1749: Még Jugoszláviában születtél, de aztán Szerbiában nőttél fel, ahol ma is élsz. Közben lezajlott egy háború is… Mesélnél kicsit a családi hátteredről?

SB: Túl sok mindent nem tudok mondani. Újvidéken születtem 1982-ben, ami akkoriban a Jugoszláv Szocialista Államközösség része volt. Munkáscsaládból jövök, édesapám nyomdász volt, anyukám ápolónő. Van egy nővérem, akiből orvos lett, és jelenleg Svédországban él a családjával. Az egyetemi fokozataimat összehasonlító irodalomtörténetből (Újvidék) és angolból (Stockholm) szereztem, majd a PhD-t ismét otthon csináltam, modernista költészetből. Jelenleg az újvidéki egyetemen tanítok. Ami azt az országot illeti, ahol felnőttem, csupa szép emlékem van róla, és ami utána jött, annak is megvolt az engem formáló hatása. Szerencsére (vagy sem), még elég pici voltam, amikor a szétesés megkezdődött. Említetted a háborút: amikor ma a volt jugoszláv területről nagy általánosságban mint „Nyugat-Balkánról” beszélnek (a két elnevezést a politikai játszmák fényében váltogatják), valóban elkerülhetetlen, hogy szóljunk a háborúról. A korábbi Jugoszláviának kijutott nyilvánvaló romboláson és szenvedésen kívül a képlet szerintem eléggé banális: egy politikai művelet volt, amely arra irányult, hogy így kényszerítsék ki, és egyben igazolják a javak újraelosztását.

Ebben a tragédiában vagy inkább őrületben az a legelképesztőbb, hogy azok estek egymásnak a harcokban, akiket ez az egész ellehetetlenített és elnyomorított. Én magam eléggé drámai módon éltem meg mindezt, rádöbbenvén, hogy a gyerekkorom addigi része egy egészen másfajta világhoz tartozott, ugyanakkor szinte természetes módon, hiszen nem voltam tudatában, hogy mindez mennyire nem szükségszerű.

Kisgyerekként azt hiszed, a felnőttek tudják, mit miért tesznek, és miután tudatlanka és éretlen vagy, nem értheted a nagyok gondolkodását és cselekedeteit. Persze egy idő után azért kibújik a szög a zsákból, vagyis hogy nincs is semmi elképzelésük a világról, értelmes viszonyulásuk hozzá, hanem vakon, valaki más érdekeinek megfelelően tették ezt vagy azt. De akkorra rendszerint már késő helyrehozni a hibákat, ehelyett abból kell majd főzni, amit ezek a mások ránk hagytak. Ezzel azt akarom mondani, hogy gyerekként tanúja voltam a mindennapok gyökeres megváltozásának, amiről alig esik szó, amihez hozzátartozott bizonyos viselkedésformák kialakítása, és persze a történelemhez, a hagyományokhoz és a valláshoz való viszonyulásé, amire eladdig nem volt szükség, mivel ezek, ha léteztek is, mintha ősi, öröktől fogva meglévő dolgok lettek volna. Nagyon is emlékszem ezekre az változásokra, noha akkoriban még nem nagyon értettem, mit is jelentenek. Egyrészt azt szolgálták, hogy a szocialista államot szétcincálják, és a gazdagság bűvös ígéretével visszahozzák a kapitalizmust a mindennapokba. Ám az 1990-es évek, amikor „véget ért a történelem”, Jugoszlávia országainak minden ígérgetéssel ellentétben a nyomort, a szolidaritás megszűnését, a kegyetlenkedés elfogadását, a tudás, a művészet és az összefüggések iránti gyanakvást hozta, mint ahogy gyanússá vált minden nem pénzalapú érték, miközben létrejött a szupergazdagok nagyon vékony szegmense, akik a mai napig irányítják az országot. Egy korszak véget ért, és az új, ami helyette létrejött – nos, azt éljük napjainkban is.

1749: Az irodalom miként jelent meg az életedben? Mik voltak számodra az íróvá-költővé válás fokozatai?

