„Fontos, hogy legyen játékosság a komolyságban” (interjú Steinar Opstad-val)
Fotó: 1749
„Fontos, hogy legyen játékosság a komolyságban” (interjú Steinar Opstad-val)

1749: Most jelent meg első magyar nyelvű könyved, Az elégett naplóból című versválogatás, a legutóbbi könyved Norvégiában viszont már nagyjából egy éve, 2019 végén. Min dolgoztál azóta, van-e újabb projekted, projektjeid?

Steinar Opstad: Először is hadd mondjam el, mennyire boldog vagyok, hogy megjelentek magyarul a verseim. Sajnos a nyelvet nem beszélem, de jó emlékeket őrzök 2008-ból, amikor egy hónapig éltem Budapesten, közvetlenül a Városliget és a Nemzeti Galéria mellett. Írni jöttem akkor ide, és a 2009-ben megjelent könyvemen, az Avhymningeren (Himnusztalanítások) dolgoztam. Azt hiszem, néhány vers szerepel is abból a kötetből a magyar válogatásban (Egészen pontosan öt – V.Á.).

Az elmúlt időben elég sok új verset írtam, és bár még nem látom pontosan, milyen kötet kerekedik belőle, de már vannak elképzeléseim. Szeretem minél tovább nyitottan hagyni az írásfolyamatot, és a formai dolgokkal csak a végén foglalkozni. Ez azt jelenti, hogy sok szöveget írok, hogy aztán legyen miből válogatnom, amikor a kisebb darabokból összerakom a kötetet. Szintén szeretem egyesíteni a lírát és az epikát, hogy legyen a verseknek egy narratív háttere, de közben maradjanak meg egyfajta énekelhető beszédnek is. Sok minden arra utal, hogy az új kötettel is ez lesz a helyzet. De ezt leszámítva még fogalmam sincs, milyen könyv lesz.

Ezzel párhuzamosan dolgozom esszéken is, néhányat saját elhatározásból írok, néhányat felkérésre. Épp most fejeztem be egy írást Jens Bjørneboe (1921-1976) költészetéről. Nagy és fontos szereplője ő a norvég kultúrának szerzőként, főleg regényíróként, és társadalmi figuraként is. A legismertebb műve a Bestialitetens historie (A bestialitás története), egy trilógia, ami a gonosz kérdését járja körül a nyugati történelemben (Jens Bjørneboe-nak magyarul A cápák című könyve jelent meg 1981-ben Sulyok Vince fordításában – V.Á.). A költészetét az olvasók szeretik inkább, az irodalmárok keveset írtak eddig róla. Nagyon élveztem a vele való foglalkozást.

Egyébként pedig a Tromsøi Íróakadémián tanítok az ősszel, illetve lesz még néhány felolvasásom is. Sajnos több külföldi programom, például költészeti fesztiválokon való részvétel is elmaradt a koronavírus miatt.

1749: Hogyan írsz verset?

SO: Gyakran vázlatokkal kezdek. Először szinte mindig ceruzát használok, és csak később, ha már eltelt egy kis idő, viszem át gépre a szöveget. Sokszor eközben derül csak ki, hogy használhatatlan, amit ceruzával írtam. Azt hiszem, ez azért történik, mert van valami autoritatív a képernyőn megjelenő fekete szövegben. Könnyű nagyon szigorúnak lenni magaddal, amikor számítógépbe írsz. Azért szeretek ceruzás vázlatokkal kezdeni, mert azok ártatlan játéknak tűnnek. Márpedig fontos, hogy legyen játékosság a komolyságban.

1749: És amikor írsz, azt munkának tekinted?

SO: Abszolút. Ez egy csodálatos, de sokszor frusztráló foglalkozás. De egész életemben összekapcsoltam a versírást egyéb irodalmi munkákkal, például kéziratokkal foglalkoztam, tanítottam, felolvasó turnét tartottam, fordítottam stb.

