A történet egy szerzőpárosról szól, Butuszovról és Kormilcevről; mondjuk, hasonlíthatnánk őket Lennonhoz és McCartneyhoz vagy Szörényihez és Bródyhoz… de inkább csak (mint majd látjuk) a jelentőségüket tekintve: ha a világ nem ismeri is őket, a legnagyobb területű, önmagát épp meghasonlottan, kínlódva kereső ország vagy legalábbis annak lázadó és valami újat – új, igazságosabb társadalmi berendezkedést, új politikát, új eszméket – kereső fiatalsága számára lélekbe maró, fontos dalokat alkottak a múlt század nyolcvanas éveiben.

Hogy mi a műfaja, mármint ennek a kis írásnak, azt nem tudom pontosan, talán esszéisztikus elbeszélés, vagy inkább csak a váza annak: az, amit úgy-ahogy tudok (elolvastam) róluk, jól megírva egy esszékötetet vagy egy kisregényt tenne ki; röviden megírni viszont kockázatos – a részletek nélkül, úgy érzem, sok minden hamissá válik. És hát sok mindent nem is tudok, hónapokig kellene még olvasnom, kutatnom, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül álljak neki az írásnak. Butuszov és Kormilcev történetében minden, de legfőképpen Kormilcev alakja túlságosan összetett és rejtélyes. Nem tudom például, hogy élete vége felé miért választotta az iszlám hitet – bár sok minden olvastam arról, hogy a pravoszláviában mi nem tetszett neki.

 Különben szinte biztos vagyok benne, hogy valamikor majd, ha nem pusztul el a világ, megírják ezt a történetet kis- vagy nagyregényben is, sőt film is készül róla. Én pedig mégiscsak nekiállok ennek az írásnak, és igyekszem az internetes nemzedék számára befogadhatóan kurtává nyesni a sztorit, mert talán így sem haszontalan: úgy remélem, benne lesz, ha csak vázlatosan is (mégis: mint cseppben a tenger), annak a története, ahogy az orosz nemzet (és főleg az orosz értelmiség) tragikus módon kettészakadt.     

1.

A tragikus főhős, Kormilcev itt még nincs jelen, az első dal (és az első kis fejezet) még csak a Csöndhercegről szól, vagyis Vjacseszlav Butuszovról (bár valamennyire ő is tragikus hős lesz), az ifjú, akkor még ismeretlen zenészről, aki 1982-ben véletlenül megvett egy magyar költészeti antológiát. Vagy talán nem egészen véletlenül.

A fiatal orosz rockzenészek, mivel nyugati lemezekhez nem nagyon lehetett hozzájutni a Szovjetunióban, sok magyar rockot hallgattak –

Butuszov is ismerte az Omegát, az LGT-t, a Piramist, és egy interjúból tudjuk, hogy a Piramis például hatott is rá, mint ahogy másokra is hatott a magyar zene. Az Oroszországban progresszívnek nevezett Piknik együttes némelyik dala például egészen omegás hangzásvilágú, és a szakértők nyilván tudnának említeni még néhány példát. Én is megerőltethetném magam, de nemzeti büszkeség ide vagy oda (mert hát jó érzés tudni – vagy azt hinni –, hogy a nyolcvanas évek orosz rockzsenijei részben a mi sztárjaink zenéjén nőttek föl, vagy hogy Makarevics, a Masina Vremenyi frontembere odavolt a bombázó Szücs Juditért; ki nem?), azért ez a hatás nem volt olyan meghatározó; egyrészt az orosz rock nagy alakjai az interjúikban általában mégiscsak nagy nyugati zenészeket említenek (a Beatlest, a Led Zeppelint stb.), másrészt a nyolcvanas évek orosz rockzenéje sok mindenben gyökeresen más volt, mint a magyar (vagy akár a legjobb nyugati zenék). Nem annyira arról szólt, hogy „a zene, a zene, a zene, a zene kell”, hanem arról, hogy a zenészek, akik akkoriban még korántsem voltak virtuózok (kevesen jártak közülük zeneiskolába), korrekt módon szolgáltatják az alapot a frontembernek, a „zseninek” (Grebenscsikovnak, Sevcsuknak, Cojnak, Butuszovnak, Kincsevnek, hogy csak a legfontosabbakat említsem), aki a dalokat és a szövegeket írja (és rendszerint gitározik is): egyszerű, fülbemászó dallamokat, amiket tábortűz mellett is lehet énekelni, és olyan költeményeket, amelyek szinte soha nem a szerelemről szólnak, hanem van bennük valamilyen mély, titokzatos, gyakran – már csak a cenzúra miatt is – metaforikusan-allegorikusan kifejezett társadalmi, politikai, filozófiai tartalom.

Butuszov tehát bizonyára nem egészen véletlenül vette meg az antológiát, hanem kíváncsi volt a magyar rockzene után a magyar költészetre is, és talált is néhány olyan szöveget, amire azonnal megszólalt benne a dallam. Így született dal három Ady- és két Szabó Lőrinc-versből, és a „Knyaz tyisini”, azaz „A csönd hercege” az egyik legnagyobb sikere lett a nyolcvanas évek második felére, amikor együttesével, a Nautilus Pompiliusszal már hatalmas tömegek előtt léphettek fel: rajongók ezrei énekelték Butuszovval együtt, hogy „igyot, igyot vszled za mnoj visinoj v gyeszjaty szazseny dobrejsij knyaz – knyaz tyisini” (Adynál: „hátam mögött jön tíz-öles, / Jó Csönd-herceg”).

