A világ és a könyv olvashatóságának párhuzamossága, sőt már-már azonossága olyan toposz az európai irodalomban, amelynek relevanciája jóllehet időről időre elhalványul bizonyos elméleti törekvések és egyéb más természetű tendenciák hatására, markáns érvényét nehezen lehetne megkérdőjelezni. E toposz protoverziója a mi kultúrkörünkben kétségtelenül a Biblia, de szinte minden nagyobb korszaknak megvolt a maga könyvben reprezentálható-reprezentálódó világ-képe. Hogy mást ne mondjunk, a biblikus kor előtt az eposzi énekek és a görög tragédiák vitték színre, s foglalták egységes képbe az akkori világ eleven közegét, a középkor világa pedig Dante Alighieri Isteni színjátékában köszön vissza a lehető legteljesebb mértékben, persze oly módon, hogy egyszersmind már magában foglalja a jövő mégoly bizonytalan és kiszámíthatatlan képzetét. Később pedig a regény vált azzá a formává, amely relevánsan performálta a folyton s egyre változatosabban átalakuló világ ideák és reáliák meghatározta érvényét. Mallarmé abszolút könyvprojektje, a Kockadobás pedig már elméleti szinten is deklaráltan az egységes formában megragadhatatlan alakzatot preferálja, a véletlen, az okkazionalitás szülte formálódás elvét vallja magáénak. Ezzel voltaképpen a költészet nyelve lesz a világ-ábrázolás genuin közegévé és legfőbb princípiumává, mely mozzanatról kisebb-nagyobb törésekkel-kihagyásokkal, de azóta is elmondható, hogy kihagyhatatlan a világ és a könyv identikus együtt-formálódásának vizsgálatakor.

Michael Donhauser és Borbély Szilárd verseinek olvasásakor is határozottan kirajzolódik egy nagyon egyéni módon megélt és megformált világ-kép. Ami ugyanakkor – a mi mai világunkkal intenzív kapcsolatot ápoló jellegzetességéből eredően – általánosságban is érvényes tud lenni. Az irodalom nyelve, ahogyan azt Jacques Derrida többször is kifejti, a rendkívül személyes és a nagyon általános határmezsgyéjén honos – vagy inkább épp hontalan –, azaz miközben egy adott személyiség invenciója szervezi, mondjuk, egy vers nyelvi világát, egyúttal mindenki más által koncipiáltan is befogadhatóvá kell válnia. A költészet nyelve a titoknak és a nyilvánvalónak, vagy a rejtélyesen egyéninek és a feltárultságában általánosnak ezt a feszült játékát nagyon pontosan képes megjeleníteni. A világban zajló tényleges történések vagy faktikusan jelenlévő dolgok a nyelv mindenkor másképp formálódó, ám voltaképpen állandóan feleszméltető-megütköztető lehetőségterében konfigurálódnak, és válnak az életünk szerves részévé. Erre a ritmikusan folyó, de korántsem harmonikus változásra mind Borbély, mind Donhauser nagyon érzékenyen reagál. Borbély Szilárd oly módon, hogy a faktikus történések és dolgok éles peremeit engedi a nyelv lehetőségterében hatni: versei révén az emberi lét végletes és végzetes határhelyzeteire (a holokauszt, az abortált élet vagy más uterotragikus mozzanat eseményeire) nyílik rálátás az olvasók számára a versszó igazként (velünk s általunk újra) megtörténő rendjében. Az éles peremek persze roncsolnak, és az így keletkezett belső és külső sebek rendkívüli nyomot hagynak a versszöveg(b)en és az olvasó(ba)n egyaránt. Michael Donhauser pedig a léteseményeknek, a faktuális és artefaktuális dolgoknak kevésbé az éles peremeit, sokkal inkább az organicitás és készítettség pre-, poszt- vagy még inkább inhumán jegyeit domborítja ki a nyelv képi és zenei áramlásának a szó megformálódásában kulcsszerepet juttató prózaverseiben. A természet a maga nyíltságában, mondjuk így, organikus ontológiai vadságában vagy inkább nyerseségében képes ily módon a nyelv artefaktuális metamorfózisaiban Donhausernél olvashatóvá válni.

