Antonin Artaud költő, színész, esszéista, forgatókönyvíró, a „kegyetlen színház” teoretikusa, fiatalkorától kezdve egészen 1948-ban bekövetkezett haláláig a festészet iránt is élénken érdeklődött. Festett és rajzolt, művészeti kritikákat, majd festészeti tárgyú esszéket írt. Legismertebb esszéje, a Van Gogh, akit megöngyilkolt a társadalom, 1947-ben jelent meg, 1948-ban esszé kategóriában Sainte-Beuve-díjban részesült, és magyarul is olvasható.[1] Korai művészeti kritikái azonban kevésbé ismertek a magyar olvasóközönség körében.
Artaud pályafutása 1920 tavaszán kezdődött, amikor szülővárosából, Marseille-ből Párizsba költözött. Már akkoriban erős fejfájások gyötörték és pszichés zavarokkal küszködött, ezért egy svájci pszichiáter javaslatára Dr. Édouard Toulouse pszichiáter vette a szárnyai alá. Nem betegként kezelte a fiatal költőt, barátként tekintett rá, az otthonába fogadta és bátorította. Artaud első művészeti és irodalmi kritikái a Toulouse doktor által 1912-ben alapított, félig tudományos, félig irodalmi Demain című folyóiratban jelentek meg.
Artaud ifjúkori művészeti kritikáit a baudelaire-i hagyományhoz való kötődés, annak folytatása, s ugyanakkor az útkeresés, egy egyedi stílus megteremtése, valamint a festészetről való önálló gondolatainak egyre határozottabb képviselete jellemzi. A XIX. század közepe táján Baudelaire volt az, aki a Diderot által a XVIII. században megkezdett úton tovább haladva, az önálló esztétikán és poétikán alapuló művészeti kritikát az irodalmi műalkotás szintjére emelte. Baudelaire kezdetben újságírói stílusban, Szalonokról[2] írt beszámolóit fokozatosan felváltották a költői invención alapuló és a műalkotás által kiváltott érzelmeket egyre líraibb módon újraalkotó költői és szubjektív esszék. A képek témája háttérbe szorult, az esztétikai kvalitásaik kerültek előtérbe, egyre ritkábbá váltak a technikai jellegű elemzések is. Számos művészettörténész és irodalomtörténész ért egyet abban, hogy Baudelaire művészeti kritikáinak születése óta lehet beszélni Franciaországban az írók és a költők által írt művészeti írások történetéről, hagyományáról és iskolájáról. Ennek a baudelaire-i hagyománynak a folytatója többek között: Zola, Huysmans, Mallarmé, Laforgue, Claudel, Valéry, Proust, Malraux, Bataille, Char, Ponge és Michaux. Véleményem szerint Artaud is ehhez az iskolához tartozik, annak ellenére, hogy a húszas években írt művészeti kritikái után eltávolodott a romantikától és a baudelaire-i ihletettségű esszéírástól.
Artaud első verseire nagy hatással volt Baudelaire és Rimbaud. Ez a két költő mindvégig a kedvencei közé tartozott, akárcsak Lautréamont és Edgar Poe. Egy 1934-ben keletkezett levélben azt írta, hogy százharminc év francia költészete nem ér annyit, mint Gérard de Nerval egy tucat szonettje, Baudelaire néhány verse és Rimbaud Egy évad a pokolban című műve.[3] Művészeti kritikáinak néhány témája arra enged következtetni, hogy jól ismerte Baudelaire művészeti írásait. Egyik korai, őszi Szalonról szóló cikkében írja Artaud Suzanne Valadon francia képzőművész kapcsán, akit nagyra becsült, hogy neki kellene illusztrálnia A romlás virágait.[4]
Tudnivaló, hogy Baudelaire egyik kedvenc festője Delacroix volt. Több írást szentelt a romantikus és melankolikus festő művészetének, számtalan írásában hivatkozott rá, szobájában pedig több Delacroix metszet függött. Artaud egyik művészeti kritikájában azt írja, hogy kedvenc festője Delacroix, akinek művészete szinte egyedülálló a francia festészet történetében, mert festészete „ajtó a végtelenre”, „dionüszoszi részegség”, „valami a rothadás és a foszfor között az, ami jellemzi néha Delacroix festészetét”.[5] Találhatunk még egy közös pontot Baudelaire és Artaud művészeti kritikái között. Artaud egy írása a következő fontos mondattal kezdődik: „Egy kép értéke számunkra elsősorban metafizikai kérdéssé vált.”[6] Artaud korai írásait olvasva az a benyomásunk támad, hogy az általa később is gyakran használt metafizika szó ebben az időszakban még szinte ugyanazt jelentette, mint a baudelaire-i modernség fogalma: a tényszerű jelenből való elszakadást, a múlékony és az örök együttesét.
Artaud ifjúkori művészeti kritikái irodalomkritikáival együtt az Összes Művek második kötetében találhatóak. Mindössze tizenöt művészeti kritikáról van szó, ám ezen a kis szövegkorpuszon belül is megfigyelhetünk az idő előrehaladtával egy stílusbeli és tartalombeli változást. A Szalonokról írt rövidebb beszámolók után, akárcsak Baudelaire, Artaud is hosszabb, irodalmibb, az esszé műfajához közelebb álló kritikákat írt, amelyekben általánosabb érvényű esztétikai gondolatokat fogalmazott meg. A Szalonokról készített beszámolók célja elsősorban a közönség tájékoztatása. Ennek megfelelően Artaud e rövid cikkekben tömör, néha egy-két mondatos, gyakran szellemes jellemzéseket készített a kiállító művészekről és mai szemmel nézve ritkán tévedett. A Szalonokról írt beszámolók és a többi művészeti kritika mind-mind szellemi nyitottságról, kíváncsiságról, lelkesedésről tanúskodnak, és arról is, hogy szerzőjük rendkívül jól ismerte az elmúlt századok francia festészetén kívül a kortárs európai festészeti áramlatokat is. Ezekben az ifjúkori művészeti kritikákban csírájában felfedezhető már minden, ami a harmincas években vagy később írt festészeti tárgyú esszéit jellemzi: egyrészt a festészetről való gondolkodás eredeti és személyes jellege, amely az évek során a felfedezések és a festőkkel való találkozások során egyre hangsúlyosabbá vált, másrészt egy határozott, önálló és magabiztos hang születése.