Nem ez volt a Nau (ahogy a rajongók emlegették az együttest) legnépszerűbb dala (azokról majd később), de így is valóságos kis irodalma lett Oroszországban: némelyik elemző tisztában volt vele, hogy a szöveg a magyar Ady Endre verse Leonyid Martinov fordításában, de sokan azt hitték, Butuszov írta – mindenesetre a legtöbben vallásos versként értelmezték, és a „Csönd-herceg” eszerint vagy Istent (esetleg Jézus Krisztust jelenti benne; maga Butuszov is ezt mondta egyszer), vagy a Sátánt, de ha Istent vagy Jézust, akkor miért tiporja el az embert, ha pedig a Sátánt, akkor miért „dobrejsij” (azaz, a kicsit túlzó fordításban, nem egyszerűen „jó”, hanem, mondjuk, „végtelenül jó”)?

Egy pravoszláv szerző egyenesen „valami magyar költő zagyva versének” titulálta, amit nem kellett volna megzenésíteni:

Butuszov összezavarja vele a fiatalok fejét. A rajongók többsége számára azonban, azt hiszem (főleg a YouTube-on található kommentek alapján, amelyek közül jó néhány arról szól, hogy most újból aktuális lett ez a szöveg), a dal politikai töltést kapott: a „Csönd-herceg” eszerint a KGB vagy általában az elnyomó államgépezet, és a jelzőt („dobrejsij”) ironikusan kell értelmezni – a szovjet állam eltiporja az embert, ha merészel fölbámulni a holdra, azaz álmodozik valami másról.

2.

A történet főhőse azonban nem Butuszov, hanem Ilja Kormilcev, a költő – aki aztán filozófus, prózaíró, műfordító, blogger és könyvkiadó is lett. Az 1959-ben Szverdlovszkban (ma Jekatyerinburg) született Kormilcev 1983-ban megismerkedett a szintén szverdlovi Butuszovval, megmutatta neki a dalszövegnek szánt verseit, majd rendszeresen találkoztak – Butuszov mindig kiválasztott néhány szöveget, és megzenésítette őket: így születtek a Nautilus Pompilius legnagyobb slágerei: a „Szkovannije odnoj cepju” (Egy láncra kovácsolva), a „Ja hocsu bity sz toboj” (Veled akarok lenni), a „Tutanhamon” és még sok nagyszerű dal, amiket Butuszov úgy énekelt el – ezt ő maga vallotta be –, hogy gyakran csak homályosan sejtette, miről szólnak.

Kormilcevnek mindössze két kötete jelent meg az élete során, 1990-ben az addig született dalszövegei Butuszov rajzaival, 2006-ban pedig a Nyikto iz nyiotkuda (A senki a sehonnanból), ennek az előszavában Dmitrij Bikov az ezredfordulós évtizedek legjelentősebb orosz költőjének nevezi őt (mellesleg a kötet prózát is tartalmazott: érdekes, de kétségtelenül nem annyira erős elbeszéléseket, amilyenek a versek), és egyebek között arról elmélkedik ő is, hogy Butuszov és a zenészei aligha fogták fel, mit csinálnak. Hogy az énekesnek egy olyan lírai ént kell megszemélyesítenie, aki végtelenül idegennek érzi magát ebben a világban, és ezt metaforákkal teli szövegekben fejezi ki, az nyilván tetszett Butuszovnak, aki maga is zárkózott ember volt, akárcsak ez a lírai én (bár maga Kormilcev egyáltalán nem), és tetszett a közönségnek is – a Nau óriási, a mi Piramisunkhoz hasonló népszerűsége (de a szövegek, a szövegek! micsoda különbség!) bizonyára részben abból fakadt, hogy a nyolcvanas évek orosz fiataljai is idegennek érezték magukat az elaggott, lerongyolódott, szürke szovjet világban. De az, hogy a dalok a katasztrófa, a széthullás, egy majdani háború előérzetével, halállal, vérrel voltak tele, már egészen távol állhatott Butuszov gondolkodásától. Talán ez is az oka annak, hogy az interjúkban, amikor megkérdezték tőle, melyik a kedvenc dal a repertoárjából, soha nem valamelyik Kormilcevvel együtt írt óriási sikerét említette, hanem rendszerint „A Csönd hercegé”-t.

