Karanténesszék V: Centauri a Skarlátról
Karanténesszék V: Centauri a Skarlátról

Ha egy életmű száz év múlva is érdekes még, a szerző olyasmit ragadott meg, ami hosszútávon is érvényes: ez sem gyakori, de még inkább ritka, ha valami a szerző idejében nem tűnik igazán aktuálisnak, ám idővel azzá válik. Ez a legnagyobb bravúr, amit egy világirodalmi szerzőtől elvárhatunk.

Az ember személyes sorsáról szóló művek könnyebben férnek közel az olvasóhoz bármely időben, s könnyebben tartják szavatosságukat, hisz az emberi természet alig változott az évezredek során. Magyarán az emberi természet struktúrája – ha tetszik, változatlansága – garantálja az ilyen művek időállásógát.

Más a helyzet, ha a szerző nem az individuumok felől igyekszik megérteni és modellezni a valóságot, hanem társadalmi, történelmi, esetleg ezeknél is nagyobb léptékekben. Ez jóval kockázatosabb vállalkozás, hisz olyan távlatokat kell látni és láttatni, amire elvileg se egy író, se más nem képes. Bátorság és éberség szükséges ehhez, annál is inkább, mert míg az individuumok szintjén vizsgált világképet az emberi természet stabilan keretezi, addig nagyobb léptékek között ezek a keretek megszűnnek, legalábbis az egyik kérdés épp az lesz: megszűnhetnek-e?

Ez ingoványos terep. A befogadás szempontjából is az. Hadd éljek egy személyes példával. Tehetséges és fontos szerzőnek gondoltam Jack Londont mindig (regényt is írtam róla), ám gyakran éreztem úgy, hogy néha túloz. Az a vadonromantika és élet-halál harc, amit minduntalan felmutat, erős torzításon át tűnhet csak ilyennek, gondoltam. Zavart például, hogy a zöldfülűeket olyan esélytelen népségnek mutatja, akik elvéreznek az első hágón, én viszont úgy éreztem: még egy zöldfülű is elvergődik valameddig valahogy, és nem nyiffan ki az első sziklánál. 2016 tavaszán azonban én is aranymosásra indultam, de nem a Yukon mentén, hanem a Börzsönyben; s nem télvíz idején, hanem kora tavasszal. Igaz, a túra egyik kritériuma az volt, hogy csak azt eszem, amit az erdőn találok; az esélyeket illetően legvalószínűbbnek az tűnt, hogy se aranyat, se zafírt nem találok, viszont ledobok pár kilót az út végére. Nem nagy ügy. Ez lett volna a realitás. Ezzel szemben már a második (!) napon életveszélyes helyzetbe lavíroztam magamat. Gyerekkorom óta olvasom Jack Londonnál: „zöldfülű” – s mindvégig azt hittem, értem, kiről beszél; s tudom, hogy túloz. Amikor pedig ott feküdtem egy térerő nélküli patakmederben, eszembe jutott Jack London megint, s ráeszméltem: ebben a pillanatban én vagyok zöldfülű, és egy ilyen, mint én, akár zord telek és hágók nélkül is képes „lábon lőni magát”. Nem Jack London túloz, mindössze arról van szó, hogy az én élettapasztalataim olyan messze esnek az övétől, hogy a legnyitottabb olvasat mellett sem tudom elfogadni őt hitelesnek. Annak ellenére sem, hogy gyerekkorom óta járom a vadont, aludtam hóban nemegyszer, kerültem necces helyzetekbe sokszor.

Ebben az esetben még mindig az individuum szintjéről beszélünk, embereket látunk szélsőséges, de nem elképzelhetetlen, nagyon is reális helyzetekben – amiféle reális helyzet egy reménytelen szerelem vagy egy anya, aki semmi perc alatt hozzámegy nemrégiben megölt férje gyilkosához (Hamlet). Életre szóló tapasztalatot szereztem abban a völgyben, nemcsak magamról, mint zöldfülűről, hanem az irodalomról is. Lehet egy szerző tűpontos, ha az olvasó élettapasztalata ezer fényévnyire esik a szerző tapasztalataitól, könnyen elsiklanak egymás mellett.

Ennél is neccesebb, amikor „felemelkedünk” a társadalmi víziók szintjére. Nem véletlen, hogy az efféle kísérletek gyakrabban vallanak kudarcot. Nem véletlen, hogy míg például ma is érvényes szerelmi történeteket raklapszám találni, az emberiség távoli jövőjét fürkésző művek esetében mindössze néhány, Orwell 1984-vel „rokon” mű uralja a „piacot”. Aki ebbe az irányba mozdul el, gyakran ideológiák okulárján át próbál belelátni a jövőbe, talán mert úgy érzi: radikálisan más feladathoz a vezérfonál sem lehet ugyanaz; lélektan helyett szükség lehet ideológiára. De az ilyen szerző gyakran téved, s nem ritkán kénytelen végignézni, ahogy munkája már életében érvényét veszti.

