1749: Mi az, amit érdemes tudnia a magyar olvasóknak David Machado, portugál íróról, és az irodalmi közegről, amelybe érkezett?

Urbán Bálint: David Machado a kortárs portugál próza azon generációjába tartozik, mely közvetlenül az 1974-es Szegfűs Forradalom után született. Az úgynevezett “milleniumi generáció” irodalmi és kulturális szocializációját tehát már nem a salazari diktatúra és az elnyomórendszer zárt világa keretezte, így az olyan nemzetközileg egyre inkább elismert, és a magyar olvasóközönség számára fordításban is hozzáférhető írók, mint Gonçalo M. Tavares, José Luís Peixoto, Afonso Cruz vagy João Tordo már egy szabad, demokratikus Portugáliában nőttek fel, mely a 80-as években talán kicsit váratlanul felvételt nyert az Európai Únióba, és amelynek egyre növekvő kulturális jelentőségét és az európaiság mintázatában betöltött szerepét olyan szimbolikus események erősítették meg, mint a Nobel-díj odaítélése José Saramago-nak és az EXPO világkiállítás Lisszabonban történő lebonyolítása. Ez a generáció mind szemléletmódjában, mind írásmódjában elkülönül az őket megelőző írónemzedéktől (José Saramago, António Lobo Antunes, Almeida Faria, Lídia Jorge), melyet a diktatúra és a gyarmatrendszer összeomlása után elsősorban a nemzeti identitás újragondolása és a nemzeti történelem újraértékelése izgatott. Az új évezredben íróvá érő szerzőket kevésbé érdekli a nemzeti múlt, a regények gyakran eltávolódnak Portugáliától, vagy csak közvetett módon lépnek párbeszédbe a luzofónia kulturális hagyományával. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a portugál regény abszolút módon globalizálódott volna és leszakadt volna a nyelvet hordozó történelmi és kulturális valóságról, viszont a témaválasztásokban már jóval nagyobb a sokszínűség, mint a nemzeti identitás újraalkotásában érdekelt 80-as, 90-es években. Machado ráadásul egy érdekes anomáliát képez ezen a generáción belül, hiszen karrierjét gyerekkönyvekkel indította és egészen a 2010-es évekig alapvetően gyerekkönyvszerzőként tartották számon.

1749: A magyarul is elérhető, Boldogságmutató című könyve, amellyel elnyerte az Európai Unió irodalmi díját, csavaros módon, hol ironikusan-viccesen, hol szívszorítóan szól a boldogságról (is). Hogyan mutatnád be a könyvet?

UB: A Boldogságmutató a 2010-es években megjelent ibériai válságregények sorozatába illeszthető be, melyek az évtized elején a Portugáliát és Spanyolországot sújtó általános gazdasági krízis tapasztalatából születtek és annak társadalmi és személyes vetületeit dolgozták fel és tették reflexió tárgyává. A gyorsan begyűrűző válság és az Európai Únió részéről kivetett szankciók mindkét ibériai ország lakosságát súlyosan megviselték, így nem csoda, hogy mind Portugáliában (Paulo Varela Gomes, Pedro Sena-Lino, Filipe Homem Fonseca), mind Spanyolországban (Cristina Fallarás, Rafael Chirbes) tulajdonképpen önálló műfajjá nőtte ki magát a válságot tematizáló regény. A Boldogságmutató főhőse és egyben elbeszélője ebben a kiélezett gazdasági környezetben próbál küzdeni az anyagi ellehetetlenedés és a munkanélküliség ellen. Családja majdnem szétesik, lakását elárverezik, az egyik legjobb barátja börtönbe kerül, a másik pedig komoly mentális problémákkal küszködik. Minden adott tehát egy szívszorítóan tragikus történet kibontakozásához. A Boldogságmutató mindennek ellenére, ahogy arra a cím is utal, elsősorban a boldogság előrhetőségébe vetett megrendíthetetlen reményről szól, hiszen az elbeszélő az egzisztenciális kiszolgáltatottság legsötétebb pillanataiban sem veszíti el a reményt egy jobb életben és egy jobb világban. Megrendíthetetlen és a magyar olvasó számára talán döbbenetes és irracionális optimizmusának köszönhetően a könyv végül válságregényből egy a road movie-k világát megidéző utazástörténetté válik, melynek keretében egy a szeretetre és a mások megsegítésére alapozott kisközösség átkel fél Európán, hogy megtudja egyáltalán elérhető-e a boldogság a “rendkívüli állapot” baljós idején. A “milleniumi generáció” logikáját követve a regény tehát úgy beszél az ország jelenéről, hogy közben ideiglenesen el is hagyja Portugáliát.

