1749: A magyarul nemrég megjelent Az elveszett szónak és 2022-es, legutóbbi regényének, a Yazarlarevi Cinayeti (Gyilkosság az Írók házában) címűnek is egy-egy író a főhőse, akik bár más indíttatásból, de az elveszett mondanivalójuk nyomában vannak, szeretnének rátalálni saját hangjukra. Önnek hogyan sikerült rátalálnia saját hangjára, és hogy érzi, mennyire tudta megőrizni azt a későbbiekben?

Oya Baydar: Fiatalon kezdtem el irodalommal foglalkozni. Tizennyolc évesen írtam egy regényt, mely Törökország akkor legolvasottabb napilapjában, a Hürriyetben jelent meg folytatásokban. Ez nagyon fellelkesített, ám a Notre Dame de Sion francia leánygimnáziumból, ahová jártam, ki akartak rúgni miatta. Nem csak azért, mert fiatal lányként írásra adtam a fejem, hanem mert az újság megváltoztatva a regény eredeti címét – ha jól emlékszem, én A remény útja címet adtam neki – A férfi, akire a szívem vágyik címmel közölte. Valahogyan végül sikerült kimentenem magam, és nem rúgtak ki, befejeztem az iskolát. Ezután még írtam két regényt 1959 és 1962 között, ekkor már egyetemista voltam. A Savaş Çağı Umut Çağı (Háborús idők, reményteli idők) című könyv egyetemista fiatalokról szólt, az álmaikról, a Törökországban akkor végbemenő változásokról. Ezt követően én magam is csatlakoztam a baloldali mozgalmakhoz, mi forradalmi mozgalomnak neveztük ezt, és mivel forradalmat csak teljes munkaidőben lehet csinálni, felhagytam az írással. Közben elvégeztem a szociológia szakot, asszisztens lettem az egyetemen, egészen 1969-ig dolgoztam ott. Azért mesélem ezt, mert ebben az időszakban, tehát 1962-től egészen 1989-ig, a berlini fal leomlásáig nem foglalkoztam irodalommal. Természetesen írtam cikkeket, politikai elemzéseket, stb., de irodalmat nem. Amikor azonban leomlott a berlini fal, akkor olyan válságot éltem át, hogy nem tudtam, mihez kezdjek. Egész életemben ebben hittem, ezért dolgoztam, és erre hirtelen láttam, ahogy az egész hiedelem, eszmerendszer, mely az identitásom alapját képezte, romba dől, és én nem tehetek semmit. Persze tudtam én, hogy gondok vannak, éltem egy ideig Moszkvában 1982-83 között, ahol közelről láttam a problémákat, de mégis nagy csalódás volt. És ekkor elgondolkoztam azon, hogy mi ebben az én részem, hogy esetleg nem írtam le a kétségeimet, nem adtam hangot az aggodalmaimnak, nem fejeztem ki a közéletben eléggé, hogy felül kell vizsgálni a reálszocializmus valóságát. Mindezek tereltek vissza az íráshoz, ilyen állapotban kezdtem el újra írni, saját magam miatt. Ekkor jelent meg az Elveda Alyoşa (Isten veled, Aljosa!) című elbeszéléskötetem, ami egyébként szerintem az egyik legőszintébb írásom. Olyan volt, mint egy szívből feltörő segélykiáltás. A kérdésre a válaszom tehát az, hogy se fiatalkoromban, se amikor újrakezdtem, ötven évesen sem tudatosan kezdtem el írni, nem dédelgettem írói álmokat, hanem a társadalom, a környezetem változásai hozták ezt ki belőlem. Az, hogy íróként milyen utat követek, hogyan írok, csak később kezdett el foglalkoztatni.

1749: A 60-as, 70-es években baloldali aktivistaként, újságíróként küzdött az emberi jogokért, majd az 1980-as fasiszta katonai puccs után politikai menekültként Németországban telepedett le. Belegondolt-e valaha, hogy ha nem kellett volna elhagynia a hazáját, folytatta-e volna az írást?

