Howard Phillips Lovecraft: Az őrület hegyei (fordította Sóvágó Katalin)

A Cthulhu-mítosz megteremtője 1931 tavaszán írta meg egyik legjobb kisregényét, amelyben a rá jellemző mesteri módon keveri a science-fictiont a horrorral. Az őrület hegyeit ennek ellenére mégis visszautasította a Weird Tales magazin szerkesztője, Farnsworth Wright, mivel túl hosszúnak találta, ezért aztán csak 1936-ban, három részletben jelent meg az Astounding Stories magazinban, amelyért Lovecraft karrierje legnagyobb honoráriumát kapta: 315 dollárt. Az őrület hegyei 1930 őszén játszódik, és egy totális katasztrófába torkolló antarktiszi expedíció történetét meséli el annak vezetője, a geológusprofesszor William Dyer szemszögéből – amit ugyanis az akkor még ismeretlen földrészen találnak, arra egyikük sincs felkészülve. Lovecraft gyerekkora óta az Antarktisz bűvöletében élt, hátborzongató művének legfontosabb előképe pedig Edgar Allan Poe egyetlen regénye, az Arthur Gordon Pym, a tengerész volt, amelyet itt kétszer is megidéz, s amely jelentős mértékben hozzájárult az ősi idegenekről szóló elméletek népszerűvé válásában. Az Oscar-díjas mexikói filmrendező, Guillermo del Toro másfél évtizede szeretné megfilmesíteni a regényt, ám a rajongók legnagyobb bánatára azóta sem sikerült tető alá hoznia a projektet.

Friedrich Dürrenmatt: Az ​ígéret (fordította Fáy Árpád, Gera György, Ungvári Tamás)

Az 1921 és 1990 között élt svájci drámaíró elsősorban az olyan világhírű és sikeres színpadi műveivel írta be nevét a világirodalom történetébe, mint A fizikusok, A nagy Romulus vagy Az öreg hölgy látogatása, de, ami kevésbé köztudott, krimiíróként is sikerült maradandót alkotnia. Az ígéret című, 1958-ban megjelent kötetében három nyugtalanító bűnügyi kisregénye kapott helyet, amelyek mind a krimi megszüntetve-megőrzésének kimagasló műalkotásai. Az ígéret főhőse Matthäi felügyelő, aki megígéri a történet elején megtalált, bestiális módon meggyilkolt kislány szüleinek, hogy megtalálja a gyilkost, emberfeletti küzdelme ellenére azonban végül totális kudarcot vall, és testileg-lelkileg összeroppan. A komor pszichológiai esettanulmányból 2001-ben Sean Penn rendezett egy nem kevésbé hátborzongató filmet Jack Nicholsonnal a főszerepben.

Stephen King: Állj ki mellettem! (fordította Polgárdi Péter)

Ha Stephen King neve kerül szóba, sokaknak elsőre az olyan vaskos regényei jutnak eszébe, mint az Az, a Végítélet, A búra alatt vagy a 11/22/63, pedig a kortárs amerikai horror legismertebb és legnépszerűbb szerzőjének a kisregény műfajában is sikerült maradandót alkotnia. Első kisregény-gyűjteménye, A remény rabjai 1982-ben jelent meg, ennek egyik csúcspontja pedig az Állj ki mellettem! című izgalmas, melankolikus felnövés-történet. A Castle Rock fiktív városában, 1960 nyarán játszódó történet főhősei négy kamaszfiú, akik a tizenkét éves Gordie LaChance vezetésével azért vágnak bele egy hosszú és kalandos túrába, hogy a várostól távol, a sínek mentén megtalálják halottnak hitt társukat. Mitikus utazásuk során azonban nemcsak az abuzív és diszfunkcionális családjaik által okozott traumákkal kell farkasszemet nézniük, hanem saját halandóságukkal és a sivár jövővel is, amely a kis gyárvároskában vár rájuk. A kisfiúk szívszorító történetét a már felnőtt Gordie meséli el, egyes szám első személyű, az időben felváltva ugráló és trükkösen rétegzett narrációja pedig különleges élménnyé varázsolja ezt a felejthetetlen történetet, amelyből Rob Reiner Állj mellém! címmel rendezett nem kevésbé kiváló filmet Wil Wheaton, River Phoenix, Corey Feldman és Jerry O'Connell főszereplésével.