1749: Milyenek Machado írói eszközei, és mi az, ami szerinted különlegessé teszi a Boldogságmutató című könyvet?

UB: A regény felépítése egy izgalmas beszédszituáción alapul. Az elbeszélő ugyanis a válság miatt börtönbe került barátjával “beszélget” egy az elzáróintézményben tett látogatás során. A beszélgetés viszont sokkal inkább az elbeszélő monológja, mint egy kettőjük között kibontakozó dialógus, hiszen a rács túloldalán lévő barát ritkán nyilvánul meg, hangja csak olykor-olykor íródik bele a szövegbe, válaszai és kérdései kifejezetten rövidek. Mindennek ellenére ez a sajátos elbeszélői helyzet kölcsönöz egyfajta drámai jelleget a szövegnek. Számomra emellett a főhős optimizmusa és reményteli hozzállása teszi különlegessé a szöveget, illetve a Lisszabonból Svájcba és Franciaországba vezető utazás, mivel meglátásom szerint párbeszédbe lépnek a portugál eszmetörténet jellegzetes elemeivel. A portugál értelmiség a romantika korában kezdte el egyre komolyabb reflexióvá tenni az ország gazdasági, társadalmi és kulturális elmaradottságának tragikus tényét és az Európához való viszony problematikusságát. A kontinens nagy kultúrateremtő központjaihoz viszonyított megkésettség és az alulfejlettség nyomasztó érzete tulajdonképpen azóta kísérti Portugáliát, és a válság ideje alatt a sok szempontból megalázónak tartott uniós szankcióknak köszönhetően újra felbukkant a 2010-es években. A regényben az Európa gazdaságilag és társadalmilag legstabilabb és egyben legboldogabb országába – Svájcba – történő utazás szimbolikus, hiszen kirajzolja azt az utat, amelyet Portugáliának kellene megtennie. Az, hogy az utazás célpontja Svájc, meglátásom szerint kifejezetten jelentéses, hiszen az ország nem tagja a válság évei alatt az Ibériát és majdnem az egész mediterráneumot különböző megszorításokkal “térdre kényszerítő” Európai Uniónak. Ebből a szempontból a regény teret enged a portugál társadalmi tudatban a 2010-es években jellegzetes geopolitikai haragnak és olvasható akár a megalázott periféria bosszújaként is. Az, hogy a regény megkapta az Európai Únió irodalmi díját ebből a történetből olvasva egyfelől ironikus, másfelől pedig talán egyfajta kiengesztelés vagy akár vezeklés. Mindemellett a főhős reményteljes tenniakarása és olykor már-már megmosolyogtató derűlátása a jellegzetes portugál pesszimizmus és passzivitás képzetével is kapcsolatba lép, melyek ott vibrálnak a portugál nemzet egyik alappilléreként azonosított saudade érzéskomplexumában. Daniel mintha nem akarná elfogadni a saudade melankolikus imperatívuszát, folyton mozgásban van, erőlködik, cselekszik és azon munkálkodik, hogy minél előbb kihúzza magát, családját és barátait az anyagi és érzelmi bizonytalanság mocsarából.