Montenegróról az átlag magyarnak egy tíz-egynéhány éves, alig 650 ezer fős exjugoszláv állam jut eszébe csodaszép tengerparttal, megfizethető szállásokkal, égbetörő hegyekkel, no meg egy bosszantóan jó vízilabdacsapattal. A montenegrói irodalomról talán még kevesebb fogalmunk van. Viszont ha arra vetemedünk, hogy olvasni kezdjük Andrej Nikolaidis könyörtelen, konfliktuskereső, fekete humorral átszőtt prózáit, akkor nem csupán Montenegró jelenéről, múltjáról kapunk összetettebb, elmélyültebb képet, hanem a Balkánról, Közép-Európáról, Magyarországról, a háborúk, tradíciók, nemi szerepek, jelenkori politikai és kulturális diskurzusok működéséről is. Persze az elbeszélő maga sem gondolja komolyan, hogy a végső „igazságot” írja meg: „a történelem fikció, mint ahogy fikció minden vallomás is – az emlékiratokról meg jobb nem is beszélni. A történelem egyaránt magyarázható a történelemkönyvek és az összeesküvés-elméletek alapján. Mindegy, hogy nyomtatott szöveget olvasunk, vagy egy gyertya fényével próbáljuk megtalálni a margóra citromlével írt sorokat – végül úgyis a történet egy saját változatát alkotjuk meg, azt fogjuk elbeszélni, amiben hiszünk, amit igaznak tartunk. Minden igazságunk a sajátunk lesz, a saját narratívánk. Csak egyféle elbeszélő létezik: a megbízhatatlan.” (Kilenc, 133)

Andrej Nikolaidistől magyarul eddig három kötetben négy szöveg jelent meg: a Mimesis és az EU Irodalmi Díját is elnyerő Fiam egyben, 2014-ben, a krimiként is kommunikált Az eljövetel 2016-ban, a prózafragmentumokból álló Kilenc pedig 2017-ben. Mindegyiket Rajsli Emese fordította, és a Gondolat Kiadónál jelent meg. A már címével felcsigázó A magyar mondat pedig 2020 őszén kerül a könyvesboltokba.

Nikolaidis görög-montenegrói családból származik, az általa kigyúrt írói univerzumban pedig kiemelt hangsúlyt kap egy kis, tengerparti település, egykori kalózváros, Ulcinj, amely az 1200-as évek óta hol a Velencei Királyság, hol az Oszmán Birodalom része volt. A városkát a montenegrói lakosság mellett szerbek, albánok lakják, geopolitikai elhelyezkedése, történelme és jelene révén pedig tökéletes kiindulási pontja ezeknek az összetett identitású könyveknek. A török hódoltságon keresztül a jugoszláv közelmúlton át egészen a turistákban fuldokló montenegrói tengerpart jelenéig számtalan személyes töltetű eseményt, helyi érdekű történetet, egész birodalmakra kiható történést ismerünk meg.

Ulcinj lakosságának etnikai diverzitása szépen megjelenik a szövegek által kijelölt irodalmi irányok mozaikosságában, hiszen naplóként, krimiként, regényként, esszéként, novellafüzérként is lehet őket olvasni. A szövegek fő erénye mégsem a történetvezetés vagy az irodalmi eszköztár szakmailag kifogástalan használata, hanem a filozófiai tét, a konfrontatív pozíció. A rendszerint első személyű elbeszélő-főszereplő Az eljövetelben gyilkossági ügyekben nyomoz, a Kilencben vélt nagymamája nyomába ered, a Mimesisben pedig próbálja eldönteni, Amszterdamba repüljön szerelméhez, vagy osztálytalálkozón vegyen részt Szarajevóban. A cselekményvezetés közben mintha csak az apropót várná, hogy az elbeszélés folytatása helyett csak úgy mellékesen elmeséljen egy sűrű, brutális történetet, kikanyarítson egy filozófiai apparátussal erősen megtámogatott esszét, vagy könnyed publicisztikában tárgyalja ki a teleszart, szemetes Ulcinj és a turisták viszonyát. Erre a helyi érdekeltségű publicisztikajellegre hívja fel a figyelmet Nikolaidis egyik első magyar kritikusa, Szerbhorváth György.

