Czakó Zsófia: Feltenném a klasszikus első kérdést: Honnan származik a történet ötlete? Ki inspirált?  

Vincenzo Latronico: Íróként, de leginkább olvasóként mindig az volt a benyomásom, hogy amit a kortárs társadalomról olvastam, kevéssé passzolt a valósághoz, a saját életemhez. Vannak olyan eseményei az életünknek, amelyeket nehezen és ritkán ragadnak meg az írók. Elsősorban az életünk digitalitáshoz kötődő részére gondolok. Nem arról beszélek, hogy időnként WhatsApp vagy Messenger üzeneteket váltunk, hanem arról, hány órát töltünk naponta azzal, hogy bámuljuk a telefonunk képernyőjét. Azt látom, minden generációra jellemző, hogy mindennap sok időt töltünk a digitális eszközökkel, amik befolyásolják a hangulatunkat, az érzelmeinket, meghatározzák a politikai hozzáállásunkat, elég, ha csak az amerikai elnökválasztásra gondolunk. Sok ilyen input ér bennünket, a közösségi média teljesen áthatja az életünket. Tudom, kicsit hosszú a válaszom, de arra akarok kilyukadni, hogy a regényekben a legtöbbször nem szerepel az életünknek ez a fajta digitális vetülete, én pedig ennek akartam hangot adni. Az irodalomnak arról kell szólnia, mi mindent élünk meg. Megpróbáltam összegyűjteni ezeket a témákat, mert nem arról akartam írni, milyen üzeneteket váltok a külvilággal, hanem arról, hogy érzem magam ebben a helyzetben. Mit érzek, amikor posztolok valamit, és azt látom, egy árva lájk sem érkezik? Vagy amikor elillan a vasárnap délután, mert délután háromkor feloldom a telefonomat, és arra eszmélek, éjfél van. Vagy amikor az ember visszanézi a volt barátnője vagy barátja fényképeit, és romantikus hangulatba kerül. Közben persze eszébe jut, hogy valójában mennyit veszekedtek, milyen csúnyán váltak el, de közben mégis újraéli a pillanatot. Ezt szerettem volna megragadni. Nagyon nagy hatással volt rám Georges Perec A dolgok című könyve. Ez az első olyan írás, amely a fogyasztói társadalomról szól, és ezt elolvasva fogalmazódott meg bennem az ötlet, hogy én, ha nem is tárgyakról, de képekről szeretnék írni. Így született meg a könyvem.

CZs: A könyv egy berlini lakás leírásával kezdődik, pontosabban a lakás képeinek leírásával. A képek és a valóság bonyolult viszonyából kiindulva csöppenünk bele Anna és Tom életébe. Amikor Berlinre, az Unió egyik fővárosára, gazdasági központjára gondolok, az jut eszembe, hogy Budapesten is megfigyelhető volt az, ami a 2000-es évektől kezdve már a berlini trendekben megjelent. Ma egy trendi szórakozóhely Pesten úgy néz ki, mint egy berlini. Az emberek hasonlóan is öltözködnek. Miért vált számodra fontossá Berlin? Miért ez a könyved helyszíne?

VL: Ez egy olyan esztétikai élmény, amely szétterjedt egész Nyugat-Európában, uniformizálta a dolgokat. Ha valaki megnézi az Airbnb-hirdetéseket, mindegy, hogy milánói, londoni, párizsi vagy budapesti lakásokat néz, ugyanolyanok a szobanövények és a Metróból származó cserepek is. Szerintem az a meglepő, hogy a generációm ahhoz szokott, hogy az egységességet fentről ránk kényszerítették. Például a McDonald’s felső vezetése eldöntötte, hogy így és így kell kinéznie az étteremnek. Ez a dolgok standardizálása, mesterségessé tétele. Viszont a berlini lakás egy természetes hely: az autentikusságot próbáltam benne megjeleníteni. A lakás, amelyet leírtam a könyvben, egyébként az én berlini lakásom volt. Viszont azt gondolom, hogy a lehetőség, hogy a saját identitásunkat kifejezzük, szintén egyformává tesz. Számomra ez nagyon sokkoló volt. A regény első fejezetét a Covid alatt írtam, amikor be voltam zárva Berlinben a lakásomba. Még nem volt Instagram-fiókom, akkoriban hoztam létre. Elkezdtem másokat figyelni, és megdöbbentem, hogy mindenkinek tök ugyanolyan lakása volt, mint az enyém. 

