Írásom egy három részből álló esszé- és tanulmánysorozat gondolatmenetét igyekszik továbbfűzni,[1] és a fenti kérdésekre próbál választ találni azáltal, hogy közelebbről megvizsgálja a két szerző lehetséges kapcsolatát.

Nem túlzok, ha azt állítom, John Steinbeck neve a magyar nyelvű kritikai és elméleti diskurzusban mélyen alulreprezentált: jóval kevesebbet emlegetjük annál, mint arra a szerző életműve érdemes lenne. Lehet mondani, persze, hogy mindannyian hosszasan tudnánk sorolni az érdemtelenül elfeledett alkotókat a különböző nemzetek és korok irodalmából, mégis, legalább azokat a – ma már klasszikussá merevedett – műveket lenne érdemes időnként „leporolnunk”, melyekhez az élő magyar irodalom szervesen kapcsolódni látszik. Az angol nyelvű diskurzusra rátekintve már sokkal kedvezőbb kép rajzolódik ki előttünk: az elmúlt években született munkákat szemlélve úgy tűnik, Steinbeck igenis aktív szereplője a különféle – nem csupán irodalomtudományi – értekezéseknek. Azért fogalmaztam így, mert talán érdemes kiemelni: Steinbeck regényeivel nem csak irodalmi szövegként foglalkoznak. Találunk egyebek mellett olyan írást is, amely, a pedagógiai szaknyelvből kölcsönvett kifejezéssel élve, a tantárgyi koncentrációra mutat példát: a nagy gazdasági világválság taníthatóságát vizsgálja az Érik a gyümölcs szövegén keresztül.

Ha a külföldi szakirodalom ilyen élénk érdeklődést mutat Steinbeck munkái iránt, akkor feltehető a kérdés: vajon nálunk miért került perifériára az amerikai szerző életműve? A válasz meglehetősen összetett. Bár a magyar nyelvű értekező szövegekben valóban nem találjuk nyomát (leszámítva talán a megjelenés idején született recenziókat), szüleink és nagyszüleink könyvespolcán, irodalmi és filmes emlékeiben annál erősebben jelen vannak az életmű darabjai. A huszadik század második felében ugyanis nagy divatja volt hazánkban az amerikai írónak, művei folyamatosan jelentek meg a negyvenes évektől kezdve, helyet kaptak a Világirodalom remekei-sorozatban, a regényekből készült filmes adaptációkat pedig műsorra tűzték a magyar filmszínházak. A népszerűség és a nagy példányszám oka minden bizonnyal a szerző szövegeinek gondolatiságában, a hol jobban, hol rejtettebb módon megjelenő kapitalizmuskritikában rejlik. Ami emellett még hozzájárulhatott Steinbeck korabeli magyarországi sikeréhez, az a szövegek realista poétikája: a döntően lineárisan előrehaladó, valóságközeli történetmesélés mind az olvasók, mind az aktuális kultúrpolitika számára elfogadhatónak, kívánatosnak tűnhetett. Összehasonlításképpen: míg John Dos Passos 1925-ös, a modernitás és az amerikai tér irodalmi ábrázolásának vizsgálatakor megkerülhetetlen Manhattan transfer című regényét csak a hetvenes években fordították le nálunk, addig a Steinbeck-művek már egészen korán, esetenként néhány évvel az eredeti megjelenést követően magyarul is olvashatóvá váltak.