Jack London – és a Skarlát című kisregény – az egyik legjobb példa arra, hogy ha valaki ezen a pályán focizik, nem lehet ideológiák rabja. Paradoxon, de épp az kell vezesse, ami minden más esetben: az emberismeret és a lélektani éleslátás. Az vezet el a távoli jövőbe is, ami bevezet emberi sorsokba. A Skarlát esetében ugyanaz a szemlélet érvényesül, ami érvényre jut Orwellnél vagy Shakespeare Hamletjében.

De nem tehet meg mindent az író. Valamit az olvasónak is vállalnia kell. Sőt, vállalnia kell a mindenkori társadalomnak, a mindenkori elitnek is. Képmutatás arra hivatkozni mindig, hogy azért nem jut érvényre egy mű egy adott korban, mert a szerző hibázott. Amennyiben hibázott – például ideológiának rendelte alá művét – igazunk lehet, de akkor később sem találjuk érvényesebbnek a művet, mint születése pillanatában. Ki állítaná, hogy a Moby Dick azért volt Melville egész életét aláásó bukás, mert Melville pocsékul írta meg? Nyilván nem erről van szó. Sok mindennel magyarázható, hogy a Moby Dick bőven a szerző halála után, „megkésve” emelkedett a világirodalom csúcsaira, de ezügyben a szerzőt hibáztathatjuk a legkevésbé. Ugyanígy nem Jack London „gondja”, ha én képtelen vagyok felmérni, mit jelent a „zöldfülűség”. Ő íróként is pontos, az én nézőpontom viszont pontatlan. A Skarlát esetében előáll az a paradoxon, hogy míg Jack London az énirodalom szintjén néha idegen tőlem, épp a legnagyobb lépték esetén, egy száz évvel későbbre tett világjárvány leírása során rémisztően reális.

Legalábbis ma már. Pár hónapja még bárki olvashatta ezt a kisregényt szórakoztató sci-fiként. Ma már ezt nem tehetjük meg. Jack London olyan pontosan írja le, mi minden következik egy pandémiából, s a válság helyzetben mutatott emberi reakciók is annyira életszerűek (hisz ismerősek már), hogy az olvasóban az a határozott benyomás keletkezik: Jack London egy vátesz. Ráadásul konkrét számokat is ijesztő pontossággal talál el. A világjárvány időpontját például 2013-ra teszi, vagyis 100 év távlatában mindössze 7 évet téved. Ennél is durvább a népességnövekedésre vonatkozó becslése. A Skarlát szerint 2013-ra a Föld népessége 7 milliárd körül lesz – írja Jack London 1912-ben!

Alapvetően itt is arról van szó, hogy nem Jack London lett aktuálisabb – aktuális volt mindig! –, mindössze a tömeg élettapasztalata közelített az övéhez, méghozzá radikális mértékben.

Jack London, bőven megelőzve a vírusfilmek özönét, csavarokra szedte az embert és a civilizációt, de ehhez arra volt szüksége, hogy tudja: mit szed szét. És ő pontosan tudta. Kiismerte az embert, épp ott, ahol az leginkább kiismerhető: a vadonban. A nagyvárosban hogyan lehetne kiismerni az embert? – mikor az mindvégig mesterséges biztonságban van, nem ritkán hazugságok és illúziók felhői között. Jack London nemcsak San Francisco-ban látta az embert, hanem Alaszkában is; ez teszi őt pontossá.

Mindezek ellenére a Skarlát nem Jack London váteszi képességeire mutat rá, mint inkább az irodalom funkcionalitására. Jack London nem jós. Csupán egy pontos szerző, aki nem volt rest bejárni az emberi természet minden zegzugát. Egy író, aki azt tette, ami a dolga, és bár nem volt ideológiáktól mentes, ezeket mégsem hagyta eluralkodni az írásain a lélektani pontosság és hitelesség rovására.

A koronavírus-járvány nem csak Jack London záróvizsgája. Főpróba volt számunkra is, és ha hinni lehet a virológiának, olyan főpróba, aminek vége sincs még. Egy kísérlet, amit örömmel elkerültünk volna. Százféleképp értékelhetjük: járványügyi, politikai vagy gazdasági szempontból, holott a kérdés valójában az: miként viselkedik az ember, ha drasztikus változtatásokra kényszerül? Hogyan reagál, ha kicsúszik a lába alól a talaj? Mit mond, amikor kiderül, hogy istenített rendszerei ennyire védtelenek?

