Vincenzo Latronico könyvében, A tökéletességben a fogyasztói társadalom, a kapitalista realizmus, a spektákulum túlontúl ismert kritikájával találkozhatunk. A kisregény rögtön képleírásokkal indul, felhívva a figyelmet a miénkhez nagyon hasonló könyvbéli valóság mediatizáltságára: egy hirdetés képeit nézegetve felületek, formák és színek segítségével fedezünk fel egy teret. Igénytelen, de mutatós növényeket látunk, skandináv bútorokat, egy fiatal olaszországi pár berlini otthonát. A képeken „talán vasárnap van, vagy talán nem”. A képek „életet ígérnek”.

Az ironikusan távolságtartó, nem részvétlen, de mégis finoman vádló hangnemű elbeszélő két, időben és térben hozzánk közel élő fiatal (szenvedés)történetét meséli el.

Anna és Tom a rövid könyvecske egyedüli szereplői, pontosabban szereplője, hisz valójában egy és oszthatatlan entitásként jelennek meg. Valamikor a 2000-es években járunk, hőseink huszonéves korukban költöznek Németország fővárosába. „Olyanok voltak, mint két fiatal értelmiségi Berlinben, mint ahogy valóban azok is voltak”. Látszólag irigylésre méltó életet élnek itt, ami abban nyilvánul meg, hogy a narrátort parafrezálva képesek arra, hogy valóságukat a valóságuk képmásához hasonlatossá szelídítsék. Életük tehát a képek körül forog, egyéniségüket, csakúgy, mint munkájuk során a márkák egyediségét, „könnyen megfejthető és örökösen megújuló vizuális különbségek rendszerén keresztül” fejezik ki. Rugalmasan végezhető foglalkozásuk mellett főképp vizuális önkifejezésre is alkalmas tevékenységeket űznek: főznek, kiállításokra járnak, sokat utaznak. Hétvégén buliznak, és habár kielégítő a szexuális életük, folyamatosan szoronganak a szexipar képeinek zuhataga miatt.

A könyv vállaltan egy Georges Perec-hommage. A kezdőoldali mottó és a könyvégi köszönetnyilvánítás is Perec egy híján hatvanéves regényét, az 1965-ös A dolgokat nevezi még fő inspirációként. Azért hangsúlyozom az időt, mert soknak ítélem: 

mostanra lehet, hogy még a fogyasztói kultúra kritikája is fogyaszthatóvá szelídült.

Legalábbis kétséget, kritikusi gyanút ébreszt az eltűnt idő. Persze van, ami változott: ami Perec regényében tárgyi kultúra, az itt igazából vizuális, a tárgyak elsődleges funkciója az, hogy a képeken mutassanak jól. Perec szereplői piackutatók, Latronicóé „kreatív szakemberek”. Ott a kései jóléti kapitalizmus, itt a digitális kapitalizmus az emberi életek megnevezetlen – valamiért megnevezhetetlen – hajtómotorja. De lényeges változások ezek? A pereci előzménynek megfelelően a könyv elbeszéléstechnikája az elidegenítésben érdekelt. „Hétfő reggelre minden elmúlt, vagy majdnem minden, vagy majdnem.” 

A regény önmaga kivonata, egy olvasónapló egy olyan kötelező olvasmányról, amit nem olvastam, és amelynek összefoglalásakor a házi feladat szerzője a figyelmét leginkább a körülményekre összpontosította.

Stílusa letisztult, minimalista, mint a szereplők által gyártott profi weboldalak megjelenítése. A szöveg logikája pedig könnyen, túlságosan könnyen követhető. A tördeléssel elkülönített részek konkrét, megfogható témákat bontanak ki (élettér, munka, közösségi lét, szexualitás, közösségi média stb.) és minden mini-alfelejezet ambivalens módon vagy szomorúan zárul.

Van persze a regénynek története is, amely nagyjából a felénél indul el: a 62. oldalon gyökeres változás következik be a szereplők életében, majd a könyv vége felé a konfliktus valamiféle (nem épp katartikus) megoldásra jut Berlin végleges hátrahagyásával. A regény egyik legtetszetősebb megoldásaként szereplőink szokásos életvitelét az amerikaiak megjelenése töri meg. A könyv úgy mutatja be őket, mint akik valójában hazaérkeznek, hisz berlini lét már az ő érkezésük előtt is anglofón, amennyiben kulturális és politikai horizontja leginkább észak-amerikai. Így nem meglepő, hogy amint megjelennek, ők lesznek a város valódi lakói – bizonyos értelemben már régóta ők lakták. Ottlétükkel pedig kiszorítják a városból a korábbi kiszorítókat: az európai fiatalok nem bírják tartani a lépést a transzatlanti dollárokkal.