A Nikolaidis-szövegek elbeszélői nehezen különböztethetők meg egymástól: fiatal vagy középkorú, cinikus, alkoholista férfi(ak), akik maximálisan kiaknázzák a melankóliában rejlő lehetőségeket, és az emberekkel való találkozás vagy a társadalom által hasznosnak vélt cselekvés helyett általában inkább kivágnak egy erős esszét vagy szereznek egy üveg whiskyt – esetleg mindkettőt egyszerre. „Nem veszi zokon, ugye, ha nem leszek maguk mellett ezekben az érzelmekkel terhes pillanatokban, de ma még nem sikerült berúgnom, kértem elnézést.”(Az eljövetel, 38) A Nikolaidis-univerzumban egy pillanatig nem érezheti magát biztonságban a harcedzett olvasó: a Mimesis elbeszélője például barátságosan tudtára adja már a kisregény első szakaszában, hogy jelen könyvet fölösleges irodalmi modellek és szövegek egymásra hatása felől olvasni, a történet végkimenetelét illetően pedig nem érdemes bízni az emberi értelemben, az igazságban vagy a happy endben. Miközben a gyakran kinyilatkoztató pozícióból megszólaló elbeszélő többször is megnyugtatja olvasóját, hogy könyveiben hiába keresi a végső igazságot, mégis felkelti kíváncsiságát és telepakolja a könyveit ilyesféle emlékezetes, idézésre csábító bekezdésekkel: „Tudja-e, hogy a nőstény sün állandóan elodázza a szülést attól való félelmében, hogy a születendő kicsinyek tüskéi fölhasítják a bensőjét? Természetesen, minél hosszabb az elodázás, a tüskék annál nagyobbak és élesebbek, a fájdalom annál nagyobb lesz – ez a halogatás ára. Így van ez a melankolikus alakkal is. Bármit is tervez tenni, a gátlásai megakadályozzák ebben, és ő legszívesebben az elodázás mellett dönt majd.” (Kilenc, 112.)

Nikolaidis szövegeinek egyik legizgalmasabb történelmi figurája a 17. században élt Sabbatáj Cvi, aki zsidó álmessiásként lépett fel az Oszmán Birodalomban, és mivel karizmatikus jelenlétének köszönhetően rengeteg követője akadt, a császár válaszút elé állította: vagy túléli, hogy lenyilazzák, és így bizonyosságot nyer, hogy tényleg ő a messiás, vagy gyorsan áttér a muszlim hitre. Cvi nem sokat gondolkozott, muszlim lett, és a császár ajtónállója. De ebben az új vallásban sem maradt nyugton, ezért a császár száműzte, így került Ulcinjba, ahol a legenda szerint élete végéig egy 14. századi eretnek vezér, Dulcino atya[1] könyvét kereste, hogy megsemmisítse azt. Cvi figurája feltűnik Az eljövetelben és a Kilencben is, és akár egy teljes regény is kikerekedhetne a történetéből, de az elbeszélőt épp csak addig érdekli, amíg a saját gondolatmenetét meg tudja támogatni vele a derék álmuszlim álmessiás.

Nikolaidis nem a novella nagymestere vagy a regényforma zsonglőre, de amit bekezdésszinten tud, az lenyűgöző. A dramaturgiai megoldások gyakran alárendelődnek a gondolati, közlési szándéknak, a Mimesisben egész e-maileket idéz az elbeszélő, ezekben a betétszövegekben azonban egy-két külső jelöléstől eltekintve éppen azokat a prózapoétikai, retorikai eljárásokat alkalmazza, mint az eredeti elbeszélő szájába adott szöveg esetében. Ugyanez vonatkozik Az eljövetel e-mailjeire. A Kilencben egy titokzatos, wovenhand[2] nevű e-mailcímről érkeznek különböző információk, amelyek elvileg a nyomozást mozdítják előre, valójában újabb apropót szolgáltatnak az elbeszélőnek, hogy pár bekezdésben taglalja az egyik legdurvább magyar hátországi háborús történetet, a tiszazugi arzéngyilkosságot és párhuzamot vonjon Fazekas Júlia tettei és a višegradi háborús bűnök között.[3]     

Külön tanulmányt lehetne szentelni a Nikolaidis-szövegekhez szervesen illeszkedő soundtrackek jelenlétéről, a szövegekkel való kapcsolódásokról. A négy könyv közül egyedül a Kilenchez nem biggyesztett zenelistát a szerző, de a másik három itt tárgyalt szöveg-zene kapcsolata sem homogén. Az eljövetel vagy a Fiam soundtrackjét össze lehet állítani spotify-on, míg a Mimesis úgy épül fel, mint egy válogatáskazetta, A oldal, B oldal, az egyes szövegrészeket pedig kiváló ízléssel válogatott, sötét tónusú számok jelölik. Rögvest az első, Bonnie „Prince” Billy remekműve, az I See a Darkness megadja a felütést: „Many times we've been out drinking / Many times we've shared our thoughts / But did you ever, ever notice / The kind of thoughts I got? I see a darkness.” Az elbeszélő ezekkel a dalokkal, zenékkel mintha egy új szubkultúrát keresne, közönséget, közösséget, amire egy radikális melankolikusnak szüksége is van.

