„Brazília a jövő országa” – írta le az 1940-es évek elején Stefan Zweig, közelről megismerve a hatalmas dél-amerikai ország mindennapjait, ahol, ahogy fogalmazott, „hidak épülnek a falak fölött”. A harmincas-negyvenes évek Európájából kivándorlók valóban így érezhették, miután hátuk mögött hagyták azokat a szörnyűségeket, amelyeket az újkori barbársággal fenyegető óvilágban megtapasztalhattak. Ezt a felhőtlen optimizmust maguk a brazilok sugározták, akik az ország 1822-es függetlenedése óta a kiválasztottság tudatában éltek a brazil föld páratlan gazdagságának, a brazil ember teremtő képzeletének, a brazil nő egyedülálló szépségének mítoszából táplálkozva, a nincstelen, de buja természetével boldogságot sugárzó Bahia-ban ugyanúgy, mint a gyorsan fejlődő és gazdag „város-anyában”, São Paulo-ban.
De a huszadik század derekától fogva rohamosan fejlődő országban, ahol a gyorsan megapolisszá növekvő nagyvárosok felhőkarcolói mellett ott volt a nyomorúságos favelákban vagy az utcán tengődő nyomorultak tömege, a nyolcvanas években szárnyaló gazdaság mellett a perifériára szorult területek elmaradottsága, a Brazília lakóinak mindennapjait átjáró derű hamarosan szorongásba csapott át, és ez a katonai kormányzás diktatórikus rendszere, a túlhajtott konzumizmus, meg az ország természeti kincseinek elherdálása miatt érzett feszültség lecsapódott az irodalomban is.
Napjainkban, talán az olyan borús, sokszor ijesztő jövőképet sugárzó alkotások nyomán, mint a Gépnarancs, a Mátrix vagy az Éhezők viadala, hogy csak néhányat említsünk az ikonikussá vált művek közül, a brazil irodalomban is egymás után születnek a disztópiák. Ha végigtekintünk az utóbbi két évtized irodalmi termésén, tucatnyi elijesztő vagy legalábbis problematikus jövőképet felrajzoló regénnyel találkozunk. Ezek nagyobb része a cyberpunk jegyében fogant, mint a geek és a nerd olvasók között nagy sikert arató Cyber Brasiliana (Richard Diegues, 2010), amelynek poszt-cyber világában az északi félteke hanyatló országainak helyébe három nagy déli birodalom, a Brazíliai Köztársasági Szövetség, Africanísia és Euronova lép. Ebben a hipervilágban a fogyasztást és az egyéb igények kielégítését egy szuper ellátórendszer biztosítja, amely azonban az embereket lelkileg teljesen kiüresíti, és fogyasztógéppé degradálja. A modern, számítógépek vezérelte technika és az internet világában merül el a Rio 2054 – Os Filhos da Revolução („Rio 2054 – A forradalom gyermekei”, 2013) is. Jorge Lourenco regénye harminc évvel egy pusztító polgárháború után játszódik, amikor egy Miguel nevű fiatalember, aki Rio de Janeiro egyik elhagyatott városrészében él, váratlanul szembekerül a titokzatos mesterséges értelemmel, amely a városrész maradék lakóinak elpusztítására tör. A fiatalember mélyen belemerülve az internet világába mindent megtesz, hogy megmentse az övéit (és a világot) a multinacionális cégek gátlástalan terjeszkedésétől.
A tudományos fantasztikumtól kissé távolabb áll Leo Lopes Rio – Zona de Guerra („Rio – háborús övezet”, 2000) című, a hard-boiled detektívregényeket megidéző fikciója, amelyben a brazil város gazdagok számára fenntartott övezetéből önként kivonuló rendőr visszatér Rio-ba, hogy egy prostituált halála ügyében nyomozzon. A technikai haladás itt csak a már egészen köznapivá vált légpárnás autókkal és egy mindenkire kiterjedő, azonnal lecsapó megfigyelőrendszerrel van jelen: ennél azonban sokkal fontosabb a gátlástalan, minden morális határt átlépő nagyvállalatok világának bemutatása, amely állandó harcban áll a hatalmukat óvó falakon túl létező „számkivetettek” közegével, akik egy valaha prosperáló világ romjain tengetik életüket.