CZs: Beszéljünk Annáról és Tomról. Kreatív emberek, mindketten alkalmazott művészeti területen dolgoznak, ügyfeleik vannak, akiknek meg kell felelniük. Mennyire tudják érvényesíteni a munkában saját magukat, a saját elképzeléseiket? Milyen szerepet játszik az életükben a művészet? 

VL: Még sosem tették fel ezt a kérdést, így hangosan gondolkodom. Azt a döntést hoztam, hogy két weboldaltervező lesz a főszereplőm, vagyis olyan szakemberek, akik az alkalmazott művészeten keresztül kapcsolódnak az ügyfeleikhez, teljesítik az elvárásaikat. Ez pontosan az, amit az átlagember csinál: várja a visszajelzést, amikor posztol valamit. Anna és Tom is a pozitív visszacsatolást várja az ügyféltől. Szerintem nagyon nehéz ellenállni ennek a folyamatnak. Mindannyian rájövünk arra, hogy létezik az online radikalizálódás. Valaki felmegy a netre, elolvas mondjuk egy jobboldali cikket, és aztán belekerül egy spirálba, aminek a végén azt gondolja, hogy a Covid-oltással csipet ültettek a bőrünk alá. A környezetünktől érkező visszacsatolási mechanizmus szerencsére kevésbé súlyos következményekkel jár. Mit akartam igazából leírni? Egyfajta buborékot, a hipszterekét, a dzsentrifikációét. Egy határokon átívelő buborékot, ami lehet Berlinben, Budapesten, lehet bárhol. Emblematikusnak tartom, hogyan működnek más visszacsatolási mechanizmusok. 

CZs: Néha együttérzést, de néha sajnálatot érzek Anna és Tom iránt. Viszont nagyon értékesnek tartom a könyvben, hogy az elbeszélő nem minősíti őket. Te hogy viszonyulsz a szereplőkhöz? 

VL: Valóban egyszerre jellemzi a távolság és közelség az elbeszélőt. Baráti társaságból, egyénekből, tulajdonságokból, megnyilvánulásokból loptam részleteket. Perec könyve ítélkezik a fogyasztói társadalom felett, de én nem ilyen szöveget akartam írni. A világ, amelyet felépítettem, nagyon hasonlít az enyémhez, egyfajta tükör számomra.  Örülök, hogy sikerült visszanyúlnom az elbeszélés eredetéhez. Azt gondolom, hogy ez már az ősidőkben megtapasztalható volt, ezt látjuk például a barlangrajzokon. Ott van a vadász, aki megpróbálja leölni az állatot, amelyet aztán hazavisz a törzséhez, megosztja velük a húsát. Ez persze nem egészen igaz, hiszen elődeink elsősorban gyökereket, bogyókat, növényeket ettek, amiket a nők és a gyerekek gyűjtöttek. A férfiak valóban elmentek vadászni, de sokszor zsákmány nélkül tértek vissza. A gyűjtögetés közben biztos, hogy kommunikáltak, beszélgettek, és elsősorban egymásról. Ennek nyilván nincsen nyoma, de valószínűleg nem hősökről szóló történeteket, hanem a kollektívájukra vonatkozó dolgokat oszthattak meg egymással. Olyan történeteket, amelyben mindenki magára ismerhetett. Én valami hasonlót szerettem volna írni. Nem véletlenül választottam főszereplőnek egy párt, és az sem véletlen, hogy lehetetlen megkülönböztetni Annát és Tomot. A könyvben nincs párbeszéd, ugyanis a beszéd az egyén saját hangja, ilyenkor az egyéni látásmódjáról és döntéseiről nyilatkozik, de ez a pár lényegében egyetlen személy. 