Robert Louis Stevenson: Dr. Jekyll és Mr. Hyde különös esete (fordította: Illés Róbert)

„A századforduló az angol egzotikus regény fénykora. Az impériumépítő angolság otthonmaradt része ennek olvasásában élte ki vágyát a távoli földségek és bátor kalandok után. Az egzotikus regények áradatából messze kiemelkednek stílusuk tisztaságával, vonalvezetésük magas művészetével Robert Louis Stevenson könyvei”, írja a tizenkilencedik századi skót íróról Szerb Antal A világirodalom történetében, majd hozzáteszi, hogy természetesen legjobb, ha gyerekkorunkban olvassuk műveit, „de aki megőriz magában annyi fiatalságot, hogy felnőtt korában is szívesen olvassa Jókai regényeit, annak Stevenson is nagyon kedves marad.” 1886-ban jelent meg Stevenson legismertebb kisregénye, amely „a tudathasadás, a doppelgángerség titokzatos tárnáiban játszódik” – nem véletlen, hogy a mai napig töretlen népszerűségnek örvend. Az önmagán kísérletező orvos és az általa létrehozott második, gonosz énjéről szóló gótikus rémtörténet nemcsak az ember kettős természetét vizsgálja hátborzongató módon, hanem az orvosok, távolabbról nézve pedig a tudósok és a feltalálók felelősségét is. Stevenson a kisregény kéziratának első változatát elégette, majd néhány nap alatt, egyes irodalomtörténészek szerint kokain vagy anyarozs hatása alatt eszelős gyorsasággal írta újra. A műből 1931-ben készült a legjobb mozgóképes adaptáció, amely innovatív speciális effektusai, atmoszférikus fényképezése és Fredric March Oscar-díjjal jutalmazott eszelős alakítása miatt vált a horror műfajának megkerülhetetlen klasszikusává. Itt a 1749-en Keresztes Balázs foglalkozott vele részletesen a Classic Shorts júniusi részében.

Richard Matheson: Legenda ​vagyok (fordította Kamper Gergely)

Nagy kár, hogy az 1926 és 2013 között élt Richard Mathesonnak a mai napig mindössze két könyve jelent meg magyarul: a Legenda vagyok és a Csodás álmok jönnek. Pedig a világhírű amerikai író számos másik emlékezetes művéből készült filmadaptáció, amelyeket hazánkban is bemutattak, gondoljunk csak A hihetetlenül zsugorodó emberre, Az ördög házának legendájára vagy a Hetedik érzékre. Matheson legismertebb műve az 1954-ben kiadott Legenda vagyok című kisregény, amelynek főhőse Robert Neville, aki valószínűleg az egyetlen túlélője annak a világméretű járványnak, amely rajta kívül minden embert vérszomjas éjszakai lénnyé változtatott át, akik elszántan próbálnak végezni vele. Habár Matheson vámpíroknak nevezi ezeket a szörnyeket úttörő jelentőségű posztapokaliptikus horrorjában, a Legenda vagyok mégis a zombifilmek szubzsánerét befolyásolta jelentős mértékben, hiszen az elsők között tette népszerűvé a világméretű zombiapokalipszis koncepcióját, amely az ötvenes években még igencsak újszerű ötletnek számított. A letehetetlenül izgalmas kisregényből három filmfeldolgozás készült Az utolsó ember a Földön, Az Omega ember és Legenda vagyok címmel.

Josh Malerman: Ház a tó mélyén (fordította Rusznyák Csaba)

Az 1975-ben született Josh Malerman már 2014-es debütáló regényével óriási feltűnést keltett: Shirley Jackson-, Bram Stoker- és James Herbert-díjra jelölték, ám hiába a remek irodalmi alapanyag, a Madarak a dobozban című regényéből készült Netflix-adaptáció annak ellenére is óriási csalódás volt, hogy minden korábbi nézettséget megdöntött a streamingszolgáltató történetében. A Ház a tó mélyén című kisregénye 2016-ban jelent meg, főhősei pedig két tizenhét éves kamasz, Amelia és James, akik az első randijukon kenuzni mennek szendvicsekkel és sörrel a hűtőládájukban, nem sokkal később azonban egy házat fedeznek fel a víz felszíne alatt, majd úgy döntenek, hogy együtt fedezik fel a víz alatti különös épületet. A Ház a tó mélyén egy dermesztő thriller, amelyben Malerman szívhez szóló módon mesél az első igaz szerelem euforikus öröméről, illetve saját szexualitásunk és párkapcsolati identitásunk felfedezésének semmihez sem hasonlítható izgalmáról.

Jack London: A vadon szava (fordította Réz Ádám)

„Az amerikai irodalom a világháború előtti években csak egy írójával szerepel a köztudatban, ez az író Jack London. Ő is alacsony sorból származik, kalandos, tengeri csavargó élet után lesz íróvá”, írja Szerb Antal A világirodalom történetében Jack Londonról, akiért egyébként nem igazán rajongott, mivel véleménye szerint „első sikerei, A vadon szava és A tengeri farkas elkényeztették; későbbi írásai giccsesek és irodalmi értékük nem áll arányban óriási elterjedtségükkel.” Az 1903-ban megjelent A vadon szava sokkal több izgalmas ifjúsági kisregénynél, hiszen főhőse, Buck, a bernáthegyi-juhászkutya keverék történetében hatásosan illusztrálja, hogy az ember a legnemesebb és a legrosszabb tulajdonságokat egyaránt képes előhozni az állatok természetéből, de az alaszkai élet viszontagságait kíméletlenül bemutatva erőteljes társadalomkritikát is megfogalmaz arról, mivé lesz az ember a vadonban.