Ezt vizsgálta Jack London is. Végső soron társadalmi következményekről is beszélhetünk, de semmiféle „össznépi” következmény nem képzelhető el az egyéni döntések figyelmen kívül hagyása mellett. Ezek közös vektora jelöli ki, mennyire tudunk új rendszerekben gondolkodni; képesek vagyunk-e egyáltalán radikális változásra. Jack London szerint az ember „pillanatok alatt” süllyed vissza az állati létbe egy világjárvány esetén. Ezt megerősíti 2020 is. Koránt sem beszélhetünk olyan kataklizmáról, amivel Jack London számol, annyit azonban megtudtunk, hogy ennél nagyobb baj esetén sem leszünk képesek helyzetünk reális értékelésére. Az utolsó pillanatig fog működni, ami eddig is működött: igyekszünk fenntartani azt, amiben voltunk. Amint azt a világtörténelem során sokszor láttuk, az utolsó percig hitegetjük magunkat, és védjük egzisztenciális és szellemi komfortunkat. Lehet azt mondani, hogy a többség fegyelmezetten védekezett; lehet azt mondani, hogy ezt a járványt valamelyest valóban megfogtuk; de a kérdés az: mi célból? Vajon azért, hogy aztán valami új és jobb épüljön? Pillanatnyilag nem úgy néz ki. Annak ellenére sem, hogy pontosan tudjuk: a járványnál is nagyobb gondok tornyosulnak előttünk.

Ez főpróba volt. Jogos a kérdés, hogyan eshet meg, hogy amikor egy rendszer, nemcsak a vírus miatt, hanem többek között a klímaváltozás miatt is összeomlani látszik, de legalábbis erősen inog, mi még mindig a visszaállításra törekszünk? Hogyan lehetséges, hogy a progresszió is regresszióba csap át? Honnan ez a korlátoltság? Ez a homály? Ez az egészen kicsi lépték?

Fatalista válasz erre, hogy „az ember már csak ilyen”, de részint Jack London is ezt állítja, s nem alaptalanul. Ugyanakkor velünk él a jobbítás igénye, és néha kísérletezünk is. Ilyen kísérlet az irodalom is. Tegyük fel, a jelenleginél jóval nyitottabbak vagyunk arra, hogy más élettapasztalatok világképét elfogadjuk (s ne járjunk úgy, mint én a zöldfülűek kérdésében), ebből következően arra is, hogy például a Skarlátot ne vegyük félvállról. Mi történne akkor? Abban az esetben Jack London kisregénye a főpróba főpróbájává válna. A Skarlát és 2020 egymásra vetítése azzal a tanulsággal szolgál, hogy az irodalom funkcionális műfaj, mely jó esetben nem csupán az individuum, hanem a közösség számára is stratégiákat javasolhat, legalábbis forgatókönyveket, melyeket végig gondolhat(na) olyan kockázatok nélkül, amilyen kockázatokat az egész emberiségnek kellett elvállalnia 2020-ban – akarata ellenére.

Minden egyes nap egy dobás, és sosem újrázhatunk. Csakis egy irányba haladhatunk az időben. Ez annyira pocsék, hogy kellett valami, ami mégis segíthet. Ez az irodalom. Esetek ezreit nézhetjük végig anélkül, hogy bármit kockáztatnánk. Úgy tanulhatunk tervezni-élni, hogy a kísérletezés nem a mi bőrünkre megy. Minden könyvvel belekóstolunk egy új élet felépítésébe. Az életünket pedig – ha sosem voltunk a „minden mindegy” vagy a „megtörténik, aminek meg kell történnie” hívei – történetként képzeljük el. Vágyak élednek bennünk, a beteljesüléshez vezető útról pedig szüzséket, történeteket alkotunk. Csak akkor tudunk reálisan számolni a kockázatokkal is, ha korábban sokféle „kockázatkezelési” történettel találkoztunk.

Ezek után nem túlzás azt állítani: hogy a történet életbevágóan fontos. Azoknak, akik valóban igényt tartanak arra az egyszeri, igen rövid időszakra, amit majd az életüknek mondhatnak. Ha pedig azt szeretnénk, hogy a tágabb közeg, amit általában társadalomnak hívunk – mely lehetőségeinket nagyban növelheti vagy korlátozhatja –, szintén élhető legyen, akkor fokozottabban kell odafigyelni a Jack Londonokra, s komolyabban kell beleállnunk a főpróbákba. Jó volna felfogni végre, hogy az irodalom nemcsak szépérzékünknek, lelkünknek rendelt művészet, hanem bombariadó is. Olyan gyakorlat, melyre feltétlenül szükségünk van, hogy amikor éles helyzettel találjuk szembe magunkat – kapjon bár lángra egy egész civilizáció –, lehetőség szerint senki se vesszen oda.

Az esszé szerzőjéről
Centauri (1972)

Álnéven publikáló magyar író. Legutóbbi kötete: Jákob botja (Magvető, 2016).