Bár a felsorolt könyvek mind a sikerlisták élén állnak, irodalmilag értékesebb és izgalmasabb műveket találunk, ha visszamegyünk a huszadik század utolsó harmadáig. José J. Veiga 1972-ben megjelent regénye, a Sombras de Reis Barbudos („A szakállas királyok árnya”) egy álmos brazil kisvárosba vezeti el olvasóit, ahol egy tízéves fiú szemszögéből látjuk, hogy költözik be a városkába egy hatalmas vállalat, amely hamarosan elterpeszkedik az ott lakók életén, és minden lépésüket, még a gondolataikat is az ellenőrzése alá vonja. Ettől fogva a regény, megidézve García Márquez Száz év magányának „csodás valóságát”, váratlanul átlép a mindennapi fantasztikum világába. Az utcákon, a házak között magas falak nőnek ki a földből, amelyek hosszú kerülőkre késztetik a városka lakóit, majd szelíd keselyűk lepik el a várost, besétálnak az udvarokba, a házakba, és kezes bárányként követik az embereket, ezek után pedig elterjed a híre, hogy szárnyas, repülő emberek jelentek meg a környéken, akiket ugyan senki nem látott, de mindenki tudni vél róluk. A vállalat tevékenysége során elnéptelenedik a város, aki pedig még marad, a házába zárkózva átadja magát a kollektív hallucinációnak, várva, hogy a madárként röpködő emberek megjelenjenek a – bibliai három királyokat idéző – szakállas királyok ünnepén.
A tudományos fantasztikus vagy fantasy-elemeket felsorakoztató disztópiák (ilyen például Ricardo Ragazzo Cidade Banida-ja [„Tiltott város”], vagy Renan Carvalho Supernova: A estrela dos mortosa [„Szupernova: A holtak csillaga”], amelyek 2015-ben jelentek meg) előtti időszak leghatásosabb negatív jövőképeit Ignácio de Loyola Brandão regényeiben találhatjuk. Brandão az átláthatatlan és fenyegető nagyváros rettenetében él. Nem véletlenül viseli első regénye a „Bebel, akit felfalt a város” (Bebel que a cidade comeu,1968) címet. 1975-ös „latindián amerikai” regénye, a Zero egy darabjaira töredezett nagyvárosi közeget ábrázol, amelyben elveszetten bolyonganak a mű hősei. Következő regényében, a Não verás país nenhumban („Nem látsz itt már semmiféle országot”, 1981) pedig már egy pusztasággá változott országot mutat be, ahol nincs többé erdő, se zöld vegetáció, se mezőgazdaság, és a kevés, még vidéken élő ember napközben hatalmas ernyők alatt gyülekezve védekezik a gyilkos napfény ellen. De a városokban sem jobb a helyzet, ott sem igazán lehet kimenni a szabadba: a tömérdek autó egy hatalmas, napokig tartó dugó következtében eltorlaszolta az utcákat, gazdáik pedig magukra hagyták őket, miután elfogyott az üzemanyag. Ezért az emberek már csak kerékpáron tudnak közlekedni, ha pedig gyalog kell eljutniuk valahová, csak egyik autó motorházáról a másikra lépve juthatnak el céljukig. Ezt a kaotikus világot uraló legfőbb hatalom, a Rendszer nemcsak otthonukban figyeli meg az embereket, hanem az utcán is, ahol bárhová mennek, egy robotkutyára emlékeztető gépezet, a civiltar kíséri őket. A regény központi alakja, egy Sousa nevű valamikori tanár kiüresedett házasságban él a feleségével: Adelaide, ha éppen nem a televíziót nézi, átadja magát a városban egyre szaporodó elektronikus outdoorok bámulásának, amelyek nemcsak képeket sugároznak, hanem mágneses jeleikkel behatolnak az emberek tudatába, egyre féktelenebb fogyasztásra ösztönözve őket. Sousa értelmiségiként szemben áll a rendszerrel, mégis el kell fojtania elégedetlenségét, hogy felesége rendszerhű rokonától plusz vízjegyekhez juthasson, mert az országot évek óta pusztító szárazság miatt már a vizet is jegyre adják.