1749: Említetted, hogy az ősszel tanítasz a Tromsø-i Íróakadémián, és te magad is jártál a Hordalandi Íróakadémiára. Mit gondolsz az írás taníthatóságáról, és mit adtak neked ezek a tanulmányok?

SO: Gyakori előítélet, hogy az írás nem tanulható. Viszont ha valaki a költészetet, az irodalmat ugyanolyan művészeti ágként fogja fel, mint a képzőművészetet, a filmet vagy a zenét – márpedig az! –, akkor mi a fenéért ne lehetne tanulni ezt is a felsőoktatás keretében? Teljesen értetlenül állok az íróiskolák létével szembeni kritikák előtt. Norvégiában is szokott néha vita lenni erről. A leggyakoribb kritika, hogy azoknak a szerzőknek, akik íróakadémiába járnak, nagyon hasonló lesz a hangjuk. Persze ebben lehet valami, megesik, hogy amikor néhányan párhuzamosan bontakoznak ki, egy ideig hasonlítani fognak egymásra az írásaik, de erről tényleg az iskola tehet? Nem hiszem. Norvégiában a generációmnak szinte minden írója és költője – sőt, sokan azok közül is, akik tíz évvel előttem születtek, tehát kb. 1960 után – elvégzett valamilyen íróakadémiát. És hát velük kapcsolatban nem igazán lehet beszélni semmiféle uniformizmusról vagy homogén esztétikáról. Épp ellenkezőleg, a különböző műfajok, stílusok és kifejezésmódok megismerése abban segít, hogy mindenki megtalálja a saját útját. Legalábbis nekem ez a tapasztalatom. Az az év, amit az íróakadémián töltöttem, nagyon sokat jelentett nekem, már csak azért is, mert megismertem olyanokat, akik szintén írtak, és így az írás társadalmi legitimitást kapott, ami fontos, ha az ember minden nap órákat akar tölteni szövegekkel.

1749: Milyen a viszonyod az irodalmi nyilvánossággal és a közeggel? Inspirál, ha kollégák közt lehetsz, vagy épp ellenkezőleg?

Visszafogott, de jó a viszonyom az irodalmi nyilvánossággal. Nincsenek nagy elvárásaim, úgyhogy jól megvagyok. Ez így talán defenzívnek hangzik, de az embernek egy kicsit el kell felejtenie a nyilvánosságot, hogy írni tudjon.

Inkább a kisebb fórumokhoz igyekszem kötni magam, a folyóiratokhoz, az alternatív kiadókhoz és felolvasóhelyekhez. Számomra ott él az irodalom. És jó írók és költők között lenni, szükség van ilyesmire, hogy az ember bővítse az irodalomról való gondolkodását, de jók azok az időszakok is, amikor távol maradok a közegtől. Szükségem van az egyedüllétre ahhoz, hogy éljek, és ahhoz is, hogy írjak. Kezdetben azt hittem, hogy nehéz megfelelően viszonyulni az irodalmi szcénához, de ma már sokkal természetesebben mozgok ki belőle és vissza.

1749: Mit gondolsz a norvégok és a norvég közbeszéd hozzáállásáról az irodalomhoz és a költészethez?

SO: Huh…Nagyon sok fogy a bestsellerekből, a híres emberek önéletrajzából és a szakácskönyvekből. Ritka, hogy költészetről essen szó a sajtó általánosabb tereiben. És sajnos a helyzet csak rosszabb lett az elmúlt években. Főállású művészeti vagy irodalmi kritikusok szinte már egyáltalán nincsenek a nagyobb lapoknál, pedig pár évvel ezelőtt ez még nem így volt. Szép lassan eltűnik a minőségi művészet- és irodalomkritika a médiából.

