1749: Nagyrészt még ma is él a letört orgonaág fölött zokogó, éhező „Pierrot” képét festő romantikus elképzelés a költőről, holott a versalkotó szerepe és alakja – és ezzel együtt a költészet fogalmának a tartalma is – szüntelenül fejlődik. Manapság teljesen természetes kidomborítani egy-egy irodalmi alkotás zenei vagy vizuális oldalát, éppúgy, mint hangsúlyosan szóhoz juttatni a saját verseit előadó, azaz végső soron színészkedő szerzőt. Nem ritkaság tehát, hogy egyre több mai költő olyan sokoldalú mestere a művészetének – vagy művésze a mesterségének –, aki nem kíván elrejtőzni a könyvek és folyóiratok lapjai mögé, hanem közvetlenül a közönség előtt alkot (kísérletezik), s így aztán nem csupán a megírt szöveggel, hanem teljes egyéniségével képes befolyásolni a műveit befogadó közönség világképét... Te amúgy szoktál találkozni ezzel a túlzott, de rosszul felfogott „hagyománytisztelettel”?
Jaromír Typlt: Tudom, miről beszélsz, bár szerintem egyszerűen csak szemellenzősek vagyunk: saját magunkon és a korunkon kívül nem látunk mást. Sajnos nem tudjuk lejátszani a valaha volt költők kép- vagy hangfelvételeit, de biztos vagyok benne: nagyon is meglepődnénk egyik-másik holt pályatársunkon, hogy ma, szemtől szembe a közönségével milyen hatásos performansszal rukkolna elő! Az, hogy a költészet áthajlik a zenébe, ugyancsak régi dolog, hiszen a versek előadása a múltban sokáig elválaszthatatlan volt valamilyen hangszeres kísérettől. És még a vizuális költészetnek is vannak előzményei: számos izgalmas példát találhatnánk rá az európai középkor irodalmában. Nem beszélve a kínai vagy a japán kalligráfiáról, amelyben az ecsetvonás képzőművészetté emeli a költői szót... Úgy vélem, ma tulajdonképpen olyan utakon-módokon próbáljuk megújítani a költészetet, hogy visszatérítsük az eredeti, az igazán ősi, sokdimenziós önmagához. Ebben pedig segítenek minket a mai technikai vívmányok.
1749: Mióta foglalkozol versírással, és hogyan jellemeznéd önmagadat mint költőt?
JT: Az első verseskötetem megjelenésekor épphogy betöltöttem a tizenhetedik életévemet. Bevallom, akkoriban kissé aggódtam, hogy a verselés esetleg „elpárolog” belőlem, mert azok között, akik ugyanilyen korán kezdtek, volt, aki úgy járt. Eleinte a szürrealizmushoz kötődtem, amely a modern cseh költészetben összeurópai mércével mérve is kiemelkedő szerepet tölt be. Igaz, ezt az irányzatot emlegetve mindenki rögtön a francia példaképekre gondol, de le kell szögeznem, hogy a szürrealizmus cseh válfaja egészen különleges volt és önálló, ráadásul két totalitárius rendszerrel szemben is bevált mint az ellenállás egyik formája. Számomra máig nagyon vonzó a költői kép rejtélyes volta, kiszámíthatatlansága, kifürkészhetetlensége, az, ahogyan az érthetőség határait feszegeti, mintha minduntalan az álom és az ébrenlét között húzódó vékony mezsgyén imbolyogna. De manapság talán jobban fókuszálok a nyelv lehetőségeire, a legfeljebb halványan sejthető „szóárnyakra”, amelyek sajnos sok esetben lefordíthatatlanok.
1749: Tevékenységed régóta szorosan kapcsolódik a kortárs képzőművészethez. Kurátora voltál több csehországi galériának, szakavatott műelemzőként és kutatóként pedig elsősorban az „art brut” tanulmányozásával foglalkozol. Mi vezetett hozzá – és egyáltalán, mit rejt ez a fogalom? Az art brut kifejezés sokak számára jobb esetben homályos, de akár visszataszító is lehet...