OB: Jó kérdés, sokszor elgondolkoztam már ezen. Ha ott maradtam volna Törökországban, akkor az 1980-as puccs után, talán még az is kérdéses lett volna, hogy életben maradok-e, hiszen rengeteg barátunkat börtönözték be, és sokakat kínoztak halálra. Ebben a légkörben úgy gondolom, nem tértem volna vissza az irodalomhoz. Ahogy azonban visszatérhettem az országba, 1992-ben, már újra írtam. Az akkor megírt elbeszéléskötettel elnyertem a Sait Faik Novelladíjat, ez pedig további írásra ösztönzött. Innen tudtam folytatni.

1749: Édesapja katonatiszt volt, felmenői között pasa is található, mégis nyugatias légkörben nevelkedett. Milyen hatások terelték a baloldali gondolkodás felé, milyen része volt ebben a családjának?

OB: Igen, édesapám katona volt, de nem végzett katonai iskolát, hanem az abban az időben nyugatiasnak számító Galatasaray Líceumban tanult, később pedig Franciaországban. A török függetlenségi háború után tért haza, és nem volt más választása, katonának állt, ám mindvégig megőrizte liberális gondolkodását. Emlékszem, hogy az ezredben, ahol szolgált, sokszor játszottak háborús játékot, jöttek hozzánk a társai, magas beosztású, vezérkari tisztek, ott játszottak nálunk, nem szabadott zavarni őket, tulajdonképpen gyakorlatoztak. Voltak a kék meg a piros katonák, ólomból voltak, én pedig nagyon kíváncsi voltam, kérdeztem apámat, mik ezek. Soha nem felejtem el, ahogy apám mesélte, hogy ez ennek, az meg annak az ellensége, de igazából nincs semmi, egyszerűen csak mindenki ellenségként néz a vele szemben állóra, mert ez a szabály. Úgy gondolom, hogy e szavak nagyon mélyen hatottak rám. Apám mindig azt mondta, hogy mindig kövessem azt az utat, amit én igaznak gondolok, és soha ne féljek. Ebben nőttem fel tehát, igaz, anyám maradibb volt, kemalista, de apám szabad felfogású volt, ellene volt minden kirekesztésnek, és bár katona volt, a háborúnak is.

1749: „A politikai identitás időnként háttérbe szorítja az írói identitást” mondta egyszer. A törökországi irodalomban mostanában egyre többet olvashatunk közvetlenül kurd írók tollából róluk, a sorsukról, ám kevés török nemzetiségű író van, aki nyíltan felvállalja, hogy a kurdokat, az ő jogaikat támogatja. Ön ezen kevesek közé tartozik. Mit veszített, illetve mit nyert azzal, hogy török íróként írásaiban tükrözi ezt a gondolkodását?

OB: Nézzük először a kérdés irodalmi vetületét. Amikor ötven évesen visszatértem az irodalomhoz, és egyúttal Törökországba is hazatértem, bár friss Sait Faik-díjas voltam, mégsem fogadtak el íróként. Itt egy kommunista, aktivista nő, és írogat – körülbelül ilyen volt a légkör körülöttem. Csak később, a Sıcak külleri kaldı  (Forró hamu maradt utána) című regényem után kezdtek el elfogadni íróként, ezzel megkaptam az Orhan Kemal-díjat. Én magam is úgy gondolom, hogy ez a legjobb könyvem irodalmilag. Ezután lassan kialakult egy olvasótáborom, de mint tudjuk, az olvasótábor is sokszor ideológiailag behatárolt, így ha esetleg olyat írok, ami nem a szájuk íze szerint való, akkor el is utasíthatnak. Itt van például a Çöplüğün generalı (A szemétdomb tábornoka) című könyvem, ami miatt a kemalista olvasók elfordultak tőlem, pedig a tábornok itt nem az a tábornok [Atatürk] volt, hanem egyszerűen egy gyerek a szeméttelepen. Viszont ennek a regénynek köszönhetően nyertem több olvasót a fiatalabb konzervatív, vallásos rétegből. Így kezdtek el lassanként elfogadni. Két okból kifolyólag lehet negatív hatása az író politikai identitásának. Az egyiket az imént vázoltam. Másrészt viszont úgy gondolom, azzal, hogy felvállalom a nézeteimet, és megszólaltatom a háttérbe szorított, alul maradt embereket, a kurdokat, hangot tudok adni a fájdalmaiknak, traumáiknak, az ő világfelfogásuknak, talán jobb íróvá válhatok. Fontosnak tartom, hogy tudatosságot adjak át olyan témákban, melyeket nem biztos, hogy mindenki tisztán lát Törökországban, hiszen van egy hivatalos, tankönyvi történelem, ez azonban sokszor nem fedi a valóságot nálunk. Íróként tehát a kezemben van egy eszköz, mellyel szembesíthetem az embereket a valósággal. Viszont az is fontos itt, hogy ne váljunk didaktikussá, ne tömjük ideológiával, propagandával az olvasót. Erre nagyon odafigyelek, mert könnyű ebbe átcsúszni, de úgy érzem azzal, hogy az egyén, az egyes emberek fájdalmait, történeteit írom meg, ki tudom kerülni ezt.