A könyvesboltok is egyre konformistábbak, főleg a nagy láncok elterjedésének köszönhetően, és a versesköteteket néhány helyen úgy elrejtik, hogy szinte lehetetlen megtalálni őket, már ha vannak egyáltalán. Ezért nagyon kár. De van, ami reményre ad okot: egyre többen járnak felolvasásokra. Felvirágzóban vannak az erre szakosodott irodalmi terek, és itt nagyon is él a költészet. Ráadásul a nehézségek ellenére sok a debütáló költő, néhányak közülük pedig kifejezetten jók.

1749: És mi a helyzet a szerzők társadalmi szerepével Norvégiában?

SO: Az írók és költők elsősorban a szabad gondolatok védelmezői. Kellenek azok az emberek, akik nem tagjai a fennálló hatalmi rendszernek és kívülről jövő kritikát fogalmaznak meg, létrehozzák a párbeszéd tereit. De persze megkopott már az aurája a nagybetűs Költő figurájának, ami a második világháború után nagyon is élt. Már nem feltétlenül a költőkhöz fordulunk, hogy fogalmazzák meg a véleményüket az égető társadalmi kérdésekkel kapcsolatban. Ez pedig természetesen annak is köszönhető, hogy egyre többen szereznek felsőfokú végzettséget, és lesznek kifejezetten szakértői egy-egy problémának. Amíg a felsőoktatás nem volt a közös javak egyike, a költő egyfajta lelki vezetőként is szolgált.

A költők ráadásul már nem úgy lépnek fel a társadalmi kérdésekkel kapcsolatban, ahogy azt tette például Jens Bjørneboe az ’50-es, ’60-as, ’70-es években. Ő gyakran formált véleményt politikai kérdésekben, fontos ellenzője volt például az autoritárius iskola- és börtönrendszernek, illetve a szólásszabadság határait is feszegette az 1966-os Uten en tråd (Öltés nélkül) című regényével, amit be is tiltottak a pornográf tartalma miatt. A költészetnek mégis van indirekt politikai jelentősége, már csak azzal is, hogy életben tartja a norvég nyelvet és hozzájárul a norvég írott kultúrához, ami sok szempontból nyomás alatt van az angolszász nyelv és kultúra részéről.

1749: Az emberek sokkal több prózát olvasnak talán egész Európában, mint verset. Szerinted ez miért van így?

SO: Nehéz kérdés. Egyértelmű, hogy a jó történetek sosem halnak ki, az embereknek szükségük van rájuk, mert a segítségükkel új megvilágításba kerülhetnek a saját életükben tapasztalt nehézségek. A költészetet viszont szokás az elitizmushoz és a széplelkűséghez kötni, ami óriási tévedés. A költészet egy teljes mértékben demokratikus és népi műfaj, legalábbis történetileg az. Ez azon is látszik, hogy milyen típusú irodalomhoz nyúlunk válsághelyzetben. Az esküvő és a temetés a vers terepe, még ha nem is feltétlenül azoké a fajta verseké, amik mostanában dívnak.

Mindenesetre a mesélést nem érdemes az énekléssel szembeállítani. A jó próza is ének. Gondolj csak Homéroszra, gondolj Dantéra. Egyértelmű, hogy egyszerre líra és elbeszélés is. Énekkel áldozunk Mnémoszünének az emlékezet és a költészet istennőjének. Az igényünk a ritmus, a dal, a melos iránt sosem fog megszűnni.

 

Névjegy
Steinar Opstad (1973)

Norvég költő. 1996-ban debütált, és első kötetére megkapta az egyik legfontosabb norvég irodalmi díjat, a legjobb elsőkönyvesnek járó Tarjei Vesaas' debutantpris-t. Kilenc verseskötet szerzője és számos irodalmi díj kitüntetettje.

A cikk szerzőjéről
Vajna Ádám (1994)

Költő, műfordító, szerkesztő. Makói Medáliák-díjas. Kötete: Oda (Scolar, 2018).

Kapcsolódó
Steinar Opstad: Könyvtár
Steinar Opstad versei