Lehet tehát amellett érvelni, hogy a tudományos érdeklődés hiánya nem jelenti egyszersmind az olvasói érdektelenséget. Sőt, a befogadói kíváncsiság mintha generációról generációra továbbgyűrűzne: a moly.hu közösségi platformján az Édentől keletre a 32. legjobb klasszikus könyv. De még mindig nem adtunk választ arra, mi magyarázza a tudományos figyelem csekély voltát. Ami a Kádár-kori irodalompolitika számára kedvessé, sőt, esetleg kívánatossá tette Steinbeck írásait, az egyúttal alighanem a mérsékeltebb tudományos visszhang magyarázata is lehet. A szövegek felépítése, poétikája ugyanis első ránézésre valóban egyszerűnek, könnyen felfejthetőnek tűnik, a hivatásos olvasók érdeklődésének iránya pedig inkább a komplexebb, bonyolultabb, hovatovább: újabb, „izgalmasabb” poétikával dolgozó művekre összpontosult. Hiba lenne azonban egyszerűen a realizmus kódja miatt elfordulni a Steinbeck-életműtől, és nem csak azért, mert a realizmus (sőt, napjainkban az „újrealizmus”) fogalmi definíciója mind a mai napig sok-sok dilemmát, eldöntetlenséget hoz magával. Jelen írás természetesen nem a grandiózus Steinbeck-életmű teljes újrapozicionálására, rekanonizálására vállalkozik, csupán azt próbálja bizonyítani, hogy a kortárs magyar irodalom olvasása, elemző újraolvasása feléleszthet egykor népszerű, ma már tetszhalottnak látszó életműveket is.

Azt, hogy Oravecz Imre számára különösen fontos az amerikai szerzőelőd munkássága, nemcsak A rög gyermekei című regénytrilógia olvasástapasztalata alapján, de szerzői önvallomások nyomán is lehet körvonalazni. Oravecz gyakran emlegeti szerzői interjúkban, mennyire nagy hatást gyakorolt rá Steinbeck és általában az amerikai irodalom, emellett pedig már a trilógia megjelenését jóval megelőzően is találunk példát arra, ahogyan a Steinbeck-próza és az általa megtapasztalt (amerikai) valóság összekapcsolódik: „Akár egy Steinbeck-regény színhelye, bár a minta, a Salinas-völgy és környéke kissé odébb van.”[2] Bár az Oravecz-recepció sokszor, sok irányból próbálja megérteni A rög gyermekei működését, legközelebb feltételezhetően akkor jár, amikor a különböző hagyományok összhangzatából az amerikai regényhagyomány jelentőségét emeli ki elsődlegesként.

Lássuk, mi jelentheti azt a keretet, ami a két szerző életművét, regényei szemléletmódját egységbe foglalja! Ha a poétikai dimenziók helyett elsőként szövegeik politikáira koncentrálunk, elmondható, hogy a steinbecki kapitalizmuskritika némileg áttételesen, de Oravecznél is jelen van. Nemcsak a trilógia, de már a Halászóember prózaversei, vagy éppen az Egy hegy megy rövidprózái is arra szolgálnak bizonyságul, hogy az Oravecz-féle poétika a modernitást – annak minden bevallott előnye mellett – mindig is valamiféle veszteségtapasztattal kapcsolja össze, és ezt a kettősséget jeleníti meg a szövegekben reflektált módon. Így lehet az, hogy középpontba kerül nála „a mezőgazdálkodás vége” (hogy a szerző egyik esszéjének címét vegyem kölcsön): a falu elhagyása, a gépesített művelés, vagy éppen a szocialista termelőszövetkezetek végső soron ugyanazt, a hagyományos értelemben vett falu megszűnését eredményezik. Ha figyelmesen olvassuk Steinbeck szövegeit, ott is hasonló dilemmákkal szembesülünk: az Érik a gyümölcs kiinduló konfliktusa az, hogy a mezőgazdaságból megélni nem tudó család hátrahagyja otthonát, és útnak indul nyugat felé szerencsét próbálni – kalandjaik és megpróbáltatásaik forrása egy rajtuk kívül álló, szerencsétlen történeti-gazdasági kataklizma. Az Édentől keletre egészen más módon építkezik, és sok egyéb mellett éppen a gazdálkodáshoz való visszatalálást viszi színre: e regényt Oravecz prózájával összeolvasva pedig könnyedén eszünkbe juthat az amerikai kontinensen gazdálkodásba kezdő Árvai István, és Magyarországra költöző fia, Steve története.

