A híres hosszú magyar mondatra hivatkozva az elbeszélő névtelenül is megidézi Krasznahorkai László, Nádas Péter, Esterházy Péter, Tompa Andrea világirodalmi berkekben is ismert műveit.  „[E]zen tűnődöm [...], a magyar mondaton, amely jó kis metaforája lehetne az életnek, az is hosszú és áttekinthetetlen, hiányzik belőle a mérték, az életnek, amelyet másként is el lehetett volna mesélni, meg lehetett volna élni, akkurátusabb központozással, pontokkal és új bekezdésekkel, mert az aggodalom pontokat kíván, felkiáltójeleket kíván, az ismétlődések és fölösleges kitérők nélkül nagyobb tudatossággal és kevesebb álommal elmesélt életnek” (75).

Aki a korábbi Nikolaidis-szövegekben rajongott az olykor többoldalasra duzzadó esszébetétekért, örömmel eshet neki a Homo Sucker: Az apokalipszis poétikája című résznek. Ezek jól szerkesztett, egymáshoz lazábban vagy szorosan kapcsolódó komplex szövegek, melyben nemcsak az egyes mondatok, bekezdések tartalmaznak állításokat, de a nagyobb szövegegységek is.

A szerző szépirodalmi műveiben folyamatosan keverednek az esszéjellegű eszmefuttatások, a retorikailag csiszolt, dühödt publicisztikabetétek és a szépprózai megoldások. Nikolaidis abba az írótípusba tartozik, amely mintha mindig ugyanazt a szöveget írná. Jelen kötet első esszéciklusában például Az eljövetel előzményeit olvashatjuk lepucolt esszékben: szó esik az apokalipszisről, Sabbatáj Cviről, összeesküvésekről, a Balkán és Közép-Európa múltjáról, közelmúltjáról, messianisztikus mozgalmakról is.

A regény és az esszék egymással tematikusan is szorosan összefüggenek: a másnapos Joe a természet rettenetes működéséről kanyarít emlékezetes monológot (39–42), amelynek hevülete és gondolatmenete visszaköszön Nikolaidis Avatar-esszéjében. Az esszék, publicisztikák jelentős huszadik-huszonegyedik századi gondolkodókkal állnak párbeszédben. Nikolaidis önazonosítása szerint „a görög, akire a szláv filozófusok hatottak” (pl. Žižek, Zarko Paić vagy Basara), gondolkodói horizontján azonban ott van Adorno, Carl Schmitt (!), Badiou, Marx, és Agamben is.

A római korból származó homo sacer kifejezést épp Agamben emelte be újra a huszadik századi európai filozófiai diskurzusba, azokat jelölve az elnevezéssel, akik meg vannak fosztva állampolgári jogaiktól. Nikolaidis radikalizálja Agamben Homo Sacerjét, és a kor közvetítő nyelvével angolosítja: a huszonegyedik század a Homo Sucker korszaka, azé az emberé és társadalmi rétegé, aki és amely megszívta. Emlékezetes esszében, Žižeket, Benjamint és Kafkát is játékba hozva veti össze a Homo Sacer és a Homo Sucker szövetségének lehetőségét. „[A] globális kapitalizmus igazi terméke nem a demokrácia és az emberi jogok globális uralma: a rendszerről szóló igazság a slumokban található, ott, ahová a rendszer a saját melléktermékeit helyezi: emberek milliárdjait, akikre többé senkinek sincs szüksége” (231). Erre az állapotra Nikolaidis szerint nem lehet válasz a több tolerancia elve, „mert minden változás akkor lép életbe, amikor a dolgokat már nem lehet tolerálni” (236).

Pontatlanul, némi pátosszal: a szerző Benjaminhoz hasonlóan arra használja filozófiai apparátusát és nyelvi eszköztárát, hogy önmagát sem kímélve égető társadalmi problémákat tematizáljon. Az esszék között akadnak ötletes, de felejthető eszmefuttatások (pl. Az Apa-Madarak: Hitchcock apokalipszise), amelyek az apokalipszis-ciklusban mégis megtalálják a helyüket. És vannak azok az esszék, amelyek önállóan, tíz év távlatából is megállják a helyüket, sőt! Az Azok, akik extrém módon mérsékeltek: a demokrácia becsmérlése című esszében Rancière és Badiou nyomán szikár logikával és elsöprő indulattal beszél a szöveg a demokráciának nevezett jelenség működéséről és a rendszer elszenvedőiről. 

Olykor bosszantó lehet az a pozíció, ahonnan az esszék megszólalnak: a magyar mezőnyből Tamás Gáspár Miklós vagy jobb pillanataiban Puzsér Róbert nagyívű „megmondásai” juthatnak eszünkbe. Hogy lehetünk úgy cinikusak, hogy közben minden mondatunkkal változást akarunk? Bagi Zsolt mondata, amit saját kiváló tanulmánykötetéről ír, Nikolaidis jelen művére is érvényes: „ez a könyv sokkal inkább dühből és elégedetlenségből, semmint erkölcsi felháborodásból született”.

A Gondolat jól döntött, hogy egymás mellé helyezte ezeket az időben és műfajban eltérő anyagokat, így alaposabban, részletesebben rajzolódik ki a szerző szellemi háttere és gondolkodásmódja. Bár rengeteg az állítás és a meggyőző érvelés ebben a regény-esszé-naplótöredék-komplexumban, a kötet végül egyetlen, nagyon is lényeges kérdésben csúcsosodik ki: mire megy a mondandójával egy nyelvileg patkolt, filozófiailag kigyúrt, politikai és társadalmi szempontból is tájékozott írástudó a véleménybuborékok, véleményvezérek és algoritmusok által behatárolt kommunikációs térben?

Mondjuk csöndben marad, és Kavafisz nyomán „hallgatja a közelgő események titkos moraját” (301). Vagy megvonja a vállát, és építi tovább ezt az Ulcinjtól Brüsszelen és Lagoson át egészen Hollywoodig terjedő nikolaidisi univerzumot, hogy alaposan eltángálja a kapitalistákat, a demokratákat, a bal- és jobboldaliakat, az extrém módon mérsékelteket, a környezetvédőket, a politikailag korrekteket és a teljesen inkorrekteket, és még a radikális gondolkodókat is radikálisan gondolja újra.   

Andrej Nikolaidis: A magyar mondat – Homo Sucker: Az apokalipszis poétikája, fordította Rajsli Emese – Jódal Károly, Budapest, Gondolat, 2020.