A Nikolaidis-féle melankólia felismeréseivel felszámolja a hagyományos közösségvállalás lehetőségét, szembeszáll saját népének identitásképző jelenségeivel. A Mimesis elbeszélője sorra vesz mindenkit: az apákat, a férfiakat, a hadsereget, a legnevesebb, hazafias montenegrói költőt, a 19. századi Njegost, és mindenki megkapja a magáét. „A jugoszláv gyilkos hadsereg része volt annak az egységes történéssornak, amely Tea számára a közömbös családjában elszenvedett tortúrával kezdődött meg. Az a tudat, amely őt megerőszakolta, az ölte meg az embereket Srebenicában. (…) És nem a katonák gyilkoltak, hanem a családok. Az anyák nevelték bűnözőknek fiaikat. Az apák kínozták lányaikat, ahogyan majd a fogoly lányokat-asszonyokat fogják bántalmazni. Nem volt különbség a szülői ház és az állam között. (…) A bátyja csak egyszer vette el a szüzességét, de a hagyomány nap mint nap, óráról órára tett rajta erőszakot.” (Mimesis, 106)

Felmerülhet a kérdés, hogy ha sem a végső igazságot, sem egy élvezetes krimit, sem happy endet nem kapunk, akkor minek is olvassuk végig ezeket a könyveket? Mire gondolhatott Žižek, amikor azt írta Az eljövetel fülszövegében: „Ha volna igazság ezen a földön, akkor Nikolaidis könyve nagyobb bestseller lenne még James Patterson vagy John Grisham regényeinél is. Minthogy azonban nincs igazság a földön, legalább reméljük, hogy ez az őrületesen olvasmányos könyv valamiféle isteni szeszély folytán mégiscsak hatalmas siker lesz majd.” Nikolaidis szövegei olvastatják magukat, miközben egyik kényelmetlen felismerés csap arcon a másik után. A nyomozások során nincs megnyugtató megoldás, nincs tettes, aki elnyeri méltó büntetését, a sötét tettek és a bűnök behálózzák a társadalom minden szegletét. A tradícióira és az Oszmán Birodalomtól való függetlenségére büszke Montenegró (ebbe nem tartozik bele a tengerparti Ulcinj) éppúgy kap a könyörtelen retorikai maflásokból, mint a délszláv háborúk résztvevői, a militáns nacionalisták vagy a politikailag korrekt, liberális, kapitalista nyugat-európaiak, a szélsőségesen zöld amerikai bálnavédők, és még hosszan lehetne sorolni. A Nikolaidis-prózában nincs megfelelési kényszer, nincs óvatoskodás és nincs megalkuvás, a posztkommunista Kelet-Európában szocializálódott olvasóra húsba vágó felismerések sorozata vár. Nem a véres történetek, gyilkosságok, nemi erőszakok teszik valóban brutálissá ezt a szövegvilágot, hanem a saját történelmünkkel, társadalmunkkal és jelenünkkel való szembesítés. Kétlem, hogy valaha bestseller lesz Nikolaidisból, de ha így folytatja tovább, akkor ezzel az attitűddel és szellemi erővel olyan radikális közép-európai gondolkodó-írók társaságában találhatja magát, mint Kertész Imre, Nádas Péter, Thomas Bernhard vagy a Magyarországon kevésbé ismert cseh szerző, Jiři Drašnar.   

Jegyzetek:

[1] Dulcino atya is történelmi figura, Umberto Eco remekül megírt nyomozós regényében, A rózsa nevében alaposan kivesézi a dulciniánusok tetteit.

[2] Az amerikai Woven Hand zenekar darkfolkja szépen illeszkedik a Nikolaidis szövegeit kísérő zenei tracklistbe. 

[3] A háborúból hazatértek feleségei egy kémiában jártas bába segítségével megmérgezték megrokkant férjeiket, aztán ha már benne voltak a mérgezésesdiben, eltették láb alól a nemkívánatos anyósokat, rajtuk maradt vénlányokat is. Részletesebben: https://mediakutato.hu/cikk/2014_03_osz/01_arzen_tiszazug.pdf