Macuo Basó: Jégcsapnyi hagymák... (fordította Fodor Ákos)

A tizenhetedik században élt Macuo Basót manapság elsősorban a haiku legnagyobb ősi mestereként tartják számon, de verses úti naplói is híressé tették a nevét, amelyek közül az egyik legismertebb, az Észak ösvényein magyarul is megjelent tíz évvel ezelőtt. „A haiku átalakítása lírai verssé Basó legfőbb érdeme. Zen-buddhista, mondhatni stiláris nyugalmával megóvta saját és követői haikuit az éles színektől, fölösleges cicomáktól, retorikától és nagyhangú kijelentésektől; még a szentimentalizmustól is. Legjobb haikui a meditáció láthatatlan hátteréből villannak fel mint a hirtelen eszmélés” – írta róla találóan Faludy György, aki számos haikut fordított tőle. Másik kiváló fordítója, Illyés Gyula így foglalta össze Macuo Basó rabul ejtő költészetének lényegét: „Az »isteni Basó« a legjellegzetesebb japán költő, aki az ősi haikut megújította s egyben tökélyre vitte; tartalmilag elmélyítette, megjelenésében csodásan hajlékonnyá tette. Hatása nemcsak irodalmi volt; erkölcsi is. A költészetet nem célnak, hanem eszköznek tekintette, mert az már természeténél fogva nem tűrheti a hamisságot, a cifraságot, a – látszatot: a puszta szemfényvesztést. A szegénységpárti, szegénységet fogadott költő és buddhista szerzetes élete is a gazdag egyszerűség, a türelmes tisztaság példaképe volt. Verseinek európai nyelven való megszólaltatására Kosztolányi mutatott sok mesterfogást, utánozhatatlan találékonysággal.” Jégcsapnyi hagymák... kezdetű haikujában Basó páratlan tömörséggel és tapintható plasztikussággal kapcsolja össze metaforikusan az ökölnyi jégcsapok és a fagyott hagymák kimerevített képét, amelyek hidegségét elnyeli az őket körülvevő táj még nagyobb hidege.

Uedzsima Onicura: Kegyetlenség (fordította Illyés Gyula)

Az 1661 és 1738 között élt Uedzsima Onicura az Edo-kor híres költője volt, akit mégis ritkábban emlegetnek a korszak olyan más nagy alakjainál, mint Macuo Basó, Kobajasi Issza vagy Josza Buszon. Fordítója, Illyés Gyula azt írta Onicuráról, hogy „az őszinteség és függetlenség nagy japán hitvallója”, aki maga így fogalmazta meg ars poeticáját 1685-ben: „A valóságon kívül nincs költészet. Mindig az igazat kell keresni, még akkor is, ha rabjai leszünk, s oly dolog tárul elénk, ami tőle idegennek látszik.” Kegyetlenség című haikuja egyszerre bizarr és frappáns remeklés, amelynek zavarba ejtő morbid élét Macuo Basó egy ügyes csavarral tompította, hiszen, mint Illyés Gyula írja, „a szelíd Basó elolvasván ezt a kegyetlen verset, állatszeretetétől vezettetve úgy illesztette be a buddhista világszemléletbe, hogy egyszerűen megfordította: »Paprika? Végy elő, / s ragassz rá szárnyakat: / szitakötő!«”

Josza Buszon: Harang (fordította Kosztolányi Dezső)