A brazil jövő apokaliptikus képe még jobban felerősödik az író 2018-ban megjelent Desta Terra Nada Vai Sobrar, A Não Ser O Vento Que Sopra Sobre Ela („Ebből a földből semmi sem marad meg, csak a szél, amely fújdogál fölötte”) című regényében. Az országon eluralkodott a politikai anarchia, több mint ezer párt küzd a hatalomért, aminek következtében egy elnök sokszor meg sem tud melegedni a székében, máris át kell adnia helyét a következőnek. A „politikus” elnevezés helyét a „fortélyos” vette át, így nevezik a minden hájjal megkent közéleti embereket, akik az országot irányítják. A kulturális, oktatási és egészségügyi minisztérium megszűnt, a bíróságok pedig titokzatos óvóhelyekre költöztek, mert az ország vezetői között pusztít a korrupciós pestisnek nevezett halálos járvány. Az emberek a testükben viselt mikrochip segítségével beszélgethetnek egymással, mint egykor a mobiltelefonnal, igazolhatják magukat, és intézhetik ügyes-bajos dolgaikat. A túlnépesedés miatt a kormány a hatvan év fölöttieknek kötelezővé tette az eutanáziát, de nem tudják hol eltemetni a felszaporodó halottakat, ezért azután az egyik várostól a másikig bolyongó halálvonatok sokszor órákra megbénítják a közlekedést. Brandão ezt a hagymázos víziót korábbi regényeihez hasonlóan szaggatott, egymáshoz csak lazán kapcsolódó szövegtöredékekben jeleníti meg. A széteső, nehezen olvasható regény egységét csak a két főszereplő, Felipe és Clara szerelmének története biztosítja.
Ignácio de Loyola Brandão regényeinek látomásos, az olvasót borzongással és rettenettel eltöltő képeinél valóságosabb, de nem kevésbé disztópikus világot rajzol fel Samir Machado de Machado nemzetközi sikert is aratott Tupinilândia című 2018-as regényében. A brazil katonai diktatúrát követő demokratikusabb időszakban, az 1980-as évek derekán egy brazil iparmágnás, aki ifjúkora óra rajong a moziért, elsősorban Walt Disney filmjeiért, elhatározza, hogy hatalmas látványparkot hoz létre az őserdőben, hogy bemutassa Brazília minden szépségét. A Disneyland mintájára megtervezett park munkálatai azonban egy ponton megakadnak, mert a hatalomból kiszorult katonai csoportok megtámadják az építkezést, és legyilkolják az ott dolgozókat. A nagyszabású terv feledésbe merül, ám mintegy harminc évvel később egy régészprofesszor váratlanul felfedezi az őserdő szorításában enyésző építményeket, és hallgatóival elindul a feltérképezésükre. A fiatal régészek fasisztoid eszméket valló katonákkal találják szembe magukat, akik a látványpark elhagyott épületeiben megtelepedve külön államot hoztak létre. A kommunista bérencnek tartott „betolakodók” és a fasisztoid helyi hatalom között megindul a küzdelem, és az akciófilmekre emlékeztető kalandok közben lassan kirajzolódnak ennek a sajátos közösségnek a mindennapjai, ahol szigorú rend uralkodik, a fogyasztásnak rendelnek alá mindent, és egy stadionban rendezett nyilvános bírósági tárgyaláson ítélik el azokat, akik nem teljesítették a havi fogyasztási normát, vagy bármiféleképpen vétkeztek az írott és íratlan szabályok ellen. Machado de Machado regénye az 1930-as évektől, a brazil filmipar kibontakozásától – amikor egy küldöttséggel még Walt Disney is megfordult az országban – a képzelt jövőig ívelve mutatja be a brazil politika és közgondolkodás változásait, és disztópikusságában is hihető, hiteles képet rajzol arról, hogy milyen lenne Brazília, ha az 1964-ben hatalomra jutott szélsőjobbos eszméket valló katonák visszatérnének a hatalomba.
