Budapesti melankólia és varsói futurista káosz (Interjú Krzysztof Vargával)
Fotó: Krzysztof Varga
Budapesti melankólia és varsói futurista káosz (Interjú Krzysztof Vargával)

Pálfalvi Lajos interjújából kiderül, hogyan élte meg a lengyel szerző a járványhelyzetet, mit gondol a lengyel-magyar kapcsolatokról, és mit csinált gyerekkorábban az Újvidék téren és a Róna utcában.

1749:Május elején kerestelek meg azzal, hogy szeretnék veled interjút készíteni, de akkor annyi munkád volt, hogy nem fért bele. Ez rendben is van, az író azért író, hogy írjon. Mit írtál május eleje óta?

Krzysztof Varga: Nehezen viseltem az elmúlt néhány hónapot, nemcsak a járvány miatt kialakult elszigeteltség volt lelkileg megterhelő, hanem rengeteget kellett dolgoznom, végül már eljutottam a pszichofizikai kimerültség határáig. Befejeztem A víziló naplója című könyvem szerkesztését, ebben a 2018 és 2020 közt készült feljegyzéseimet gyűjtöttem egybe. Ez nem csak személyes napló, nem csak az egyéni helyzetemen merengek, az egzisztenciális reflexiók mellett vannak itt eszkatológiai fejtegetések is, elmondom a véleményemet a művészetről, a kortárs irodalomról (jobban mondva arról, hogyan került ki teljesen a művészetből, hogyan vált olyan termékké, amelyet tisztán piaci elvek szabályoznak), a filmről és végül a lengyel egyház szerepéről. Ez egészen különleges, kivételes, nyilván nem teljesen érthetik azok, akik nem egy teokrácia felé tartó katolikus államban élik a mindennapjaikat. Emellett írtam és írom továbbra is a regényemet, amely egy katolikus fiúgimnáziumban játszódik a nyolcvanas évek közepén, vagyis a kommunista időkben. Én is ilyen elit gimnáziumban végeztem. A háború előtti lengyel nemzeti radikálisok építették, akik a háború után aztán egy kommunista hatalommal együttműködő nemzeti-katolikus szervezetet alapítottak. Már ez is fantasztikusan hangzik, nem?

1749: Térjünk vissza a kezdetekhez. Lengyel szakon végeztél a Varsói Egyetemen. A nyolcvanas évek második felében jött létre Lengyelországban az úgynevezett második nyilvánosság. Azt mi is tudjuk, mi az első és a második nyilvánosság, hogyan működtek a hivatalos fórumok és a szamizdatkiadók (aki nem tudja, elolvashatja Mitrovits Miklós Tiltott kapcsolat című új könyvét a magyar– lengyel ellenzéki együttműködésről), de bemutatnád nekünk a harmadik nyilvánosságot, és elhelyeznéd magad ezen belül?

KV: Inkább megfigyelőként és olvasóként, nem pedig alkotóként vettem benne részt, valamelyest kutattam is a jelenséget. A harmadik nyilvánosságról írtam a szakdolgozatomat, alighanem elsőként. Ez közvetlenül a nyolcvanas évek ellenkultúrájából, a punk szubkultúrából nőtt ki, de nem a zenére, hanem a művészetre és az irodalomra koncentrált. Az úgynevezett artzine-ok, vagyis a zenei témájú amatőr lapok, a fanzine-ok irodalmi változatai voltak a fórumai. Egy-egy rajongó, megszállott, vagy nem ritkán grafomán készítette ezeket az artzine-okat. Grafikailag is ők dolgozták ki, főként kollázstechnikával, erősen hatott rájuk a dadaizmus és a szürrealizmus. Kis példányszámban jelentek meg, fénymásolóval sokszorosították, postán küldték el a számokat a rajongóknak és az előfizetőknek. Gyakran igen kétes minőségű irodalmi tartalmat vagy egyszerűen baromságokat közöltek, de olyan teret alakítottak ki – és ez a lényeg –, ahol egymásra találtak azok a fiatal írók és költők, akik nem szerepeltek sem az első, sem a második nyilvánosságban, esélyük sem volt arra, hogy bármelyikben is elindulhatnak a pályájukon. Maga a harmadik nyilvánosság mint elképzelés a bizalmatlanság, sőt az ellenszenv gesztusa volt, a hívei elfordultak mind az első, hivatalos, cenzúrával szabályozott nyilvánosságtól, ahol a kommunista hatalom által elfogadott írók publikáltak, mind a második, föld alatti, cenzúrázatlan nyilvánosságtól, ahol ellenzéki és emigráns írókat közöltek. A harmadik nyilvánosság alapelve egyszerűen a „művészet a művészetért” meglehetősen naiv és nemes jelszava volt.