A tizennyolcadik században élt Josza Buszon „Basót tekintette példaképének, s akinek nyomdokain végighaladva megismerkedett a japán fősziget, a Honsú északi tájaival. Ő is, akárcsak Basó, vándorlásai során haikukat hagyott hátra, melyeket ma is sziklákon olvashatunk” – írja róla Vihar Judit irodalomtörténész és műfordító A haikuköltészet virágzása című átfogó tanulmányában. Kosztolányi Dezső a Nyugat 1933. április 1-jén megjelent számában tett közzé saját fordításban új japán verseket, az eléjük írt rövid előszóban pedig így írt a haikukról: „A haiku egy természeti rajz, egy »rajz körvonala«, utalás egy festményre, vagy »ennek a festménynek csak a címe«, ilyen háromsoros versekben élték ki magukat, tündököltek századokon át legnagyobb költői lángelméik [...].” Buszon Harang című felejthetetlen haikuját pedig így elemzi: „ez a szöveg elegendő arra, hogy csigázza képzeletüket s elcsodálkozzanak a helyzet néma és gyöngéd drámáján, mely azzal fog végződni, hogy a harang megmozdul, a lepke fölébred s elrebben. A természeti rajz mögött, melynek mindig pontosnak, valószerűnek kell lenni, »lírai« közlések nélkül, egy másik rajz is van, egy lelkirajz. De ez nem a költő lelkirajza, hanem általános emberi, – mondjuk – az olvasó lelkirajza, aki a kereteket majd megtölti, olyan tartalommal, amilyennel neki tetszik. A költő nem erőszakoskodik. A költő udvariasan csak ürügyet ád egy megindulásra. A költő háttérben marad, a vers mögött, az érzése mögött s egy rajzot nyújt át az olvasónak. Ezt a rajzot az olvasó világítja át az érzésével s ekkor kiszínesedik, mint azok a látszatra szürke, igénytelen képecskék, melyeket a gyertyaláng elé kell tartani.”

Kobajasi Issza: Ki a sötétből… (fordította Kányádi Sándor)

Macuo Basó és Josza Buszon mellett Kobajasi Isszát tartják az Edo-kor harmadik legnagyobb haikuköltőjének, aki népszerűsége ellenére állandó anyagi gondokkal küzdött. Életét szörnyű családi tragédiák árnyékolták be, ugyanis több kisgyermekét is tragikusan fiatalon vesztette el. Igazán termékeny alkotó volt, hiszen mintegy húszezer haiku maradt fenn tőle, arról nem is beszélve, hogy nagy állatbarát volt, amiről így ír Vihar Judit: „hányatott élete során az állatokhoz menekült, sok haikujában adott hangot irántuk érzett szeretetének”. Terebess Gábor pedig így segít közelebb kerülnünk a japán költő lírájához: „Issza a haiku műfaj igazi mestere, verseiben megosztja velünk egy-egy egyszerű, köznapi élményét, anélkül, hogy különösebben megmagyarázná. Csak egy csöpp odafigyelést kér, netán pillanatnyi azonosulást. Ne próbáljuk »megérteni«, sem értelmezni.” Ki a sötétből… kezdetű haikujában egyik kedvenc állatának állít emléket; a macskákról egyébként rengeteg más kedves haikut is írt. Kányádi Sándor fordításában sokkal talányosabb és titokzatosabb ez a vers, az éjszaka sötétjébe burkolózva párzásra induló bagzó macskáról szóló haikut ugyanis Terebess Gábor is lefordította, aki kicsit több fogódzót adott a vers értelmezéséhez: „Setét éjből ki, / setét éjszakába el / – a bagzó macska.”

Rjōkan Taigu: Rizses bárkánk… (fordította Terebess Gábor)

Az 1758 és 1831 között élt Rjōkan Taigu a klasszikus japán költészet és a zen buddhista művészet egyik legnagyobb mestere. A magát csak „Nagy Balgának” nevező költőt nemcsak versei, hanem kalligráfiái is ismertté tették, amelyekben a zen életstílus esszenciáját ragadta meg. „Soha nem akart felnőtté válni, mesterséget tanulni, inkább vállalta az otthontalanságot, a nincstelenséget, az egyedüllétet – ezt megtehette mint zen buddhista remete, anélkül, hogy bolondnak nézték volna” – írja róla egyik fordítója, Terebess Gábor. Összesen körülbelül száz haikuja maradt az utókorra, ezek pontos számát illetően nem értenek egyet a szakértők. Az Ablakban ​feledett hold című 1999-es kötetben Oravecz Imre fordításában olvashatjuk Rjōkan Taigu haikuit, de ugyanebben az évben Terebess Gábor fordításában is megjelent tőle egy kötet (44 haiku), ennek egyik legemlékezetesebb darabja a Rizses bárkánk… kezdetű, amely a tömör formába rejtve érzékletes és titokzatos módon villantja fel a rizsszemek, a félhold és a vízen sikló bárka formájának hasonlatosságát, miközben szinte tapintható a három rövid sor szuggesztív atmoszférája.

