Jevgenyij Vodolazkin nálunk tavaly kiadott regénye, a Brisbane olyan recenzensek tetszését is elnyerte, akik a világszerte zajos sikert aratott Lauroszért kevésbé rajongtak. Az előzetes kulcsinformációk Szvetlana Alekszijevics riportregényeihez hasonlóan felkeltik az orosz-szláv világ iránt érdeklődő, a rendszerváltáskor felnőttkorba lépő kelet-európai kíváncsiságát. A Brisbane-ben a ma ötvenes éveiben járó generáció Ukrajna és Oroszország utóbbi fél évszázadának történetét az azonos életkorban megélt történelmi változásokkal párhuzamosan, kortárs befogadói horizontjáról érintetten követheti. A bölcsész és/vagy spirituális érzékenységű olvasó e körből Vodolazkinra már rátalált, az egykor leningrádi részképzősök ráismernek helyeire, helyzeteire.
Jevgenyij Vodolazkin napjaink orosz (nyelvű) irodalmi életének meghatározó, sokat hivatkozott szereplőjévé vált. A tavaly decemberi, kortárs orosz prózanyelvet szemlélő konferencián Debrecenben róla szólt a legtöbb referátum, egész szekciót szenteltek eddigi életművének. A nála gyakori ószláv és más szláv nyelvű betétek fordításának nehézségeiről is szóltak előadások, ám igazi kihívás az ukrán betétekkel orosz szövegkörnyezetbe íródott Brisbane ukránra fordítása lenne (amire a magyarra fordító jeles szlavista, Pálfalvi Lajos tudomása szerint nincs kereslet: az ukránok alig ismerik a szerzőt). Ő a kétnyelvűség átültetését a mi nem-szláv célnyelvi horizontunkra az ukrán mondatok latin átírás szerinti kurzív beemelésével és magyarra fordításával valósította meg – zavaró viszont, hogy magyar szavakat is szed dőlttel a szöveg. Ez a megoldás az idegenséget kellően reprezentálja, az oroszul vagy más szláv nyelven tudó olvasónak pedig ráismerésszerű tanulsággal szolgál az ukrán nyelv mibenlétéről: az orosz alapján hol jobban, hol kevésbé érthető, az ószlávhoz közelebb maradt nyelvváltozatról. (Mint más kritikák is megjegyzik, a könyvben akadnak bőven sajtóhibák, ez azonban inkább a szerkesztői munka felületességére utal. A fordítás jó, viszont, ahogy arra a Laurosz esetében már felhívtam a figyelmet, ezúttal sem ad túl sok fogódzót a megszólalók és éppen fókuszban lévő aktorok azonosításhoz. Minthogy a magyarból hiányoznak a nemek, a forrásnyelveken viszont vannak, valamint ott a személyes névmás kitétele is kötelező, ami jelenidőben ugyancsak utal a cselekvő nemére, az eredetiben könnyebben azonosíthatóak a személyek. Ezt a különbséget és hátrányt a magyarban nehéz leküzdeni, s jelen fordításban sem mindig sikerült.)
Viszonylag csekély az érdeklődés egymás irodalmai iránt Közép-Kelet-Európában, ám figyelemre méltó, hogy hozzánk az erős ukrán szálat mozgató Brisbane s a Krímben játszódó multikulturális Médea és gyermekei (Ulickajától) is előbb eljutott, mint az ukránokhoz. Az ukrán-belarusz származású, ám oroszul író Alekszijevics Nobel-díjával talán megerősíti a kisebb szláv népek öntudatát, amihez azonban, igazat kell adnom Pálfalvi Lajosnak, a nyelvet és identitást némileg el kell választani. A mindmáig jelentős orosz irodalom éppen a környező posztszovjet térségbe jut el nehezen az ismert és kitalálható érzékenységek okán. Úgy érzik, agyonnyomja őket.
A Brisbane pedig éppen ennek áthidalását és oldását kísérli meg mindkét oldal megmutatásával. A kettős kötődést vallja, az anya- és apanemzet és -nyelv közötti választást hárítja el. Sok szempontból önéletrajzi főszereplője, a patinás nevű Gleb, a híres zenész kap még egy rezonőrt is a szintúgy áthallásos nevű híres orosz író, Nyesztor személyében. Kicsit művészregény-parafrázis vagy paródia is a szöveg az önként ajánlkozó életrajzíró által, aki a házaspár életének részese lesz a jelen síkján, s Gleb mintegy neki mondja fel a múltját. Eleinte groteszk csetlés-botlás, majd szívszorító kíséret az életrajzíró szerepe. A két idősík, a főszereplő múltjából és közelmúltjából párhuzamosan indító cselekményszövés azonban kevésbé szervesül itt, mint Ulickaja néhány éve megjelent regényében. A Jákob lajtorjája esetében ez a narrációs eljárás lenyűgözően működött, a Vodolazkin-mű enerváltabban, kevésbé kreatívan tölti azt fel.