1749: A magyar olvasó nincs hozzászokva ahhoz, hogy más irodalmakban is megtalálhatja a magyar tájak, városok és ételek, italok leírásait. Magyar trilógiád első kötetében a legújabb tapasztalataidról számolsz be, de időnként megjelennek a régebbi, a hetvenes-nyolcvanas évekből származó emlékeid is. Mennyire ismerted meg a gyerekkorodban Zuglót és Magyarország más helyeit?

KV: A hetvenes-nyolcvanas évek Magyarországa mindenekelőtt azért volt vonzó számomra, mert a mély depresszióba süllyedt, szegény, szürke Lengyelországban töltöttem a gyerekkoromat. Ez nem olyan szép kulturális depresszió volt, mint a csodás magyar melankólia, hanem igazi politikai és társadalmi depresszió. Magyarország egyszerűen egy nagy játék- és édességbolt volt számomra, de ruhát, sőt tanszereket is itt vettek nekem. Akkoriban tényleg Zuglóban töltöttük a legtöbb időt, ott lakott az apám egész családja, az ismerősei és a barátai, tehát nyugodtan kijelenthetem, hogy Zugló ugyanúgy az otthonom, mint Varsóban Mokotów. A Hungária körút és a Bosnyák tér közti rész, a Róna (akkor még Lumumba) utca környéke, különösen az Újvidék tér és a közeli kis utcák mind részei a gyerekkoromnak, akárcsak a Csepel bicikli és a Traubisoda. Hihetetlenül erős érzelmek fűznek a XIV. kerület e tájaihoz, de egész Magyarországot bejártam, és tényleg több arcát láttam, mint bárki, aki bírálta a könyveimet (ugyanezt mondhatom azokról is, akiknek tetszettek).

1749: A magyar–lengyel kapcsolatoknak megvannak a maguk rituáléi, akárcsak a kedvenc történelmi toposzai, nemzeti sztereotípiái. A te leírásaid egyáltalán nem illenek ebbe a közegbe. Egyesek nagyon lelkesen reagáltak rájuk, megvilágító erejű újdonságként fogadták, mások meg dühöngtek, nemcsak magyarok, hanem itt élő lengyelek is. Arról viszont semmit sem tudunk, hogyan fogadták ezeket a könyveket Lengyelországban.

KV: Épp azért volt sok lengyel olvasója a magyar trilógiámnak, mert a lengyelek érzelmesen tekintenek a magyarokra. Olyan országról szóló történetként olvasták, amelyet ismernek, sokan szeretnek is, jártak ott, de az én könyveimből megtudtak valami mást. Az volt a fő elvem, amikor belekezdtem az írásba, hogy olyan helyeket írjak le, olyan eseményeket mutassak be, amelyeket nem nagyon ismernek, legalábbis nem annyira, mint a Halászbástyát és a Balatont. A lengyel olvasók egyfajta alternatív útikönyvként kezelték a trilógiát, bár tisztában vagyok azzal, hogy voltak, akik elutasították, mert szerintük rossz hírét keltem Magyarországnak. Úgy gondolom, ezeknek az embereknek szegényes a képzeletük, nincs bennük érzékenység, képtelenek a történelmi és kulturális reflexióra. Abban az utópisztikus meggyőződésben élnek, hogy létezik Árkádia, a minden részletében tökéletes ország, ahol kizárólag szeplőtelen angyalok lakoznak. De nincs ilyen ország a világon, mert ez egyszerűen lehetetlen. Tündérország csak a mitológiában létezik. Mivel fatalista, pesszimista és mindenekelőtt realista vagyok, úgy gondolom, mindannyian egy hatalmas Sárkányországban élünk, aki pedig a legenyhébb kritikán vagy irónián is fölháborodik, sosem hozhat létre semmilyen értéket, mert a kritikai gondolkodásból jön létre igazi művészet, filozófia vagy bármiféle emberi reflexió. Nincs más út.