Maszaoka Siki: Kövön szunnyadó… (fordította Czifra Adrienn)

Az 1902-ben tragikusan fiatalon, mindössze 34 éves korában tuberkulózisban elhunyt Maszaoka Sikit méltán emlegetik a modern haikuköltészet atyjaként, hiszen verseinek új és friss stílusával sikerült elérnie, hogy a lassan feledésbe merülő műfaj ismét népszerűvé váljon a tizenkilencedik század végén. Ahogyan Kobajasi Issza, Maszaoka Siki is igazán termékeny alkotó volt, hiszen mintegy tizennyolcezer haikuval ajándékozta meg olvasóközönségét, összes műveit pedig huszonkét kötetben adták ki hazájában. Kövön szunnyadó… kezdetű megrendítő haikuját bár belengi a közelgő halál okozta félelemérzet, a vers egészéből megnyugtató béke árad, melynek katartikus metaforája a kövön szunnyadó pillangó, amely tovább álmodja a költő rövid életét. Ez a rövid remeklés az egyik fénypontja Maszaoka Siki 120 haiku című verseskötetének, amelyet Czifra Adrienn fordításában tavaly adott ki a Napkút Kiadó.

Akutagava Rjúnoszuke: A rák páncélját… (fordította Villányi G. András)

1927-ben mindössze harmincöt éves volt, amikor Akutagava Rjúnoszuke önkezével vetett véget az életének. Nagyregénnyel nem ajándékozta meg az utókort, rövid élete során viszont százötvennél is több novellát írt, amelyek miatt a modern japán elbeszélés mestereként tartják számon. A bozótmélyben és A vihar kapujában című novellájából rendezte Kuroszava Akira A vihar kapujában című filmjét, amelyért 1951-ben elnyerte a Velencei Nemzetközi Filmfesztivál fődíját, az Arany Oroszlánt. Prózaírói munkássága mellett Akutagava Rjúnoszuke lírai életműve is jelentős, ugyanis 1919-től kezdve számos haikut írt Éhező Szellem művésznéven, melyeket különleges szépséggel és melankóliával itatott át. Erre az egyik legszebb példa A rák páncélját… kezdetű költeménye, de nem kevésbé hátborzongató utolsó haikuja, mely így szól: „csak csöpögő orrom / hegye fénylik – minden / besötétedett” (Terebess Gábor fordítása).

Nacume Szószeki: Kilőtt nyílvessző… (fordította Czifra Adrienn)

Az 1867 és 1916 között élt Nacume Szószekit a hazai olvasók elsősorban modern realista regényeiről ismerhetik, amelyek közül a Macska vagyok, A kölyök és A kapu magyarul is megjelent. Azt már kevesebben tudják róla, hogy az irodalomtörténet az első modern haikuköltők között tartja számon, pályáját ugyanis haikuk írásával kezdte. Még diákkorában kötött életre szóló barátságot Maszaoka Sikivel, aki óriási hatást gyakorolt haikuköltészetére. A haikuírás szempontjából legtermékenyebb korszaka az 1896 és 1900 közötti időszakra esett, ezek után ugyanis a regényírásba fektette szinte minden energiáját. Élete során összesen így is közel kétezerhatszáz haikut sikerült megírnia, melyek közül Czifra Adrienn fordításában jelent meg magyarul egy izgalmas válogatás 120 haiku címmel 2019-ben a Napkút Kiadó gondozásában. Ennek a kötetnek egyik emlékezetes darabja a Kilőtt nyílvessző… kezdetű haiku, melynek elfojtott energikussága és izgalmas látványvilága sokáig nem hagyja nyugodni olvasóját. Nacume Szószeki arcképe egyébként a japán ezerjenes bankjegy előoldalán szerepelt 1984 és 2004 között.