CZs: Valóban az egész szöveget többes szám harmadik személyben írtad. Ennyire függenek egymástól?

VL: Igen, nagyon össze vannak olvadva. Szerintem arra volt szükségem a könyvem megírásához, hogy valamilyen kollektív identitásból induljak ki. Nem beszélek arról, hogyan szerettek egymásban, milyen volt az első randevújuk. Készen kapjuk Annát és Tomot. Az az érzésem, hogy a regényekben sok szó esik arról, hogyan szeretnek egymásba a szereplők. Szinte nincs is olyan történet, amelyben a szerelem ne foglalna el jelentős szerepet. Az én tapasztalatom az, hogy ha van szerelem, az olyan, mint a háttérzene. Kísér bennünket, mélyíti az életünket, az egyéniségünket. Úgy szerettem volna szerelmi történetet írni, hogy abban a szerelem nincs benne konkrétan, de mégis meghatározza a világát. 

CZs: Az egyik legkedvesebb rész számomra, amikor Tom és Anna bekukkantanak a hűtőjükbe, ami tele van, de mégis elmennek egy vietnámi étterembe. Eszembe jutott erről, amikor még egy vidéki faluban éltem, ahol nem voltak éttermek, szórakozóhelyek, kevés volt a munkalehetőség. Vasárnap misére kellett járni, túl sok volt a szabály. Ezzel szemben Tomnak és Annának túl sok lehetősége van. Tényleg szabadság az, amiben élnek? 

VL: Sokféle szabadságérzet van, de én kettőre helyezném a hangsúlyt. Nagyjából 20 évvel ezelőtt érkeztem Berlinbe. Akkoriban nagyon olcsó volt a város, rengeteg üres lakással. Ha akartál nyitni egy művészeti galériát, akkor ingyen adtak neked egy földszinti helyiséget, elég volt a fűtésszámlát fizetni. Emellett rengeteg szabadideje volt az embereknek. Emlékszem, akkoriban a spanyolok együtt sziesztáztak délután kettőkor. Ebből a szabadságérzetből indul ki az én történetem is. Visszagondoltam arra, milyen volt az életem. 2009-ben nem kerestem sokat, de mégis hihetetlen volt. Aprócska munkákból kitűnően megéltem, és ez hatalmas szabadságot adott. Nyilván nem vásárolhattam organikus bort, nem használtam az Ubert, mert akkor még nem volt, nem ehettem osztrigát, mert túl drága volt. Viszont most már például van egy cég, akiket bármikor felhívhatsz, és odajönnek, leveszik a véredet, megnézik, milyen drogot vettél be, majd vérátömlesztést csinálnak. Van az a szabadság, amikor nincs ránk kényszerítve semmi, és egy másik, amikor az opciók megsokszorozódnak. Úgy gondolom, Berlin kapitalizálódott a fal leomlása után. Sok mindent el lehetett érni. Az, hogy az ember nem dolgozik, délután sziesztázik, nem normális, de mégis volt rá lehetőség. Tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy negyvenéves, aki azt mondja, hogy amikor fiatal volt, minden sokkal jobb volt. De ez tényleg így van: egy negyvenes férfi vagyok, aki úgy gondolja, akkoriban minden jobb volt. 