SB: Nem akarlak a gyerekkori olvasmányaimmal, a szüleim vagy a nővérem szerepével untatni, akik megalapozták az irodalom iránti lelkesedésemet. Azt hiszem, a legfontosabb műfaj a szófűzés és a fordulatosság miatt a próza. Imádtam olvasni gyerekként, de aztán a kamaszkorom elején elvesztettem az irodalom iránti érdeklődésemet. A haverokkal szerettem lógni, koncertekre járni, zenét hallgatni, megtárgyalni a napi eseményeket, vagyis elverni az időt a semmire. Valamivel később egy barátommal egy punkegyüttessel próbálkoztunk (Teenage Lobotomy lett volna nevünk a Ramones egyik száma után, de végül nem sikerült megegyeznünk). Kellettek dalszövegek, mert nem akartuk más bandák zenéit játszani.

Végül nem sokra jutottunk, viszont én megírtam néhány elég rémes számot, amit aztán sosem adtunk elő. Ez a csináld magad punkos attitűd mégis visszaterelt az olvasáshoz, és felpiszkálta bennem a kedvet az íráshoz is.

Olyasfajta üzenete volt, hogy a teljes semmi közepette, hiszen nem voltak lehetőségeink, technikánk, pénzünk, mégis lehet csinálni valamit. Ez lett volna az első lépésem az íróság felé? Talán. De ha utánagondolok, egy sereg egyéb dolog jut eszembe, ami legalább ilyen fontos lehetett: kamaszkorom delén elolvastam romantikus költőnk, Đura Jakšić Éjfél című versét, és akkor teljesen el voltam ájulva tőle; akkor olvastam Kafkát és Dosztojevszkijt, a Hamletet már kicsit idősebb koromban, és ezekről hosszú heteken át képes voltam töprengeni és beszélni; és talán még inkább döntő hatású lett Baudelaire és Rimbaud – náluk arra jöttem rá, hogy a költészetnek nem feltétlenül kell érzelgősnek vagy patetikusnak lennie, hanem lehet lázadó, ellentmondásos, vagy Foucault híres megfogalmazását idézve „az igazság bátorságával” szóló. Így aztán sikerült mindent megfordítanom, és kisütöttem, hogy abbéli vágyam, hogy egy együttes tagjaiként szöveget hozzak létre, voltaképp annak lett a nyitánya, hogy írni kezdjek. És ez talán még igaz is. Másfelől mindez jelentheti azt, hogy mindig is írni szerettem volna, hiába, hogy ma szinte véletlennek tűnik az egész, és így estem az írás csapdájába, „megfertőződtem” vele, ami viszont, hogy most meg Horatiust idézzem, ha egyszer megtörtént, aligha gyógyítható.

1749: Milyen a szerbiai irodalmi élet, különös tekintettel a költészet helyzetére?