Taneda Szantóka: Elfogyott… (fordította Terebess Gábor)

Taneda Szantóka tehetős földbirtokos család sarjaként látta meg a napvilágot 1882-ben. Tizenegy éves volt, amikor édesanyja egy kútba ugorva öngyilkosságot követett el. 1902-ben a tokiói Vaszeda Tudományegyetem hallgatója lett, ugyanekkor keményen inni kezdett, aminek köszönhetően két évvel később kibukott az iskolából. „Életének parancsolója a költészet, valamint a csavargás és az ital volt” – írja Erdős György a költőről, akinek felvett művészneve nem mást jelent, mint „hegytetőtűz”. Élete hátralévő részét részeges koldusként kóborolva, hajléktalanul, alamizsnán tengődve élte le, miközben nagy lendülettel vetette papírra kötetlen formájú haikuit. „Taneda Szantóka az utolsó nagy japán vándorköltő – Basó, Issza, Rjókan és mások után a sorban –, a világ legtömörebb szabadhaikuit írta” – foglalta össze Terebess Gábor Szantóka öntörvényű haikuinak lényegét, melyek közül rengetegben énekelte meg a szeszek okozta bódulat örömét, a mámor egyre meredekebb lépcsőfokait vagy éppen a szomjúság jelentette gyötrelmet: „átfúj / a / szél / józanít”, „jól / jönne / egy / ital / alkonyul”, „ittasan / aludtam / egy / tücsökkel”, „sír / rí / a / tücsök / miért / nem / rúg / be”, „arra / riadok / bekerítettek / a hegyek” (Terebess Gábor fordításai).

Nacuisi Banja: Mi távozunk… (fordította Bakos Ferenc)

Nacuisi Banja eredetileg Inui Maszajuki néven látta meg a napvilágot 1955-ben, Aioi városában. A nyolcvanas évek elején a Tokiói Egyetemen diplomázott összehasonlító irodalomtudomány szakon, 1992 óta a tokiói Meidzsi Egyetemen tanít. 1998-ban haiku-folyóiratot alapított Ginyu néven, melynek azóta is a főszerkesztője, két évvel később pedig részt vett a World Haiku Association megalapításában. Szerteágazó írói és irodalomszervezői tevékenysége miatt joggal érdemelte ki Nacuisi Banja a haiku műfajának „utazó nagykövete” címét. Magyarul három illusztrált kötete is megjelent Vihar Judit tolmácsolásában a Balassi Kiadó gondozásában (Kutyák, Madarak, A tenger világa), de a Nagyvilág folyóirat 2011-es novemberi számában is olvashattunk tőle emlékezetes haikukat. Az 1749-en Bogár Ádám Tamás ezt írta róla A haiku fenegyereke című esszéjében: „A Japánban élő műfordító, Eric Selland szerint a haiku lelke a meglepetés. Ha ez így van, akkor Nacuisi verseit éppen ez a bonyolultság, ez a meghökkentőség, ez a szokatlanság teszi ízig-vérig haikuvá.” A Mi távozunk… kezdetű haikuja egy bravúros és nyugtalanító látomás, amelynek titkát tényleg nehéz megfejteni, de nem kevésbé nyugtalanító vízió tárul elénk ebben a másik felejthetetlen haikujában is: „Vörös szitakötő / a kimonó szegélyénél / sziklát szül a nő” (szintén Bakos Ferenc fordítása).