2009-ben, amikor a Kortina Kiadónál megjelent Borbély Szilárd és Michael Donhauser közös kötete (Dichterpaare – Költőpárok Gedichte zweisprachig – Versek két nyelven), már mind a két költő, mondhatni, poétikus akméjának kiteljesedésében élt. Azaz már megtalálták a rájuk olyannyira jellemző hangot, nyelvszínezetet, aláírásuk immár összetéveszthetetlenül egyedi, jól felismerhető. Elke Atzler, a sorozatszerkesztő és a kötet Előszavának írója pontosan jellemzi a két költő egyediségének karakterisztikáját, amikor így ír: „Donhauser természetlírát ír, költeményeiből majdhogynem paradicsomi nyugalom árad, amely által a környezetet elevenné és érzékelhetővé teszi. A természetet nemcsak metaforaként tekinti, hanem abból merít késztetést az írásra. Viszonylag szabadon bánik a formával, nyelvezete lecsupaszított, ugyanakkor verseinek csodálatos hangzása van.” Borbély Szilárd költészetét pedig e szavakkal ajánlja az olvasóknak: „Borbély Szilárd prózaverseiben mélyenszántó módon foglalkozik a beszéd és a(z el)hallgatás paradoxonával. […] Borbély műveit metafizikus és teológiai témák hatják át, különösen annak kínzó kérdése, hogy egy jó Isten miért engedi a szenvedést. […] Egész költészetének központi témája […] a fájdalom…” Atzler tűpontos szavaihoz és lényeglátó gondolataihoz annyit érdemes hozzátenni, hogy miközben Donhauser a természetlíra megújításával valóban játékosan és harmonikusan teremti meg a nyelv immerzív lehetőségterét, verseiben a természet és az ember veszélyeztetettsége markáns nyomot hagy. S bár Borbély szövegei a beszéd és elhallgatás késélén egyensúlyoznak, a szenvedés és a fájdalom pedig megannyi módon s változatban jelenik meg nála teológiai, metafizikai és egzisztenciális vonatkozásban egyaránt, a nyelvi invencionalitás és a megszólalás tereinek játékos, grammatikai és retorikai kiszélesítésére tett kísérlet ugyanolyan releváns része a poézisének.

Mind a két költő választott egy-egy mottót a versei elé. Borbély egy Talmud-gondolattal indítja útjára szövegeit: „Minden Isten kezében van – az istenfélelmet kivéve.” Ez a jelvéset egyszerre teljesen világos és megfejthetetlenül titokzatos. És éppen ez a vibráló, nyughatatlan feszültség adja azt az erőt, amelynek terében nekikezdhetünk e versek olvasásának. Világos ez a Talmud-mondat, hiszen istenfélelmet csupán az ember érezhet át. Isten nem fél önmagától. Ám rögtön befészkeli lelkünkbe magát a titokzatos érzés, amikor eszünkbe jut az Ószövetségből Mózes első könyvének híres története, amikor is a folyamközi nép tornyot akar építeni, el is kezdik, már épp elérnék Istent szemtől szembe, amikor „monda az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét” (1Móz 11:1–9, Károli Gáspár fordítása). Itt mi más történne, mint hogy az Úr megrémül az ember megismerési-megnevezési szándékától, s ezért zavarja össze a nyelvét. Szóval Isten félelme éppen az emberi nyelv teremtő létéből táplálkozik. Borbély Szilárd nagyon jól ismeri a nyelv e veszélyes hatalmát, de sohasem kíséreli meg lecsillapítani e hatalmat, épphogy csak annyira próbálja a verseiben megszelídíteni, hogy egy világ teremtése lehetővé váljon. Donhauser pedig Leonardo da Vinci egyik mondatát választja mottóul: „Láthatóvá válik valami, és aki ezt eltakarni véli, általa eltakaródik.” Leonardo e gondolata Donhauser verseinek kvázi bevezető mozzanataként részint betekintést enged a láthatóság terébe, abba a totális affirmációba, amely a természet maga. A befogadásnak, az elfogadásnak abba a közös és köztes lehetőségterébe, amely minden létezés előfeltétele. Ennek a része az is, ami láthatóvá válik, és az is, aki lát. Ám az is nyilvánvalóvá válik, hogy a látás-láthatóság csakis a takarás, a nem láthatóság, a láthatatlanság pandantjaként lehet releváns. A kettőnek, a lehetőség-létnek és a létezés megszűntének a folytonos-organikus együtt formálódása adja a Donhauser-szöveg legfőbb poétikai szervezőelvét.

Mielőtt röviden megkísérelnénk egy-egy vers közelebbi olvasását, a könyv képi reprezentációs jeleit szükséges még érinteni. Mindkét szövegvilágot megelőzi tudniillik egy-egy rajz. Borbély Szilárd versei előtt a Madarak című Rembrandt-rajz látható, míg a Donhauser-verseket Felix Studinka Gesztenyefa című szénrajza vezeti be. Ha ezekhez még hozzávesszük azt, hogy a borítón egy hatalmas fa földfelszíni gyökérzetét láthatjuk, azt kell hangsúlyoznunk, hogy a kötet paratextuális jegyei mintegy ráhangolják az olvasót arra a kondícióra, hogy ezekben a versekben a természet sajátos megtapasztalására kínálkozik mód. Egészen pontosan az a világtapasztalás, amely Borbély és Donhauser szövegeiben konceptuális formákat nyer, s egyben tesz lehetővé, elsődleges forrásként kezeli a természethez való viszonyt. De míg ez Donhauser esetében szinte effektíve létre is jön, Borbély szövegei mindezt távolabbról, közvetettebb módon viszik színre. Donhausernél a természet eleven organizmusainak léte formálódik meg, Borbélynál a vég, a halál drámaian lesújtó eseménye kerül előtérbe.