1749: A kilencvenes évek elején figyeltem fel arra, hogy bár mindkét országban hasonlóan ment végbe a rendszerváltás, az irodalom más-más logika alapján működött Lengyelországban és Magyarországon. Nálunk nem veszítették el a jelentőségüket az írószervezetek, létezett csoportszolidaritás az irodalmárok között. Együtt védték az érdekeiket, még valamilyen küldetést is tulajdonítottak maguknak. Ha nagyon rosszindulatú akarok lenni, fogalmazhatok így: az egyik csoport azt az érdemet tulajdonította magának, hogy védi a demokráciát a nacionalizmus, a rasszizmus és mindenekelőtt a fasizmus ellen, a másik pedig a hazát védi a globalizáció ellen, a nemzeti identitás elvesztésétől. Lengyelországban viszont individualistákat láttam, akik egyedül harcolnak a sikerért, inkább a piactól függ a karrierjük, nem pedig érdemeik elismerésétől. Nem keresnek hatalmi pozícióban lévő pártfogókat, az eladásból próbálnak élni. Akinek meg nem sikerül, az dolgozik az írás mellett, mint egy félprofi futballista, aki edzés előtt biztonsági őr. Hogy néz ki mindez a te szempontodból?

KV: Így volt a kilencvenes években, amikor mindannyian abban a tudatban éltünk, hogy a saját kezünkben van a sorsunk, nincs visszatérés a szocialista Lengyelország korába, minden írószövetség, társaság, szervezet valójában ellensége az irodalomnak, mert annak egyedül kell megvédenie magát, az írószervezetek tagjai pedig konformista bürokraták, nem igazi művészek. Egyébként én személy szerint továbbra is ehhez tartom magam, mert az írónak – a futballistával ellentétben – egyedül kell játszania, nem pedig csapatban. Ha pedig nem segít rajta a piac (az igazi művész nagyon nehezen ér el áttörést a könyvpiacon, mert az most már inkább ócskapiacra emlékeztet, ahol bóvlit és hamisítványokat kínálnak), akkor dolgozhat irodában, iskolában, bankban vagy építkezésen, és csak éjszaka tud írni. Ismétlem: én továbbra is így gondolom. Találunk az irodalomtörténetekben olyan írókat, akik biztosítótársaságnál dolgoztak, voltak köztük orvosok, újságírók, sőt munkások is.

Most viszont megint felmerül a szervezeti tagság, de már nem anakronisztikus írószövetségről, hanem valamiféle korszerű szakszervezetről lenne szó, amely az írók érdekeit védi, például a kiadókkal szemben, támogatja azokat, akiknek anyagi problémáik vannak. Irodalmi Uniónak nevezik ezt a szakszervezetet, a harmincas-negyvenes korosztály olyan ismert tagjai csatlakoztak hozzá, mint Dorota Masłowska, Jacek Dehnel, Zygmunt Miłoszewski. Nemes ügy, de én továbbra is úgy gondolom, hogy az írónak teljesen szabadnak kell lennie, még a szakszervezettől és a kollégáitól sem függhet. Ha valaki olyan szép, de veszélyes életmódot választ, mint az írás, nincs joga azt mondani, hogy „jár” neki valami, pedig hallani ilyen hangokat a fiatal írók körében. Bár olvashatunk olyan száműzöttekről az irodalomtörténetekben, akik nagy sikereket értek el, sokan nyomorogtak, éheztek, némelyikük még börtönbe is került. Az irodalom nem hivatal, kitüntetés és apanázs, hanem kizárólag a szó anyagával vívott magányos harc.