CZs: Úgy gondolom, a könyvet a hontalanság és a nosztalgia érzése jellemzi. Anna és Tom elutazik Berlinből, elmegy Lisszabonba és Szicíliába. Majd miután visszatérnek, látják, hogy minden megváltozott. Az ismerős üzletek bezártak, az újak furcsának tűnnek, mások az emberek, és nem érzik otthon magukat Berlinben. Te is sok helyen éltél: Rómában születtél, Milánóban nőttél fel, éltél Kanadában, Németországban, most hazaköltöztél Olaszországba. Szerinted a mi generációnknak, amely szabadon utazhat, mitől lesz a város, ahol él, az otthona? A kapcsolatok teszik azzá, vagy az ott töltött idő? 

VL: Nehéz kérdés, nem is igazán tudom megválaszolni. Talán, amikor az ember fiatal, mindenfélét elképzel: ha egyszer Berlinbe, New Yorkba költözik, akkor ott mi mindent fog megvalósítani. Aztán rádöbben, hogy már tizenöt éve Németországban él, és annyira jól beszéli a nyelvet, hogy németül tart pszichoanalízist, de mégsem érzi magad igazán otthon. Nem véletlen a nosztalgia az otthon iránt. Szinte megszállottan próbálok visszanyúlni a hagyományokhoz. Ott van például az organikus bor, a kézműves sör, a hagyományos konyha. Rendkívül nosztalgikusak és konzervatívak vagyunk, szinte kicsit fasisztoidok. Azt kérdezem magamtól, miért változik meg a hozzáállásunk. Úgy gondolom, olyan világban nőttünk fel, amely ma már nem létezik. Nagyon fiatalon tapasztaltuk meg a digitalizációs forradalmat, de az a világ, amikor kisgyerekként még tényleg föl kellett vennünk a telefonkagylót, vagy amikor úgy tájékozódtunk, hogy ki kellett hajtogatnunk a térképet, eltűnt. Minden itt van a zsebünkben, a telefonunkon. Megértjük ezt az új világot, hiszen elég fiatalok voltunk ahhoz, hogy beletanuljunk, de mégis hiányzik valami. Szerintem ebből fakad, hogy autentikusságra vágyunk. Érezzük, hogy a mai világban valami nem stimmel, és szerintem az egész könyvben domináns érzés a nosztalgia. 

CZs: Azt olvastam, hogy tanítasz a Holden iskolában. Nemrég vendégként Budapesten járt Alessandro Baricco, aki az iskola alapítója. Arról beszélt, mennyire sokat tanul a fiataloktól. Te mit tanítasz? Milyennek látod azt a generációt, amelyik beleszületett a digitális forradalomba? 

VL: Nemrég egy másik iskolában kezdtem kreatív írást tanítani egy kis létszámú csoportnak. A hallgatókkal regényt írunk, minden hétre új és új fejezetet hoznak, és azt átrágjuk, megbeszéljük. Nem katedráról instruálom a diákjaimat, velük dolgozom én is. Az én feladatom nem az tanárként, hogy írjak valamit, hanem hogy kihozzam belőlük a legjobbat. Idén tizenkét hallgató jelentkezett, és senki nem írt olyan történetet, amely a mai világban játszódik. Senki nem említette az Instagramot, a WhatsAppot. Volt történelmi regény, science fiction, fantasy. Egyébként mostanában az Olaszországban íródó regények leginkább a ’20-as és a ’60-as években játszódnak, elsősorban vidéki helyszíneken, dialektust használva. Nagyon szép, kellemes regények. Például Beatrice Salvioninak nemrég jött ki és azon gondolom, hogy lehet az, hogy a fiatalok, akik ’96-97-ben születtek, olyasmiről írnak, amiről a nagyszüleik meséltek, és nem arról, amit ők maguk tapasztalnak. Nem értem, miért van ez. Talán nagyon nehéz kortárs dolgokról írni. Nem akarok rosszat mondani a mai fiatalokról, ez egy kollektív jelenség, így fontos megérteni: miért néz mindenki visszafelé?

(Az interjú a PesTexten készített beszélgetés szerkesztett változata. A leiratot Borbíró Aletta készítette el Szarka Lucia tolmácsolása alapján.)