Amikor egy korábbi kritikámban az Ágyban dohányozni veszélyes elbeszéléseit summáztam, valahogy úgy fogalmaztam, hogy 

Mariana Enríquez a horrorműfaj megújítása révén viszi színre az argentinok nemzeti traumáit és a kortárs társadalmak kihívásait.

A gazdasági válság miatt egyre jobban elmélyülő nyomor, a diktatúra hosszútávú következményei, a nők és a gyermekek elleni erőszak csupán néhány példa a borzalmak közül, amelyeket a társadalomkritika szolgálatába állít. A tűz martaléka tizenkét novellájában viszont 

a hangsúly egyre inkább a természetfeletti erők, a másvilág és az okkultizmus felé terelődik:

a sötét erők felszínre törése mindinkább erodálja a szorongás, a rettegés és – főként – az erőszak által meghatározott mindennapi valóságot.

A két kötet közötti kapcsolatot a címekben is megtalálható szimbólum: a tűz szolgáltatja. A címadó novella szereplői a tűz segítségével megpróbálják visszájára forgatni a nők elleni erőszakot: kizárólag ők szeretnének hatalmat gyakorolni testük felett, ezért megégetik magukat, ezzel pedig új szépségideált teremtenek. E modern boszorkányok, a „Lángoló Asszonyok” nemcsak a szinte rituális égetéseket szervezik meg, de még azokat az illegalitásban működő kórházakat is, ahol ellátják égési sérüléseket szenvedő társaikat. És bár a leánykereskedelem megszűnik, a végkifejlet igen borús képet fest a nők testvériségéről: míg a főszereplő édesanyja arról ábrándozik, milyen gyönyörű lesz összeégett lánya, ő lerántja a leplet édesanyja generációjáról, akik bár folyton a fiatalokat bujtogatják, „nem élnének túl egy ilyen égést, pillanatok alatt elvinné őket a fertőzés”. (270)

Az erőszak normává emelése, valamint a saját test feletti kontrollvesztés és -szerzés motívuma a kötet visszatérő témája. A címadó elbeszéléshez hasonlóan a „Semmi hús nem lesz rajtunk” is a szépségideál kiforgatását tűzi ki céljául: a főszereplő hazavisz egy koponyát, akit az első pillanattól kezdve humanizál (elnevezi, beparfümözi, ékszereket aggat rá, parókát vesz neki), miközben ő maga is a csontokra redukált testre kíván hasonlítani: „Mi ketten Verával szépek, pehelykönnyűek, éjiek és földiek leszünk; szépen mutatnak majd a földrétegek a csontjainkon. Üres és táncos lábú csontvázak leszünk. Semmi hús nem lesz rajtunk”. (173) A csontok által tehát nem csupán a nők által elvárt soványságot hiperbolizálja a szerző, hanem – a koponya testét hiányolva – egyszerre a diktatúra borzalmait is felidézi: „Mindannyian csontokon járunk, elég csupán egy mély gödröt ásni, és elérjük a befedett halottakat. Ásnom kell, lapáttal, kézzel, mint a kutyák”. (176) Ugyanez történik a „Mérgező évek” kamaszlányaival is, akik csupán a létfenntartáshoz szükséges mennyiségű táplálékot viszik be, hogy ugyanolyan „könnyűek és sápadtak” legyenek, „mint a halott lányok”. (74)

Enríquez nőalakjai azonban nem csupán fizikailag (a testükön keresztül) interiorizálják a borzalmakat, de gyakran anyai szerepet is magukra öltenek, hogy segítsenek az elesett gyermekeken: az egyik felkarolná a kábítószerfüggő leányanya gyermekét, egy másik megmentené a szomszédban fogva tartott kisfiút, egy harmadik pedig utánajárna a rendőri túlkapásokban megsérült kamaszok sorsának. 

Mondani sem kell, egyikőjük sem jár sikerrel:

„A piszkos kisfiú” gyermekkereskedelem áldozatává válik, „A szomszéd udvar” főszereplőjét hatalmába keríti a démoni erővel bíró gyermek, „A fekete víz mélyén” ügyésznője pedig fejvesztve menekül a nyomortelepről, ahol holtából támad fel egy fiú. Ahogy az Ágyban dohányozni veszélyes egyes elbeszéléseiben, a gyermekkor ebben a kötetben sem idilli világként tárul fel előttünk: a gyerek és a kamasz hol elszenvedi, hol épp ő maga okozza a borzalmakat. Amikor kapcsolatba lép a sötét erőkkel, a társadalom legláthatatlanabb, legsérülékenyebb, legveszélyeztetettebb tagja hirtelen a felnőttek – és főként a felnőtt nők – fölé kerekedik.