Artaud ifjúkori kritikáiban a felfokozott érzelmek, a színek kavalkádja és az expresszivitás iránt lelkesedik. Határozottság, eredetiség és lelkesedés jellemzi például a Kifejezés a független művészeknél című esszé gondolatait is, amelyben Artaud többek között ezt írja: „Miért festünk? Azért festünk, hogy elmondjunk valamit, nem pedig azért, hogy elméleteket támasszunk alá. És amit el akarunk mondani, azt csak a körülöttünk lévő formákkal tudjuk elmondani.”[7] Artaud ezért elutasította az absztrakt festészetet, álláspontja mellett mindvégig kitartott. Ugyanebben az esszében a torzítás szükségességéről írva a következő találó sorokat olvashatjuk Modigliani festészetéről: „Ezért vakította meg Modigliani fél szemükre az alakjait. Több mondanivalója volt ugyanis egy szemnél abban az alakban, amely megihlette, szüksége volt arra, hogy a lelke bizonyos vonalakon, és az ecset bizonyos áttetsző festékrétegén keresztülhaladjon, amelyet pedig a szem mintha teljesen elnyelt volna. És nem látjuk, hogy a kislánynak nincs szeme.”[8]
Más művészeti írások utólag válnak nagyon érdekessé. Artaud számos festő fontosságát és zsenialitását nagyon korán, már azelőtt felfedezte, mielőtt e festők világhírűvé váltak volna. Megemlíthetjük itt André Masson, Balthus vagy Paul Klee festészetét, akiről Artaud Klee első egyéni párizsi kiállítása előtt, 1923-ban, a következőket írta: „A magzati formákhoz hasonló alakokat festő Paul Klee (német képzőművész) néhány érdekes látomást alkot. Nagyon tetszik néhány rémálomszerű képe, az építészeti konstrukciókra hasonlító mentális szintézisei (vagy a mentális jellegű építészeti konstrukciói) és néhány kozmikus szintézise, amelyekben a dolgok egész titkos objektivitása érzékennyé válik.”[9]
Artaud lelkesen üdvözölt minden olyan kezdeményezést, amely a legújabb festészeti irányzatok és a fiatal festők bemutatását tűzte ki célul. Lugné-Poe színész, rendező, az Œuvre színház igazgatója például helyet ad a kortárs festészetnek nemcsak a színpadon, hanem színházának alagsorában is, ahol „számos kiállítás teszi majd lehetővé, hogy a fiatal festők bemutathassák műveiket.”[10] Daniel-Henry Kahnweiler művészettörténész, műgyűjtő, galériatulajdonos és mecénás galériája a „festészet olvasztótégelye”, galériájában „az a benyomásunk támad, hogy egy új művészet létrejöttének lehetünk tanúi. Az élő festészetéé, amely még nem született meg.”[11]
Artaud tehát költőként, színészként és művészeti kritikusként kezdte pályáját. A költészet, a színház és a képzőművészet iránti szenvedélyes érdeklődés egész életében elkísérte. Élete vége felé a rodezi elmegyógyintézetben, majd Párizsban azonban már nem művészeti kritikákban, hanem saját rajzairól írt kommentárjaiban fejtette ki véleményét a képzőművészetről, valamint Van Gogh festészetéről, amelyet saját művészeti manifesztuma betetőzésének tekintett.
*
Jegyzetek:
[1] Antonin Artaud, „Van Gogh, akit megöngyilkolt a társadalom”, Átváltozások, 1996/6. Fordította Nagy Andrea
[2] A Szalonok a XVII. század második felétől kezdve Párizsban évente rendezett, egész Európában híres, képzőművészeti kiállítások voltak.
[3] Antonin Artaud, „Lettre à Henri Poupet”, Œuvres Complètes, Gallimard, Párizs, 1980, VIII. kötet, 276. o.
[4] Antonin Artaud, „La figure du Salon d'automne”, Œuvres Complètes, Gallimard, Párizs, 1980, II. kötet, 167. o. Suzanne Valadon (1865-1938) francia festőművész. Számos festőnek állt modellt, többek között Renoirnak, majd ő maga is festőművész lett. Elsősorban portrékat és aktokat festett, gyakran sötét tónusú színeket használt. Számos közgyűjteményben megtalálhatók képei. Maurice Utrillo (1883-1955) festőművész édesanyja volt.
[5] Antonin Artaud, „Le peintre le plus représentatif du génie de la race et le sculpteur”, Uo. 217. o.
[6] Antonin Artaud, „Le cubisme, les valeurs picturales et le Louvre”, Uo. 186. o.
[7] Antonin Artaud, „L'Expression aux Indépendants”, Œuvres Complètes, Gallimard, Párizs, 1980, II. kötet, 171. o.
[8] Uo. p. 173.
[9] Antonin Artaud, „Un peintre mental”, Œuvres, Gallimard, Quarto, Párizs, 2004, p. 46.
[10] Antonin Artaud, „Lugné-Poe et la peinture”, Œuvres Complètes, Gallimard, Párizs, 1980, II. kötet, 188. o.
[11] Antonin Artaud, „Monsieur Kahnweiler”, Uo. p. 212-213.