1749: A magyar olvasó Az elveszett szó első oldalain az ’56-os magyar forradalom motívumával találja szemben magát. Hogyan került bele ez a jelenet a könyvbe?

OB: Ez nagyon érdekes. Egyrészt én is sokat jártam, járok buszpályaudvarokon, ahol a jelenet játszódik, és egyszer valóban találkoztam egy ilyen bermudanadrágos, ö1749-vissza beszélő nővel, aki még ’56-ról is beszélt talán, a figurát belőle merítettem. Azonban amiket Magyarországgal kapcsolatban mond, azt abból írtam meg, amit Gün [Gün Benderli Budapesten élő török írónő, műfordító] mesélt nekem régen az 1956-os eseményekről, hiszen ő maga is átélte azokat a napokat a gyermekeivel együtt.

1749: A magyarul megjelent Macskakaparásban, a fentebb említett Elveda Alyoşában hangsúlyos szerepet kap a szocialista álmokból való felocsúdás, csalódottság, és ennek az eszmeiségnek a jövőbeni létjogosultságán való töprengés. Magyarországon mi ezt egészen másképp éltük meg, és az elnyomásba forduló, gondterhes évtizedek súlya alatt talán már nem is láttuk tisztán azt az ideológiát, amiből eredetileg táplálkozott, és ami pl. Törökországban épp a meg nem valósulása miatt továbbra is sokakban egy utópiaként él tovább. Mennyire hatott Önre a német emberek hozzáállása, mennyire élte meg az ő kiábrándultságukat?

OB: Ezt a két könyvet közvetlenül a berlini fal leomlása után, de már Törökországban írtam meg. Maga a Fal leomlása egy szimbólum volt, természetesen minden sokkal korábban kezdődött, és én benne éltem ebben a folyamatban, Nyugat-Németországból láttam, átéltem, mi történik, és ott voltak a barátaim, ismerőseim, akik a saját bőrükön tapasztalták mindezt. Ott volt bennük a rendszer ellen érzett düh, majd ott volt a nagy fellélegzés, megnyugvás, amikor kiszabadultak ebből, de a Fallal együtt bennük is ö1749omlott valami. Olyasmi, hogy rendben, megmenekültünk, de csak félemberek maradtunk, hiszen nem teljes, ép emberként jöttük ki belőle, hanem sérülten. Most is itt van előttem, amikor jöttek át a kelet-németek a határon, akiknek volt autójuk, Trabival, a nyugat-németek meg ott álltak az út mellett, tapsoltak, és banánt dobáltak nekik. Most is elsírom magam, ha visszaemlékezem erre, milyen megalázó volt ez azoknak az embereknek. Persze ez csak egy képkocka az egészből, de nagyon sok kelet-német belerokkant a rendszerváltásba, sok öngyilkosság történt. Hiszen egy darabjuk, életüknek egy része semmivé lett, elvesztették az identitásukat, a talajt a lábuk alól. Mi pedig törökök, akik Nyugat-Németországban egészen addig mindig csak másodrangú emberek voltunk, hirtelen jobbak lettünk, a keletről átjöttek meg a társadalom legaljára kerültek. A reálszocializmus ezen következményeit tehát mind láttam, és nagyon fájdalmas volt ezt megtapasztalni.