Hasonló együttmozgást, párhuzamos szerkesztést jelent a mobilitás kérdésének színrevitele is: a hősök a jobb élet reményében minduntalan kimozdulnak arkhimédeszi pontjukról, és új otthont keresnek maguknak, ez a keresés azonban az esetek többségében áldozatokkal, nem ritkán tragédiákkal jár együtt. Nemcsak a Joad vagy a Trask famíliát, de az Árvai családot is sújtják olyan halálesetek, amelyek determinálják az életben maradt szereplők sorsát és helyválasztását. A kudarc és az újrakezdés dinamizmusa szervezi tehát a Steinbeck- és Oravecz-köteteket, amelyek eközben minduntalan megidézik a mozgás, a helyváltoztatás kultúrtörténeti képzeteit is. Míg a kelet-közép-európai (paraszt)regény-hagyomány még akkor is a helyhez kötött parasztot tekinti tipikus alakjának, ha hőséül gyakran atipikus, újító, nagyot álmodó figurát választ, az amerikai regényhagyományban – már a kontinens méreteinél fogva is – kezdettől fogva fő kérdésként jelenik meg a mobilitás dilemmája. Többek között ez az, ami miatt közelebb áll az örökös mozgást bemutató Oravecz-trilógia az amerikai irodalomhoz, mint a közép-kelet-európai (paraszt)regény hagyományához. Bár kétségtelen, hogy Oravecznél is találunk móriczi reminiszcenciákat (gondoljunk csak a tüzesgép-esetre, amely az Életem regényének egy, a kortárs irodalom által előszeretettel reaktivált darabja: Oravecz mellett Grecsó is felhasználja az Isten hozottban), vagy könnyedén összeolvashatjuk az obligát Reymont-nagyregénnyel, mégis, a paraszti mobilitásról, a technikai invenciókról való gondolkodás erőteljesebben közelíti a trilógiát a tengerentúli hagyományhoz.

A Steinbeck- és Oravecz-regények térábrázolásához szorosan kapcsolódva számottevő hasonlóságot mutat a szereplők megjelenítése is: a belső, lelki folyamatokra fókuszáló narráció, amely minden esetben a különféle terekhez kapcsolódó identitásra, a térváltozások okozta identitáskrízisekre mutat példát. A családregényként, fejlődésregényként is olvasható szövegek mindemellett tágabb hagyományba is helyeződnek, sokkal szélesebbre tárva ezáltal a „parasztregény” címke beszűkítő perspektíváját.

Mindezek a tematikus, szemléletbeli egyezések azonban kevésbé lennének meggyőzőek, ha nem lennének annyira hasonlóak a regények poétikai megoldásai. A nagy tájleíró részeket földtörténeti, kultúrtörténeti és geográfiai adalékokkal gyarapító, a cselekményt tágabb kontextusba emelő írói eljárás ugyanis szintén közös a vizsgált művekben. A közelséget és a távlatot összebékítő narratívákban egyaránt fontos lesz az, ahogyan például Árvai István végigpillant búcsúzáskor a szajlai határban, miként az is, ahogy nagy térbeli és időbeli távolságból szemlélve rajzolódnak ki a térség egyes földrajzi elemei. E realisztikus ábrázolásra törekvő szövegekben (szándékosan nem használom a realista szót) sokkal inkább a nyelv metonimikus jelentésszintje lesz fontos, kevésbé jellemző a metaforikus beszédmód vagy a poliszémia, ami a modernista prózát jellemezné. Steinbeck és Oravecz prózanyelve tehát inkább abban látszik hinni, hogy a valóság a nyelv révén többé-kevésbé mégiscsak lekövethető, letapogatható: ez a látszólagos bizonyosság azonban korántsem unalmas vagy korszerűtlen, hiszen önmagában is sok-sok kérdést generálva nyitva hagyja az interpretáció lehetőségét mind az elméleti, mind a történeti vizsgálódások számára.

*

Jegyzetek:

[1] Szántai Márk: „Reymont és Oravecz? (Egy sokat emlegetett világirodalmi párhuzamról)”, Élet és Irodalom, 2021. április 30., 18.; Szántai Márk: Reymonton túl: Az Oravecz-próza világirodalmi kontextusai (Zola, Steinbeck, Kafka, Dos Passos), Kalligram, megjelenés alatt.

[2] Oravecz Imre: Henry W. Coe Állami Park = Uő: Kedves John: levelek Kaliforniába. Budapest, Helikon, 1995. 37.