A könyv nevén nevezi a főszereplőink életét megnehezítő folyamatot: dzsentrifikációnak hívja.

Jellemző az elbeszélőre, hogy amikor nem a képekről mesél, akkor a szociológia/politológia nyelvén magyarázza azokat. Olyan mondatokat olvashatunk, mint: „A huszadik századi kollektív lázadások elmúltak, és a nyomaik egyéni kezdeményezéssé, vagyis fogyasztássá értelmeződtek át” – és rögtön felmerülhet bennünk, szükségünk van-e rájuk. Egyrészt már számos ilyen mondatot olvashattunk, másrészt az eleve elidegenítő elbeszélésnek elviekben inkább arra kéne késztetnie, hogy magunktól gondoljunk ilyen mondatokra. Akkor miért gondolja-mondja helyettünk őket a könyv? Nem tudom nem szájbarágásként érteni például azt, amikor a narrátor az orromra köti, hogy Anna és Tom „nem a rendre vágytak olyan fájdalmasan. Hanem valami mélyebbre és alapvetőbbre”. A kisregény saját értelmezői nyelvét, vagy legalábbis e nyelv intencionált hanghordozását is hordozza.

Szerencsére az elbeszélő nem elemzi végig saját történetének minden aspektusát. Talán azok a legizgalmasabb dolgok, amelyeket nem magyaráz el, vagy számára is láthatatlanok maradnak. Ilyen például az Észak-Dél hierarchia, melyhez különösebb kommentárt nem fűz, csupán közvetíti a szereplők érzéseit: Berlin „menő” és „szabad”, míg Dél-Európa „bágyadt” és „zárt”. Magyarországon olvasva különösen érdekes látni az itteni közélet által többnyire egységesnek mutatott „Nyugat” szabdaltságát. Hogy 

olaszországi barátainknak is van olyan pszichózisuk, mint nekünk a Kelet-Nyugat lejtő, csak az égtájak mások.

Ehhez hasonlóan már ömagában érdekes az is, ahogy a könyv bemutatja a nyugati fiatalok életét: hitelesnek látszó képet kapunk a berlini expat-létről, a mindennapokról, a szociális viszonyokról. Itt van helye fordítás dicséretének is: a könyv nincs túlmagyarosítva, és ez így van jól. Todero Anna megfelelő arányban hagyja benne a berlini létre vagy a narrátor szociológiai beszédmódjára jellemző sajátos kifejezéseket a szövegben. Mindeközben a mondatok viszont nagyon is magyarul vannak, nem éreztem azt a kellemetlen mondattani súrlódást, amit egy rossz fordítással való küzdelem során szoktam.

A kritikai kultúra hagyományosan az elidegenítésben érdekelt – lásd erről többek között Bertolt Brecht vagy Walter Benjamin munkásságát. Ebben a felfogásban a mű olyan játszótér, amely kialakítása révén ad lehetőséget befogadójának arra, hogy az gondolkodó, reflexív viszonyt alakítson ki saját életével és az azt átszövő ideológiákkal. Más szavakkal: 

a szöveg azért idegenít el, hogy ráébresszen már eleve meglévő elidegenítettségemre.

Latronico könyve elidegenít ugyan, ám kevés reflexióra késztet. Megkockáztatva, hogy konzervatív ízlésűnek mutatkozom, én azt kívántam volna, hogy ez a szöveg egy „igazi” regény legyen, hogy megpróbáljon bevonni, mielőtt eldob magától. Karakterekre vágytam, párbeszédre, cselekményre. Több száz oldalra. Kívánságomat úgy vetem papírra, hogy tudom: ha teljesülne, akkor lehet, hogy az így létrejövő könyvről nem írtam volna kritikát. A képek megállíthatatlan termelése engem is magával ránt, olvasni pedig kevés idő marad. De mégiscsak bátrabbnak mutatkozik az a mű, amely ilyen körülmények között is megköveteli a kitartó, odaadó figyelmet.

Vincenzo Latronico: A tökéletesség. Fordította Todero Anna. Budapest, Magvető, 2023. 128 oldal, 3499 forint