Joe Hill: Csőre töltve (fordította Uram Tamás)

Joe Hill eredetileg Joseph Hillström King néven látta meg a napvilágot 1972-ben Tabitha és Stephen King gyermekeként. Négy regénye is megjelent már magyarul (A szív alakú doboz, Spóra, Szarvak és NOS4A2), illetve három kötetben napvilágot látott remek képregénye, a Locke and Key – Kulcs a zárját is, amelyből a Netflix készített tévésorozatot. 2017-ben jelent meg négy egyenletes színvonalú és izgalmas kisregényt tartalmazó könyve Furcsa időjárás címmel, amelynek csúcspontja a Csőre töltve. A történet főhőse egy biztonsági őr, akinek sikerül megakadályoznia egy lövöldözést egy bevásárlóközpontban, első pillantásra hősiesnek tűnő tette miatt pedig a fegyverviselést pártoló amerikaiak példaképe lesz, ám a reflektorfénybe kerülve hamarosan elkezd szétesni a sztorija, és vele együtt ő maga is. Joe Hill ezt írja a könyv utószavában: „A kisregény királykategória, nem alibizés. Rövidre szabott terjedelme a hatékonyság előnyével jár, ugyanakkor már módot ad a karakterek olyan mélységű kidolgozására, amely a vaskosabb művek sajátja. A kisregények nem vargabetűket leíró, ráérős utazások. Hanem gyorsulási versenyek. Padlógázt adsz, és átrobogsz a szakadék peremén a narratíváddal.” A Csőre töltve tökéletes példája ennek, amely az izgalmakon túl komor és elgondolkodtató társadalomkritikát fogalmaz meg az amerikaiak fegyvermániájának árnyoldaláról.

Kavagucsi Tosikadzu: Mielőtt ​a kávé kihűl (fordította Béresi Csilla)

Az 1971-ben Oszakában született Kavagucsi Tosikadzu 2015-ben adta ki Mielőtt a kávé kihűl című könyvét, amelyet saját díjnyertes színdarabja alapján írt. A fantasztikus alaphelyzetből kibomló könyv négy kisregényből áll, amely négy nő szívmelengető történetét meséli el. A történetek helyszíne a Funiculi Funicula nevezetű kávézó, ahol a városi legenda szerint a vendégek időutazásban vehetnek részt, ha egy bizonyos széken ülve fogyasztják el a szertartásosan elkészített kávét – ám néhány szigorú szabályt mindannyiuknak be kell tartani. Az első kisregény egy szerelmespárról szól, a második egy házaspárról, a harmadik egy testvérpárról, a negyedik pedig egy anyáról és gyermekéről, a történetekben pedig az időutazáson túl az a közös pont, hogy szereplőik mind bizonyos érzelmi válságokon igyekeznek túljutni. Az elsőkötetes japán szerző könyve nem véletlenül lett nemzetközi bestseller, hiszen magával ragadó módon mesél a veszteség feldolgozásáról, az anyai szeretet, az egymás iránti tisztelet és az egymásra figyelés fontosságáról.

Herbert George Wells: Az ​időgép (fordította Mikes Lajos)

Az 1866-ban született Herbert George Wells ezzel az 1895-ben megjelent tanulságos kisregényével mutatkozott be íróként, amely a mai napig méltán a legismertebb műve A láthatatlan ember, a Világok harca, Az istenek eledele és a Dr. Moreau szigete mellett (utóbbiról Smid Róbert írt hosszúkritikát oldalunkra). Wells a tizenkilencedik század utolsó éveiben alaposan meglepte az olvasókat ezzel a viktoriánus Angliában játszódó disztópiával, amellyel nemcsak az időgép addig ismeretlen fogalmát teremtette meg, hanem az időutazásos történeteket is útjára indította. Wells bravúros kisregénye nemcsak izgalmas, hanem tanulságos is, hiszen az időutazás ötletét felhasználva elgondolkoztató módon mutatta be, hogy szerinte milyen is lesz több százezer év múlva az élet a Földön, az eloi-król és morlockokról szóló látomásában pedig erőteljes kritikát fogalmazott meg a társadalmi osztályok egyenlőtlenségéről. Brian Aldiss angol író nem véletlenül nevezte Wellst a „science fiction Shakespeare-jének”, akit egyébként négyszer jelöltek Nobel-díjra. A világhírű kisregényből 1960-ban a magyar származású George Pal rendezett emlékezetes filmet, amelynek úttörő speciális effektusait Oscar-díjjal jutalmazták.