Ha közelebb hajolunk Borbély Szilárd Az éjszakához című verséhez, s megpróbáljuk szorosan olvasni, három mozzanat egymásra montírozódása határozhatja meg leginkább a versértelem kibontakozását. A vers első harmadában egy sajátos, egyelőre közelebbről meghatározhatatlan fájdalom képi és lelki körvonalai bontakoznak ki – az éjszaka képéhez társuló szenvedés nyomaival szembesülünk (el kell bírni a terhet, megroppan a gerincoszlop). A szöveg középső részében aztán kifejezetten nem-emberi létezők (galamb, feketerigó, fák) révén, rendkívül aprólékos és finoman elővezetett költői megoldások segítségével (pl. megszemélyesítés: „a behajló árnyék […] siklik le”) követhetjük nyomon, ahogyan egy madár egyik helyről a másikra lépdel. Ha azt hinnénk, hogy itt egy nem-emberi idill szökne szárba, rögtön tudatosul bennünk, hogy ilyesmiről szó sincsen, hiszen a technicizált-kibernetikai képiség jelzése által („távműködtetésű játék”, „kibernetikus organizmus”) a költő a veszteség vagy a pótlék jelentésrétegének beemelésével a versértelmet eltolja a drámaiság irányába. Még akkor is, ha a madárka természetes fejmozdulata akár hasonlíthat is a gépi mozgásra, tehát a kibernetika pusztán a hasonlítás szintjén idéződne meg. Mert a technicizált vagy a végletes és végzetes artefaktualitás alapjaiban veszélyezteti a természetet. A vers záró részében a Virrasztás Hegyének felidézésével az emberi létveszteség hagyományosan erős krisztológiai mozzanata konfigurálódik a szövegben, egyben a halál eseményének eme kimerevített mozzanata marad meg az olvasóban a szöveg részéről legmarkánsabban javasolt konceptuális formaként.

Ha Donhauser kötetbeli első, az „Und was da war, es nahm uns an…” („És ami ott volt, befogadott…”) kezdetű darabját elolvassuk, rögtön megtapasztalhatjuk, milyen hangoltsággal fordul a természethez, illetve annak ábrázolhatóságához. Mindenekelőtt azt vehetjük észre, hogy az a rendkívüli gazdagság, amely a versben megjelenik, egyetlenegy mondat sajátja. Amiből arra következtethetünk, hogy a természet organikus rendje és a nyelv grammatikai vagy szintaktikai elrendeződése Donhauser szövegében motivált vagy reflektált kapcsolatba hozható. Nemcsak arról van szó, hogy a természet ritmizáltan kibontakozó, majd elhaló, újraéledő, majd megint elenyésző folyamatát képek és igei alakzatok segítségével tapasztalhatjuk meg, hanem arról is, hogy az „und”, „és” kötőszó segítségével a vers viszonyítások és vonatkozások egész sokaságát képes önmagába szervesíteni anélkül, hogy tolakodóan bonyolulttá válna. A prefixumok és affixumok, kötőszavak és toldalékok halmozása is arra enged következtetni, hogy a nyelvi mozzanat (önnön ítéleti vagy éppen retorikai annektív erejével) ebben a világábrázolásban nem akar felülkerekedni a természet organikusan változó létrendjén, hanem a mondat mintegy lehetővé teszi a természetnek a feltárulkozását. E feltárulás egyik legszebb megvalósulása az a metamorfózis, amely a versmondat egészén átívelődve megtörténik. Így lesz abból, „ami ott volt”, „nevetés”, majd válik ebből érett s lehullott gyümölcs; a lombok közt szélként lebegő létező „látásként” artikulálódik, a harag az emlékezetben kedvvé változik.

Amint Elke Atzler Előszavából megtudhatjuk, Borbély Szilárdnak volt lehetősége arra, hogy válasszon magának egy „rokonlelkű” partnert. Ő Michael Donhausert választotta. A költői szó jelenkori érvényének, teherbírásának két olyan példája vált ezáltal megtapasztalhatóvá, amely bár eltérő módon viszi színre a lét törékenységét, veszélyeztetettségét, drámaiságát és metamorfózisát (Borbély a végre hangoltságot, Donhauser a megújuló lehetőséget előtérbe helyezve) a teremtő nyelvbe vetett bizalom erejét egyként magáénak vallja.