Nehéz lenne elképzelni két annyira különböző embert, mint ők: Kormilcev kicsi, köpcös, szemüveges értelmiségi, nyughatatlan lélek, sok nyelven olvas, beszél, egész élete során keresi a számára igaznak tetsző vallást (és nem sokkal a halála előtt áttér az iszlám hitre), gyötrelmes-apokaliptikus gondolatokat fejteget Oroszország – és a világ – jövőjéről; Butuszov, a Csöndherceg olyan, amilyennek a hercegeket elképzeljük (főleg most, idős korában az ezüst hajával és szakállával): sudár, szép arcú férfi, aki – az interjúiból ítélve – nem sokat vívódik nagy (vagy „átkozott”) kérdéseken: kurtán válaszol mindenre, mint aki mindenről régóta tudja a pravoszláv igazságot, és abban az orosz világban, meg általában a világban az állandó egzisztenciális tragédiáival és az újabb keletű rémségeivel, amelyben Kormilcev lassan megtébolyodott a katasztrófa előérzetétől, ő jól érezte magát, mert „Oroszország visszatért a hagyományos értékekhez”. Nem kizárt, hogy két ilyen különböző ember mégiscsak jó barát legyen, de amennyire tudom, ők nem voltak azok, annak ellenére sem, hogy Kormilcev egy idő után már nemcsak az együttes szövegírója volt, hanem a producere is, és így persze a turnékra is utazott a bandával. Butuszov az interjúiban mégis úgy beszélt róla, mintha csak annyiból állt volna a kapcsolatuk, hogy Kormilcev időnként megjelent nála az új verseivel, ő pedig néhányat megzenésített belőlük… 

Próbálom elképzelni, ahogy beszélgettek, de sehogy sem sikerül. Ugyan mit válaszolhatott Szláva Ilja dühös szózuhatagaira,

ha Bergyajevet, Nietzschét, mai nyugati filozófusokat meg mindenféle obskúrus szerzőket emlegetve nekiállt kifejteni neki a nézeteit Oroszország jövőjéről? Hogy „Nyugodj meg, Ilja”? 

Hogy milyen volt ez a Kormilcev-féle, Butuszov által megszemélyesített lírai én, azt épp csak felvillantanám néhány idézettel. „Félve nézek minden csecsemőt és a holtakat / ujjaimmal tapogatom az arcomat / és elhűlő szívvel borzadok / mint a többi ember, olyan vagyok?” – mondja Kormilcev hőse az „Emberek” című dalban. És ugyanitt (ezt állandóan idézik tőle): „én lélegezni is / más gázt szeretnék.” „Az ember a Holdon” című dalból: „Az ember a Holdon megunta, hogy idegen, / Gyáva mosollyal nézi holdúrasszonyát, / Gyémántgyűrűvel játszik éjjel hidegen, / S hajnalban bús holdi álmokat lát. (…) Olyan vagyok én is, mint az ember Holdon, / És ezért, ezért, ha rám néz, mosolyog, / Csodásan értjük egymást, ő a rokonom, / Az az ember a Holdon.”

Vagy nézzük, mit mond a „szabadságról” ez a holdember, a „senki, aki a sehonnanból jött”, a „szabadságról”, ami mindig is olyan fontos volt a rockzenében, dalok ezrei szólnak arról, hogy „szabadnak születtem”, meg hogy „I will fight for the right to live in freedom”. Kormilcevnél: „ezt a nőt ismerem jól / van ki szabadságnak hívja / mások számára ő a sors / s míg az egyikeknek rabnő / szent bíró a másikaknak / ezek rabságba hajtanák / hogy zoknit mosson nekik / azok tudják a vágynak vége, /mert az enyészet – csak enyészet”. Egy másik dalban: „Suhan csak egyre a szabadság szekere / Holdfényes gázlón halott vizeken / Erőst is gyengét is eltipor kereke / Utat törve vérnek és verítéknek.”

A legfontosabb dal – a nyolcvanas évek orosz rockzenéjének egyik kultikus, azóta is sokszor feldogozott és ma (a YouTube-kommentek alapján is) újból nagyon aktuálissá vált szerzeménye – az „Egy láncra kovácsolva” igencsak kilóg Kormilcev költői életművéből egyértelműen politikus tartalmával: a szovjet társadalom lehető legkeményebb bírálata és legérzékletesebb ábrázolása volt ez a rockzenében, és egyben antiutópia, a jövő profetikus megsejtése. Csak két strófát idéznék belőle: „a vonat lomha, de óriás a lépték / az inakat itt fegyencoszlopba gyűrték / más a szó otthon, és más kint az utcán / itt sas már egy szál se csirke csirke hátán /és csókolózva is egyenlet a szám”, és: „itt hitetlen hisznek hit helyett / itt tettetve tesznek tett helyett / itt a koldus nem rimánkodik / ha koldussorsa garantáltatik / itt trombitálhatsz egymagad / csak a vége takarodó legyen / s ha van még, ki meglátogat, / akad majd, ki jön, hogy elvigyen”.

A dal első strófájának utolsó sora egyébként két változatban létezik: Butuszov úgy énekli: „vörös a napkelte – nyugta rózsaszín”; jóllehet az eredeti versben ez úgy szólt: „vörös a napkelte – barna a napnyugta”. A peresztrojka idejének cenzorai minden mást lenyeltek, de azt nem, hogy Kormilcev mintha arra célzott volna, hogy a szovjet társadalom fasizmusba fordulhat. Különben nyilván arra célzott, ezt a későbbi szövegei alapján nyugodtan kijelenthetjük.

(folytatjuk)