Szomorú, egykedvű a Brisbane világa, kissé kopár, sivár hangulatot áraszt. Az örömtelenséget a kettős betegségbe – és az érett korban megtalált, zseniális (fogadott) gyermek halálába – hanyatló cselekménysor is felerősíti. A két idősíkban, a múltban és jelenben felváltva játszódó cselekmény a zenész Gleb Janovszkij három országban zajló élettörténetét köti össze. Ukrajnán, Oroszországon és Németországon át ível – számos repülőúttal – a keserédes, groteszk, lírai és patetikus jelenetekből kiépülő cselekmény. Sűrűn váltakoznak a múlt (1971-2000) és a jelen (2012-2014) képkockái, gyakori bennük az életveszély, baleset és az átverés, ám kevéssé válnak érzékletessé a szereplők, helyszínek. A zenéhez való viszony az egyik, a politikai eseményekkel való sodródás a másik, a nőkhöz kötődő kalandok sora a harmadik vonulat. Glebet a nők – iskolatársak, növendékek, rajongók – elképesztő helyzetekbe csábítva akarják maguknak. Német felesége, aki már leningrádi megismerkedésükkor Katharinából Kátyára vált, meglepő alázattal kezeli ezt: az alkalmi szerető által bejelentett terhességnek is örül, s vállalja a gyereket. Papírmasészerű a házvezetőnő, Geraldine figurája, Kátya szülei egyszerűen csak egyoldalúan gonoszok, elnagyolt a húg, Barbara alakja, a régi szerető, Anna, aki a jelenre teljesen szétcsúszott, pszichiátriai kezelésre szorul és féltékeny beteg kislányára, ahogy a legtöbb fel- és eltűnő karakter is jobbára parodisztikusra formált. Gleb hallatlan népszerűségének ábrázolása az imádat millió jelével fárasztó.
A művön végigvonuló spleen, életuntság, értelmetlenségérzet Gleb kamaszkorában oldódik a metafizikai átjáró megtalásával, amikor nagyapja a zenét az éghez vezető útként jelöli meg. A fiú ekkor folytatja zenei tanulmányait, s az irodalomtanári kitérő után ahhoz visszatérve kimagaslóan sikeres lesz benne. Alkotótársra, vele együtt zenélő, méltó partnerre érett férfiként talál: ő Vera, a kamaszlány, aki betegen kerül hozzájuk, s akivel betegen is koncertet adnak. Az értelmetlenségérzetet fizikai jelenlétük és kiteljesedésük korlátozottsága jelenti. A férfi elhatalmasodó Parkinson-kórja és a lány súlyos veseelégtelensége miatt közös muzsikálásuk leginkább otthoni próbáikon valósul meg: a könyv címét is adó Brisbane mindvégig vágyott hely marad, egy ausztrál város, amiről semmit nem tudunk, csak lelkesen kitakart helyére mutatnak rá: a földgolyó túloldalán van, és csodálatos lehet. Soha nem jutnak el oda, talán csak Gleb anyja, akihez kötődik – ahogy a Vera által vágyott olasz helységbe, Scaleába is már nélküle utazik el az ő halála után a házaspár.
Az otthon hiánya, a metafizikai otthonra találás esélyének rezignált szomorúsága hatja át a művet. Gleb átmeneti lakhelyei a hozzájuk kötődő személyek (egy nagypapa, nagybácsi, nagymama, barát) miatt vonzóak. A leningrádi, kijevi kollégium a reggeliző beszélgetőtársak elmaradása miatt válik sivárrá, a mélypont a Kátya NDK-beli szüleinél kényszerből töltött, csakis megaláztatásokból álló három hét, utalással a kibékíthetetlen második világháborús német-szovjet ellentétre. Későbbi fényűző villájuk és szállodai lakosztályaik is mintha terhet jelentenének, az otthontalálás egymás – és a zene – társaságára korlátozódik, némiképpen Istenére. A sehollét hányattatásainak groteszk mellékszereplője az életük folyamatába be-behívódó író, aki élesben, jelenidőben szembesül a hajmeresztő, megrázó, elkeserítő fordulatokkal és magasztos pillanatokkal. Azt, aminek már ő is tanúja, nem az ő leírásában olvassuk, hanem Gleb egyes szám első személyű közlésében. A múlt feltárása harmadik személyben folyik, elképzelhető, hogy a szerzői szándék szerint már az író lejegyzésében, de stílusában nem válik el a többitől.
A részleges otthontalanság Ukrajna jelen- és közelmúltbeli hányatott történelmének sajátosságaiból is adódik. A főszereplő anyai ágon orosz, apain ukrán, ami identitását a Szovjetunió felbomlása után erősen veszélyezteti. Mind a rendszerváltást közvetlenül követő, mind a regénybeli jelen viharos és véres eseményei nyomot hagynak a szerkezeten bizonyos paralelizmusok, ismétlődő és modulált megjelenések, előfordulások formájában, ami a zenei kompozíció sajátja, amint azt zeneelméleti fejtegetéseiben – a dúr és a moll hangnemhez hasonlóan – Gleb el is magyarázza a kánon variációval. Ez alapján az olvasó maga is beazonosíthatja az alapvetően moll hangfekvésű szövegintonációt a regényben.
A regénynek (és az életnek) mintha nem lenne csúcspontja, nem tartanának sehova, mindig, még a sikerek idején is marad valami hiány, kevés az intim pillanat. Az életben megtörténnek dolgok, hamar halványulnak, és amikor összeérnének, meglazulnak és nyomban romlásnak indulnak. A készülő könyvnek s a készülődő, közben lezajlott életnek csak a visszfénye jut el hozzánk, kegyetlenség, értetlenség, banalitások, széttartó anekdoták és esetlegességek kíséretében.
Brisbane helye kitöltetlen. Ám ez a különös és hangsúlyos pozíciójú jel emlékezteti az olvasót arra, hogy a boldogtalan, formátlan és folyton elcsúszó életnek ellentartson valamit, s ne törődjön bele abba, hogy az ennyi. Az élet, a könyv. Lennie kell egy átjárónak.
Jevgenyij Vodolazkin: Brisbane. Fordította Pálfalvi Lajos. Budapest, Helikon, 2019.