1749: A nyolcvanas években tekintélyes kritikusok polonocentrikusnak, hermetikusnak tartották a lengyel irodalmat, mert bezárkózik a saját belső allúziórendszerébe, folyamatosan újraértelmezi a kívülről felfejthetetlen romantikus hagyományt. Az elmúlt évtizedekben viszont nagyon érdekes esszék és útirajzok készültek más kultúrákról. Mariusz Szczygieł cseh témájú könyveit Madridtól Moszkváig olvassák, a Turulpörkölt is megjelent csehül, szlovákul, szerbül és oroszul is. Szeretnék még visszatérni egy pillanatra ehhez a könyvhöz, de most már nem magyar–lengyel, hanem inkább „városközi” kontextusban. Feltűnt, hogy nagyon másképp írod le Varsót, mint Budapestet. Varsó gyorsan változó, hipermodern északi nagyváros, Budapest meg álmos, délies, szívesen fordul a múltba, elmereng a régi szép időkön, mint Orhan Pamuk Isztambulja. Személyes tapasztalataid szerint miben különbözik az élet Varsóban és Budapesten?

KV: Nem látok semmi rosszat abban, ha egy regény „polonocentrikus”, mert nem akkor egyetemes az irodalom, ha nagyon az akar lenni, hanem akkor, amikor helyi és gyakran hermetikus tapasztalatokat ír le, amelyeket egyetemesként fogadnak be az olvasók. Az Ulysses talán nem „írközpontú”? Proust nagy regényciklusa pedig nem „frankocentrikus”? Ha valaki az „egyetemes” regényt erőlteti, az azt jelenti, hogy cinikusan, számítóan fogja fel az írást. Mondok egy példát, amely mindig fontos érv számomra az ilyen vitákban. Flaubert-ről, az Érzelmek iskolájáról van szó. Hihetetlen mennyiségű tényt zsúfolt bele a 19. század közepén zajló eseményekről, a francia társadalmi és politikai életről, a párizsi leírások pedig olyan részletesek, hogy még egy francia sem ért egy kukkot se a könyvből, ha nem a 19., hanem a 20. vagy a 21. században él. Hasonló a helyzet a latin-amerikai irodalommal, amelynek nagy rajongója voltam gimnazista, sőt, még egyetemista koromban is. Pedig ez a próza mélyen gyökerezik a dél-amerikai kultúrában, politikában és történelemben, mégis komoly elismerést kapott, nagyon népszerű lett az egész világon. Mert a sikerek mögött egyszerűen az irodalom ereje áll.

Ami pedig Varsót és Budapestet illeti, legszívesebben teleportálnám magam innen oda, onnan ide, sőt inkább mindkét helyen élnék egyszerre, ha megadatna nekem a bilokáció adománya. Az én szememben kiegészíti egymást ez a két város. Varsó tényleg hihetetlen tempóban változik, ez az erénye és a hibája is. Itt egész kerületek alakulnak át, mint Wola, ahol nagy tömbökben bontják le a régi épületeket, és húznak fel új irodaházakat. Mivel alig mozdultam ki a kerületemből, Mokotówból a járvány kitörése óta, biztos vagyok abban, hogy ha elmegyek a Daszyński köröndre, már nem ismerek rá a helyre, mert nem is hónapról hónapra, hanem szinte hétről hétre változik. Most építik Varsóban az Európai Unió legmagasabb felhőkarcolóját. Ha jól emlékszem, Budapesten nem emelhetnek az 55 méteres Szent István-bazilikánál magasabb épületet, Varsóban pedig 300 méteres felhőkarcolók is épülnek, mint a Varso Tower (érdekes, hogy az Unió legmagasabb épülete a város magyar nevét kapja). És ez így van jól: Budapestnek van koherens építészeti szerkezete, odajár az egész világ, hogy láthassa azt, ami szép és régi benne; Varsóban pedig nincsenek igazi műemlékek, nem turisztikailag, hanem kizárólag üzletileg érdekes, ezért állandóan változnia kell. Budapest építészeti rendje enyhülést ad, Varsó pedig bámulatos káosz, futurológia, ezért figyelem lenyűgözve.

1749: Kezdettől fogva jelen van a műveidben az alternatív zene. Vannak, akik ötvenévesen már nosztalgikusan tekintenek vissza erre, mások életük végéig ragaszkodnak valamelyik ifjúsági szubkultúrához, ugyanazokat a gesztusokat ismételgetve. De vannak olyanok is, akik rájöttek arra, hogy nem csak a legifjabb nemzedékek tapasztalataihoz illik ez a kifejezési forma. Milyen lehetőségeket látsz ebben a műfajban, amikor szövegeket írsz a Dr Misio együttesnek? Magyarországon is sokszor próbálták összekötni az elit irodalmat a popkultúrával. Hogyan lavírozik a Dr Misio a kultúra különböző szintjei között?

