Shawn Andre Cosby viszonylag gyorsan jutott el első regénye megjelenésétől a totális nemzetközi sikerig: a Flatiron Books kiadónál megjelent könyveinek rideg könyörtelenséget sejtető, szuggesztív borítói még úgy is szembejöttek velem a közösségi oldalakon, hogy nem elsősorban krimis közösségeket követek. A Blacktop Wasteland és a Razorblade Tears is számtalan díjat kapott az évtized elején, mi pedig ezeket a sikerkönyveket átugorva kapjuk meg a rákövetkező, egészen pontosan negyedik regényét, ami magyarul így hangzik: Bűnösök vére folyjon.

Már két-három éve is azt vizionáltam, hogy ennek a szerzőnek az Agave Kiadónál volna a helye, jó látni, hogy bejött a számításom. 

S. A. Cosby életműve ugyanis remekül felveheti azt a fonalat, amit Dennis Lehane nemrégiben letett:

Cosby is elsősorban mocskos bűncselekményekről és a mögötte meghúzódó társadalmi folyamatokról beszél, méghozzá fekete nézőpontból.

A regény nyitófejezetében főszereplőnk, a fiktív Charon megye első fekete seriffje, Titus Crown mutatkozik be. Reggeli rutinjáról olvashatunk: szereti a rendet, a tisztaságot, az egyenességet. Nem mutatkozhat sem szétszórtnak, sem gyengének: minden nap küzdelmek és konfliktusok várhatnak rá, akkor is, ha nem történik bűncselekmény. Ezen a reggelen viszont kényelmes készülődését félbeszakítja egy hívás: iskolai lövöldözéshez hívják.

Cosby tudatosan hagyja az olvasót egy kicsit találgatni. A lövöldözés természetesen lehet több tucat áldozattal járó őrült merénylet, és még nagyobb valószínűséggel lehet fehér elkövetője, kavarognak a találgatások a kiérkezésig, a kaotikus tömegjelenet sem árulkodik semmiről. Az elkövető egy fekete srác, az áldozat egyetlen fehér tanár. Szó szót követ, majd Titus egyik embere lelövi az arámiul idézgető, zavarodott fiatalembert. Ezt követően mind a fehérek, mind a feketék haragja a seriff felé irányul: a városi tanács kicsinyesen szemétkedő elnökének, a srác szüleinek (Titus régi barátainak), a helyi progresszív lelkésznek, családtagoknak és munkatársaknak is akad egy-két keresetlen szava hozzá.

Ez a kellemetlen helyzet már önmagában elegendő drámát biztosítana egy regényhez, a dolgokat viszont tovább komplikálja az, amit a kedvelt tanár telefonján és otthonában találnak: bizonyítékokat a kimondhatatlanra. Gyomorforgató nyomozás kezdődik egy sokkal régebb óta tartó, mély gyökereket eresztő ügyben, amely az aljasság újabb és újabb rétegeit fedi fel. Ha ez nem lenne elég, a bizonyítékokon is látszó, farkasmaszkot viselő, zavart személy még mindig szabadlábon van, hamarosan pedig újabb kacifántos gyilkosságokkal fenyegeti a rendőrséget.

Ez a regény egy pontosan kimért, jól adagolt, kiegyensúlyozott krimi-thriller,

ennek minden pozitív és kevésbé szerencsés hozadékával. Egyrészt pörögnek az oldalak, a fejezetek felváltva szólnak a nyomozásról, a seriff magánéletéről, Charon megye történelmi vonatkozásairól, és mindhárom szálon érdekes fordulatok, újabb szereplők mutatkoznak be. Nem gyakran, de mindig pontosan akkor, amikor kifogyna az üzemanyag. Annyira gondosan szerkesztett könyv, hogy az ember világosan látja a fejében a filmet, cserébe lefogadnám, hogy veterán krimiolvasók egészen pontosan ki tudják találni, mikor milyen jellegű jelenet fog következni, és hogyan fognak az egyes szereplők reagálni.

A regény már a legelején belengeti, hogy a kötelező katarzisra tartogatja a konföderáció-rajongók „hagyományőrző” felvonulását, és tényleg, gyakorlatilag minden petárda egyszerre durran a könyv utolsó oldalain. Egészen parádés a gyilkosságok viszonya a rasszizmus lélektanával, annyit meg kell hagyni. Azt sajnálom csak, hogy sem a bibliai vonal, sem a megye szövevényes kapcsolatrendszere nincs kimondottan kidolgozva. Mély a tó, de csak a felszínén kacsázunk.

Cosby valahol a regényben arról beszél, hogy a déli megyék történelme, a pontos valóság nem a városkák takaros főutcáin, hanem eldugott mellékutcákon található, és talán ez a könyv kulcsfontosságú tanulsága. Mennyi mindenről hallgat az egyszerű ember, mennyi elfojtott trauma készül robbanni olyan helyeken, amelyeknek a létezéséről sem veszünk tudomást? Mit árulhat el az, aki a munkáját is félti, és milyen részrehajlásokkal dolgozik a sajtó, amikor a bűnösök vérét követeljük?

Cosby nem ítélkezik és nem menteget: érti, hogy az aljasság velünk született tulajdonság,

 a kegyetlenség és kirekesztés gyakorlata pedig olyan mélyen beleivódott az amerikai néplélekbe, hogy a jelek szerint a rendszeresen adagolt tragédia elkerülhetetlen. Ez a könyv fontos problémákat kezd kibogozni ezzel kapcsolatban, ám elsősorban mégiscsak abban erős, hogy az olvasó szétizgulja magát a cselekményen. És mi marad a könyv elolvasása után? Remény, hogy az életmű hazai kiadása folytatódik. Remény, hogy Amerika egy nap rendben lesz.

A. Cosby: Bűnösök vére folyjon. Fordította Pék Zoltán. Budapest, Agave, 2025. 336 oldal, 5480 forint.