1749: Az elveszett szóban fontos szerep jut a Keletnek, annak minden orinetalista, anti-orientalista és egzotikus felhangjával. A főhős Keletre utazik, ott keresi a szót, a hangot. Tulajdonképpen bizonyos nézőpontból minden lehet Kelet. A Kelethez vagy Nyugathoz tartozás Magyarországon is identitáskeresésünk fontos része, és egyénileg sokan ellentétes irányba húzódnánk, mint amerre országunk tart. Miért érzi olyan fontosnak az ember, hogy mindenképpen kötődni tudjon egy erőt, hatalmat jelképező égtájhoz, miért nem elég nekünk az, hogy egyszerűen csak „világiak” vagyunk?

OB: Úgy gondolom, a világ majdnem minden országában felmerül ez, de itt Magyarországon, vagy nálunk Törökországban talán még markánsabban jelen lévő problémáról van szó. A világ még nem jutott el erre a pontra. Mindig lesznek mások. Ahogy az imént mondta, mindennek van egy Keletje, így Magyarország is Kelet bizonyos pontról, például Párizsból nézve. A regényben is Kelet-Törökország legkeletibb pontjára utazik az író, igaz, nem fedem fel a város nevét, de itt elárulom, Hakkariról van szó. Legyen az ember bárhol, mindig lesz egy Kelet, egy másik. Tehát amit lenézünk, az sokunk szemében egyenlő a Kelet fogalmával, holott a fény is Keletről jön, még a Bibliában is le van írva. De én úgy gondolom, hogy ez egy olyan dolog, amin még nem jutott túl az emberiség. A marxizmus tanításait máig fontosnak tartom, és úgy gondolom, ezt nem szabad szem elől tévesztenie az embernek: Amíg az egyén nem változik, a társadalom sem fog. A kirekesztés tehát, az, hogy az ember nem lehet világi, a nacionalizmus, a szélsőjobboldaliság, a sovinizmus, még a vallási fanatizmus is, nem fog megszűnni magától, parancsra. Amíg az ember, az egyén nem változik, semmi nem fog változni. Akik fentről irányítanak, a hatalmak, a vezetők nem változnak. Akkor hogy változzon meg a világ? Az emberiség tehát még nem érte el azt a szintet, aminek a marxizmus utópiája szerint meg kellene valósulnia. Nagyon nehéz kérdés ez. Mi volt előbb, a tyúk vagy a tojás? Az egyén változásán lenne a hangsúly.

1749: Legutóbbi regénye 2022-ben jelent meg. Dolgozik most valamit?

OB: Igen, mostanában fejeztem be egy regényt. Az emlékezettel foglalkozik, a társadalmi és az egyéni emlékezettel, mely annyira megtévesztő lehet. Ebben a regényben hoztam létre először egy antifőhőst. Kissé hasonlít a mi vezetőinkre, eleve a hatalom, az állam szemszögéből van egy nézőpont, egy ember, aki ellen merényletet követnek el, kórházba kerül, és félig tudatvesztett, félig tudatos állapotban, lassacskán emlékszik vissza a múltra, természetesen a saját szemszögéből. És ott van egy nő, egy orvos, akitől me1749 sodorta az élet, de mindig szerette, ez a nő is párhuzamosan emlékszik vissza a közösen átélt időkre. Ebben a könyvben is sok a történelmi utalás, főleg a traumatikus eseményekre. Delíriumban látott emlékképek sora. Úgy gondolom, kissé nehezen olvasható könyv lesz.

1749: Milyen látta Budapestet, a magyar embereket?

OB: Végre sikerült eljutnom ide a halálom előtt. Nyugat-Németországban éltünk tizenkét évig, nem mehettünk haza, ezért akkoriban bebarangoltuk ezt a régiót, egyedül Magyarország, jobban mondva Budapest maradt ki. A Balatonon jártam régen egy konferencia miatt, de csak ennyi volt. Most végre itt vagyok, ami nagy boldogság számomra, nagyon szép a város, jól érzem magam itt, és szívesen jönnék még vissza máskor is.

 *

A szerző a 2024-es PesText Fesztivál vendége volt.