KV: A zenekar frontembere egy nagyon ismert színész, Arkadiusz Jakubik. Az együttműködésünk azon alapul, hogy szövegeket írok, Jakubik, a barátom pedig azokat fogadja el tőlem, amelyekkel azonosulni tud. Mivel olyan jól megértjük egymást, mintha testvérek lennénk, tudom, mit vár tőlem, és ő is tudja, mit várhat. Biztos mindketten valamiféle nosztalgikus projektet valósítunk meg ötven körül, levezetjük az energiáinkat, olyan lehetőségekhez jutunk, amelyek kívül esnek az alaptevékenységünkön, a színészi és az írói munkán. Mindketten alternatív zenén, punkon nőttünk fel, ez volt a nemzedéki élményünk, amikor feleennyi idősek voltunk. Úgy működik a mi „undergroundunk”, hogy nekünk semmi sem kötelező, szó sincs arról, hogy bármelyikünk is így akarna nagyot kaszálni, befutni vagy csajozni. Vagyis a zenei piac és a rock and roll szabályait sem tartjuk be. Ráadásul rendszerint az egyik legnagyobb lengyel rendező, Wojciech Smarzowski készíti a dalaink klipjeit. Mindketten nagyon élvezzük, ráadásul mondhatunk valamit úgy, hogy kilépünk a hagyományos műfajainkból. A mai zene, különösen a 25-30 éveseké dühítően kommersz, olyan illedelmes, konformista, annyira nem szól semmiről, hogy az elaggott ötveneseknek kell rászánniuk magukat a lázadásra. Ez egyébként nagyon jellemző arra, ami most történik Lengyelországban: a fiatal nemzedék beilleszkedőbb, jobban hajt a piaci sikerekre, mint a szülők korosztálya.

1749: Négy regényed jelent meg itt a magyar trilógia mellett. Miután ezt befejezted, regényíróként tértél vissza zuglói tereptanulmányokra, aztán megírtad a Budapesten játszódó Sonnenberg című regényedet, de ebből még csak a Vár Ucca Műhely lengyel számában (2018, 1.) olvasható részlet. Magyarázd el a regény alapötletét, mert biztos nemcsak az olvasókat, hanem a kiadókat is érdekli Magyarországon. Remélem, rövid szünet után ezzel a regénnyel térsz vissza a magyar könyvpiacra.      

KV: Nagyon régóta akartam már Budapesten játszódó regényt írni, de nem volt ötletem a cselekményre. Tudtam, hogy kell kinéznie topográfiailag, helyet kell kapnia benne Zuglónak, le kell írnom benne a régi Budapestet (az én szempontomból régit, vagyis nem a Monarchiát vagy a két világháború közti időszakot, hanem a Kádár-korszakot idézem fel), de még mindig nem jött a megírandó történet. Aztán egyszer csak megvilágosodtam: a szerelemről kell szólnia a regénynek. Persze nehéz, sőt lehetetlen, titkolt szerelemről, aminek nincs jövője. E nagyon modernista love story háttere a mai Budapest, bizonyos történelmi elemekkel, mint a Kádár-korszak és a II. világháború. A regény mélyen gyökerezik a modernista irodalmi toposzokban. Nem véletlenül kutat a hősöm olyan osztrák modernista írókat, mint Broch, Musil vagy Doderer. Itt persze főként politikai regényként olvasták a Sonnenberget, párhuzamokat kerestek a magyarországi és a lengyelországi helyzet között. Ez eléggé idegesített, mert számomra a beteg szerelem volt a fő vonulat, de hát mindenkinek joga van a saját értelmezésre. Már csak azért is, mert alighanem ez az egyetlen regény a világon (bár ebben nem vagyok biztos), amely irodalmi leírást ad a 2006-os budapesti zavargásokról.

A cikk szerzőjéről
Pálfalvi Lajos (1959)

Egyetemi tanár, műfordító, irodalomtörténész. Lengyel és orosz irodalmat fordít.