JT: Bevallom, hogy a mai képzőművészettel nem tudok „lépést tartani” – többnyire kiszámítottnak érzem, inkább a piac és a divattrendek sejlenek fel mögötte, mint a jó értelemben öntörvényű alkotók, akik érdekelnek, akiket meg szeretnék érteni. Az art brut ehhez képest kész felüdülés, mert ott az ember egy percig sem kételkedik abban, hogy a szeme elé kerülő műnek létre kellett-e jönnie. Azonnal látható, hogy igen. Az art brut olyan emberek alkotásait foglalja magában, akiknek sokszor fogalmuk sincs a művészet mibenlétéről. Van valamilyen víziójuk, tudományosan értékelhetetlen elméletük, meg akarják váltani a világot, halálos betegségeket gyógyítani, szellemekkel kommunikálnak, és még sorolhatnám. És korántsem csak elmebetegekről van szó. Ami viszont a lényeg: mindegyikük az alkotóerő valamely ősi forrásából táplálkozik. Sok esetben közelítenek a primitív népek vagy a letűnt ókori kultúrák művészetéhez.
1749: Milyen az art brut helyzete vagy pozíciója a mai cseh kultúrában? Ha jól tudom, megjelentettél néhány monográfiát az e kategóriába tartozó cseh művészekről...
JT: Az art brut-nek szentelt kiállítások és könyvek csak a múlt század ’90-es éveiben bukkantak fel a cseh kultúrában, bár korábban is volt rá példa abban, amit „naiv” vagy „insite” művészetnek szokás nevezni. Érdekes, hogy a fogalom kitalálója, Jean Dubuffet festő a spiritista médiumok alkotásait is art brut-nek tekintette, tehát olyan rajzolókéit, akik meg voltak győződve róla, hogy szellemek vezetik a kezüket. És én – véletlenül? – Csehország északkeleti részében, egy hegyaljai kisvárosban születtem, ahol talán az ország legtöbb ilyen rajzoló médiuma tanyázott, úgyhogy ma a helyi múzeumban ezeknek a spiritista rajzoknak egyedülálló gyűjteménye látható. Mindenkit arra buzdítok: látogasson el Nová Paka városába! De az art brut-t képviselő legnagyobb felfedezettem az azóta nemzetközi hírűvé lett, pár éve elhunyt Zdeněk Košek, aki egy nagy ipari városban, Ústí nad Labem-ben élt, és meg volt győződve arról, hogy térképszerűen felépített „meteorológiai” képeivel ő irányítja bolygónk időjárását. Franciaországban éppen most jelent meg róla egy kétszáz oldalas monográfia...
1749: Kik az alkotótársaid a szöveget az akusztikus, illetve vizuális elemekkel vegyítő kompozíciók készítésében? Talán nem tévedek, ha azt képzelem, hogy az összmű hol egy képzőművészeti impulzusból, hol egy hanghatásból fejlődik ki, tehát nem mindig az irodalmi szöveg jön létre elsőként...
JT: Több alkotótársam van, de valamennyiük közül egyértelműen Michal Rataj zeneszerző a legfontosabb, akivel már tizenkettedik éve fejlesztünk egy érdekesen újszerű műformát, amelynek a neve „Škrábanice”. Ezt nem könnyű lefordítani; mi így neveztük el, mert a cseh nyelvben ez egyrészt valami kaparászó hang képzetét idézi elő, másrészt a nehezen olvasható, hevenyészett kézírást, azaz a „macskakaparást” is ezzel a szóval jelöljük. A bevett angol fordítása a „Scribbles” – itt a két jelentés közül az egyik sajnos elveszett... Mindenkori alapja az előre megjósolhatatlan folyamatú rögtönzés, melynek során bizonyos szövegkezdeményekkel, hangfekvésekkel stb. dolgozunk. És valóban, nem mindig a szóé az elsőbbség. A szó sokszor mintha csak lassanként kerülne elő a mormolások, a suttogások, a kiáltások, az egymást keresztező hangok alkotta sötét ősanyagból. Michal Ratajjal nemrég már a második ilyen jellegű albumunkat vettük fel, de azért a legtöbb meglepetést mindig az élő fellépések nyújtják, amelyek legtöbbször kvadrofón hangzásúak: az aktuális esti mű a négy hangszóró között kialakult hangtérben keletkezik.
1749: Nem egy szövegedből igen eredeti, kivételes kiállítású szerzői könyv vagy bibliofil kiadvány készült. Említenél ezek közül néhányat, kicsit plasztikusabban szemléltetve, mitől olyan egyedülállóak?
