A múlt héten azzal a nyugtalanító hírrel zártuk a heti szemlét, hogy a legfrissebb brit olvasási felmérés eredményei szerint a kamaszfiúk körében minden korábbinál kevésbé számít örömforrásnak az olvasás. Nos, a szerkesztettség látszatát keltve ezúttal úgy kezdhetjük a tallózást, hogy ezt az aggasztó témát másfajta, reményteljesebb, de legalábbis eldöntetlen állapotában találjuk. Merthogy múlt csütörtökön a londoni West Enden, a Cambridge Theater színpadán átadták az angol nyelvű gyermek- és ifjúsági irodalom legjelentősebb és legnagyobb múltú díját, a Carnegie-érmet (Carnegie Medal for Writing). S habár az első híradások méltán azt emelték ki, hogy a nyertes, a 27 esztendős Margaret McDonald személyében az 1936 óta kiosztott díj legfiatalabb jutalmazottját tisztelhetjük, ám távlatosan sokkal fontosabbnak tűnik az a tény, hogy idén mintha a kamaszfiúk kerültek volna a középpontba: a választott témák és a célközönség vonatkozásában egyaránt. Hiszen McDonald első és máris díjnyertes regénye, a Glasgow Boys két tinédzser barátságáról szól, amely valósággal átível a szociális ellátórendszeren, lévén Banjo a gondozói, míg az épp új nevelőszülőkhöz került Finlay a gondozotti oldal felől közelít a másikhoz, egyként érzelmi traumákat cipelve. És hasonló, az esélyekkel dacoló barátságtörténet nyerte el idén az ifjúsági különzsűri tetszését is, így az ő (vigasz)díjukat Nathanael Lessore, a derűs hangszerelésű King of Nothing szerzője kapta. Az értelmezési keret pedig, amelybe e két jutalmazott regény rögtön bekerült, nem más, mint a mérgező férfiasság, a toxic masculinity modelljétől való eltávolodás – valamint a remény, azaz a regények főszereplőihez hasonló tinédzserek olvasásra csábításának esélye.      

*

1983 őszén és telén egy titokzatos könyves vállalkozás tartotta izgalomban a spanyol kulturális életet. Mindössze 250 példányban, a szerző nevének feltüntetése nélkül és csakis a korszak meghatározó művészeinek, tudósainak, közszereplőinek postázva „forgalomba került” ugyanis Federico García Lorca utolsó nagy és oly személyes költői vállalkozása, az 1935-36-ban született Sonetos del amor oscuro (A sötét szerelem szonettjei) gyűjteménye. A homoerotikus szonettek ciklusa addig sem volt teljességgel ismeretlen, némelyik vers már 1940-ben megjelent, habár jellemző módon távol Spanyolországtól. De még az 1980-as évek elején is az volt a faramuci helyzet, hogy García Lorca e versei francia fordításban teljesebb módon voltak elérhetőek, mint a hazájában spanyolul. Ezt a helyzetet elégelték meg azok az ismeretlenségbe burkolózó könyvészek és nyomdászok, akik piros borítóval ellátva és rózsaszín papírra nyomtatva végre mégiscsak kiadták a teljes és csonkítatlan, vagy legalábbis az akkor teljesnek és csonkítatlannak vélt szöveget. Mert utóbb hamar kiderült, hogy az ekkor oly korlátozott példányszámban megjelentetett kötet anyaga érdemi és komoly filológiai viták tárgya lehet. S ki tudja, talán épp ez volt a kiadók szándéka, hiszen a vállalkozásuk által keltett feltűnés már a következő évben oda vezetett, hogy a család hozzájárult az eredeti kéziratok lefényképezéséhez és közzétételéhez.

Eme irodalomtörténeti érdemű és határfeszegető kezdeményezés emlékét idézi legújabban az a  fakszimile kiadás, amely az 1983-as formában bocsátja közkézre ezt a bibliográfiai különlegességet. Az akkor érvényesnek tűnő szöveggel, még ha azóta számos ponton valamelyest módosult is egyik-másik vers anyaga. Éppen csak egyetlen ponton különbözik a most megjelentetett piros (vagy vörös?) könyv: ennek a borítóján immár ott szerepel Federico García Lorca neve.

*

Még május elején történt, hogy átadták a Goncourt-díjat. Nem, nem azt a Goncourt-díjat, amelyet regényeknek szoktak odaítélni egy elegáns párizsi étterem fehér asztala mellett, hanem az 1974 óta létező Goncourt de la Nouvelle-t, amellyel a franciáknál – Maupassant dacára – jóval kevésbé kultivált novellairodalom legsikerültebb köteteit jutalmazzák. Az idei nyertes a Martinique szigetén született írónő, Gaël Octavia lett, az elismerésre érdemesített könyv pedig a L’Étrangeté de Mathilde T. et autres nouvelles (Mathilde T. különössége és más novellák) címet viseli. A májusi hír nyomában Ádám Péter jóvoltából most érkezett el e sorok tollnokához maga a 16 elbeszélést sorjázó karcsú kötet, amelyet büszke kiadója, a Gallimard úgy hirdet, mint az erős személyiségű és teremtő képzelettel megáldott hősnők valóságos gyűjteményét. Teljes okkal, hiszen a történetekben színre lépő nőalakok, mintegy a mágikus realizmus szellemében, képesek akár egy közpadot is tengerjáró karavellává változtatni (Deux petites Indiennes). Ami pedig a kötetet nyitó és egyszersmind címadó novellát illeti, hát abban az elbeszélő visszatérően említi 1995-ös párizsi tanulmányainak társát: Viktort, a magyar diákot, aki fizikai valójában még a tanév közepén eltűnt, amikorra nagyjából már el is játszotta a maga vereségre ítélt és futó szerepét a Párizsban akkor szintúgy idegenként mozgó ifjú Gaël Octavia fikciós kísérletében.