A tűz martaléka egyik, Emily Brontë-tól származó epigráfja („Bárcsak ismét kisleány lehetnék, rettenthetetlen, szabad és vadóc...”) is ezt a monstruózus, vad gyermeki létet idézi fel: azt a groteszk és abszurd, az irracionalitás mezsgyéjén messze túllépő világot, mely folytonosan a felnőttek által képviselt racionalitással ütközik. A gótikus hagyományban központi szerepet játszó elvarázsolt ház is csupán a gyermekek számára mutatja meg valódi lényét. Adelát szinte bekebelezi az elhagyatott ház, ahol korábban rémes kínzások, csonkítások zajlottak – de a végtaghiányos lány mintha épp ott lelne otthonra. A diktatúra alatt rendőri központként használatos fogadóban látott jelenésben két kislány újra átéli a hatalom ellenségei elleni brutális fellépéseket. A felnőttek azonban nem hisznek nekik, megkérdőjelezik ezeknek a „másodlagos”, gyermeki áldozatoknak a tapasztalatát.

Ezzel kapcsolatban éppen arról beszél Enríquez egy interjúban, hogy olyan nemzeti horrort akar alkotni, amelyben nem csupán a mindennapok – és főként a politika – baljós aspektusait veszi górcső alá, de az argentin pogány vallásosságot is. A tűz martaléka elbeszéléseinek nagy részében megjelennek az olykor szinte mitikus köntösbe bújtatott, az okkult tudományokhoz kapcsolódó jelenségek: modern boszorkányok, fekete mise, rituális áldozatok, démoni erők. E motívumok terén a szerző tehát sokkal inkább az angolszász horror-hagyományból, főként a H. P. Lovecraft által teremtett világból táplálkozik, mint a dél-amerikai fantasztikum jeles képviselőinek (Horacio Quiroga, Jorge Luis Borges, Julio Cortázar, Silvina Ocampo) írásaiból – ez utóbbiból inkább az elbeszélői technikát lesi el. „A fekete víz mélyén” című novellában egyértelmű utalást is találunk az amerikai író által kitalált istenségekre: a nyomornegyed közepén álló templom falaira írt feliratokból kiolvasható a lovecrafti mitológia legerősebb lénye, Jog-Sothtoth neve, a tömeg pedig a „Cthulhu hívása” egyik sorához („R’lyeh házában álmodva vár ránk a halott Cthulhu”) hasonlatos imát skandál: „A halott otthon várva vár és álmodik” (231). Enríquez novellájában azonban nem egy istenség kel életre, hanem egy ember: a rendőrök által meggyilkolt kamasz Emanuel a feltámadott Jézus groteszk, zombiszerű paródiája.

A sötét kultuszokhoz, a népi hiedelmekhez és a primitivitáshoz való visszatérés ugyanazt sugallja, mint a gyermekben vagy a kamaszban lakozó démoni erők megnyilvánulása: 

ezt a társadalmat már nem lehet megmenteni.

Enríquez meglehetősen sötét jelene egy talán még sötétebb, halott jövőképet feltételez, ezzel pedig az argentin irodalom talán keveset emlegetett hagyományát is folytatja, mely bár önmagában mellőzi a fantasztikus, megmagyarázhatatlan vagy természetfeletti motívumok használatát, ám szintén a marginalizált városrészek mélyszegénységéről nyújt groteszk látleletet, ahol a bűnözés és a gyilkosság mindennapi eseménynek számítanak: a szintén argentin Roberto Arlt városi realizmusa is előképnek tekinthető, melynek főszereplője az outsider. A tűz martaléka a korábbi kötetnél kiforrottabb novellái egyfajta irodalmi eklektikáról tanúskodnak, mely a hétköznapok horrorját viszi színre, miközben az irónia és a túlzás által rántja le a leplet a valóságról. Arlthoz hasonlóan a marginalizáltat emeli a középpontba, ám Enríquez esetében ez belülről – sokszor az egyénen belülről – korrodálja a már egyébként is súlyosan degradált valóságot, ahol a horror a létezés egyetlen lehetséges módja.

Mariana Enríquez: A tűz martaléka. Fordította Pávai Patak Márta. Budapest, Open Books, 2023. 272 oldal, 4499 forint