JT: A bibliofíliák egy részébe még néhány magyar szó is bekerült! Ez annak köszönhető, hogy Viktor Kopasz fotós a Bodrogközből származik, és magyar anyanyelvű. Amikor 2001-ben az ő képeiből és az én írásaimból egy közös – Zajetí/Fogság című – bibliofíliát állítottunk össze, nem tudtunk ellenállni, és a magyar fordításokból is „belecsempésztünk” néhány töredéket. Ugyanez történt tíz évvel később, amikor közösen készítettünk egy kisfilmet, vagyis inkább egy 3D-s verset, amely a Szőlőskert, angolul Vineyard cím alatt található a YouTube-on. Aki megnézi, rögtön észreveszi, hogy a cseh szavak közé néhány magyar kifejezés is bekeveredett. Kopasz mellett feltétlenül meg kell említenem Jan Měřička grafikust is, akinek a szövegeimet tartalmazó szerzői könyveiből már akár önálló kiállítást is lehetne rendezni. Az ő érdeme, hogy olyan könyveim is vannak, amelyek erősen hasonlítanak a súlyos és méretes „boszorkánykódexekre”. A szavak több helyütt szétfolytak, beleivódtak a papírba, egyiket-másikat meg kell fejteni, a betűket keresni kell a sötét foltok rengetegében. Ebben szabad kezet adtam Měřičkának, mert az így megformált íráskép mindig is inspirált.
1749: Ha jól tudom, most épp Franciaországban időzöl. Mondanál valamit a nemzetközi kapcsolataidról? Eddig hány könyved jelent meg fordításban, és milyen nyelveken?
JT: Miután hosszabb ideig ki sem tettem a lábam Csehországból, a legutóbbi évtizedben végre többször jártam külföldön, és most valóban lehetőségem nyílt arra, hogy kiutazzak Párizsba. Egyebek mellett a már említett art brut-t is tanulmányozom, mert a francia nyelvterületen nagy iránta az érdeklődés. És talán az ide vágó szakirodalmat illetően is a franciák járnak az élen. A versfordításokkal úgy áll a dolog, hogy az író akkor szerencsés, ha már-már csodaszámba menő módon rábukkan egy rokon lelkű fordítóra. Először német nyelvterületen sikerült két ilyet találnom, és németül már két könyvem is megjelent: egy versválogatás és egy – amolyan kísérleti, nem zsáner – próza, amelynek a címe Michal přes noc (Mihály egy éjszakára). Egy jó kötetnyi válogatott versemet nemrég Romániában is kiadták. Érdekes érzés kerített ugyanakkor a hatalmába, amikor grúz fordításban jelentek meg a szövegeim, egy ottani lapban: a latin írástól teljesen eltérő betűk áthatolhatatlanok, varázslatosak. Megjegyzem, egy cseh számára a magyar fordítások is éppolyan titokzatosak.
1749: Vannak egyébként személyes kapcsolataid mai magyar költőkkel?
JT: A „tao” alapműve, a Lao-ce írta Tao Te King különböző nyelvű fordításaiból álló gyűjteményemben hálásan őrzöm a magyar fordítást is: Sirokai Mátyás magyar költő kerékpáron hozta nekem búcsúzóul, amikor 2009 áprilisában véget ért a budapesti „Re:Verse Workshop” műfordító-szeminárium. Meg kell mondjam, hogy ezeket a műhelyeket, amelyekben különböző országok költői kiváló tolmácsok segítségével egymást fordítják, a nemzetközi irodalmi kapcsolattartás legjobb formájának tartom. Hivatalosan persze nem Mátyással párosítottak össze a szervezők, de amint megláttam a verseit, eltökéltem, hogy a rám osztott penzumon felül ezeket is lefordítom. No meg azt is csodálom Mátyásban, hogy az irodalmat közvetlenül – és kimagasló színvonalon – összekapcsolja egy másik világgal, amely szintén nagyon izgat: ütőhangszeres zenészként az Amadinda Ütőegyüttessel kortárs zeneszerzők műveit adja elő. Láttam játszani a Prágai Tavasz komolyzenei fesztiválon – hatalmas élmény volt. Örülök, hogy tartjuk a kapcsolatot, és hogy már önálló irodalmi estje is volt Prágában.
1749: Jelenleg min dolgozol, ha nem titok?
JT: De! Titok! Tudvalévő, hogy a sötétkamrába a fénykép előhívása előtt nem juthat be fény. A fényképész magára zárja az ajtót. És hát... nálam is ez a szabály, amíg nem fejeztem be a megkezdett írást.
1749: Akkor nem zavarok tovább – és köszönöm a beszélgetést.