SB: Ez elég bonyolult kérdés, de megpróbálok válaszolni rá a magam bizonyára korlátozott szemszögéből. Nyilván vannak olyanok, akik úgy vélik, ez a kérdés már nem aktuális, mivel ma az irodalmat nem lehet megkülönböztetni bármely más árucikktől, ezért nincs olyasfajta irodalmi élet, ami szóra érdemes, csupán irodalmi piac van. Nemrég olvastam erről egy cikket, ahol azt fejtegették, hogy mindez voltaképpen pozitív dolog, mint az olvasás folyamatosságának egyfajta garanciája. Az érvelés logikája szerint, ha valaki azért ír, hogy aztán azt könyv alakban el is adja, akkor a sensus communishoz, a közízléshez igazodva kell fogalmaznia, hogy elnyerje az olvasó/vásárló érdeklődését. Mindez akár még így is lehet, kérdés, hogy a sensus communis olyasvalami-e, amiben az ember részt akar-e venni az adott keretek között. Ezzel az akarom mondani, hogy Szerbiában manapság ez a feszültség megoldatlan, és úgy vélem, lehetne javítani rajta. Az irodalom élesen kettéválik prózára és költészetre, és mint bárhol másutt, a próza sokkal inkább eladható, mivel elég széles olvasóréteget képes elérni, hogy nyereségessé váljon – ám az igazat megvallva engem a próza kevéssé izgat, úgyhogy nem is minősíteném a továbbiakban. A költészetet illetően: e területen sokféle attitűd létezik, amit tapasztalatból ismerek, már csak azért is, mert a legifjabb generáció műveiből egy antológiát állítottam össze, amelynek a megjelenése 2021-ben esedékes. Így aztán róluk tudok leginkább beszélni (nagyjából 90-100, már publikáló költőről van szó), máskülönben túl hosszúra nyúlna a mondandóm. Stilisztikailag durván három fő irányzatot különböztethetünk meg. Az első a líraiság, a gondolatiság és a politikai elkötelezettség kereszteződésében létezik, amolyan pensée chantée (Rimbaud). A másodikat stilizált impresszionizmusként tudnám meghatározni, mivel a benyomások hullámverésén alapul, amit aztán a költői nyelv formál; a harmadik vonal pedig a tautológiai írásmód, a nyelv és az észlelés összhangjára alapozva, ideértve a mindennapi nyelvet, a szlenget – kérdés, hogy mindez mennyire tud hitelessé válni irodalomként. Pluszban ott van még az akadémikus, konzervatív költészet, bár számomra ez manapság már nem tűnik művészileg relevánsnak. Mindezen írásformák egy csupán félig autonóm térben működnek, mivel csakis állami támogatás vagy különböző európai uniós vagy egyéb források útján létezhetnek.

 Ily módon a költészet elvan anélkül, hogy bármiféle külső nyomásnak meg kellene felelnie, másrészt viszont a kiadókat semmi sem sarkallja arra, hogy túlzottan reklámozzák a támogatott könyveket, úgyhogy a költészet láthatósága enyhén szólva is csekély.

De úgy látom, ez fokozatosan változni kezdett, méghozzá az internetnek köszönhetően, hiszen a közösségi platformok által ingyen vagy nagyon olcsón el lehet juttatni a verseket némiképp szélesebb közönséghez is. Nem túl meglepő módon ennek az lett a hozadéka, hogy a hagyományos irodalmi intézmények részéről elkezdődött a panaszkodás, mondván: vulgarizálódik az irodalom. Bonyolult, hosszadalmas érvelések láttak napvilágot – szerintem a hatalmuk vélt elvesztése felett jajonganak (noha sajnos nem így áll a helyzet), mert az irodalmi szcéna egy picikét elkezdett demokratizálódni. Ezzel együtt a költészet érzékelhető jelenléte még mindig messze nincs ott, mint a prózáé, hiába, hogy az utóbbi tíz-tizenöt évben jelentősen nőtt. Innen nézve a költészet helyzetét érdemes tán megint közelebbről megvizsgálni. Amit én ki merek jelenteni: a költészet az, ami képes rá, hogy újradefiniálja a múltból örökölt értékeket és formákat, sőt, újakat hozzon létre; más szóval: megfogni annak a világnak a nehézségeit, amelyben élünk, és leírni ennek a harcnak a szépségét. Aztán hogy így lesz-e, majd elválik.

1749: Ahhoz, hogy nemzetközileg is ismert szerző és irodalmi szervező legyél, egyrészt milyenek az esélyeid, másrészt vannak-e ilyen irányú céljaid?

SB: Ezt így most nem tudom megmondani, ilyesmiken nem nagyon gondolkozom. Tudom, hogy akad néhány költő, aki kemények dolgozik azon, hogy nemzetközi szinten is megismerjék, de ez teljes embert kíván, ráadásul nincs rá garancia, hogy így is lesz. Kell, hogy az ember mögött ott álljon a kiadója és az irodalmi termelés világához tartozó egyéb szegmensek, a terjesztéstől az értékesítésig. Szükségesek hozzá bizonyos kapcsolatok, amelyekkel én nem rendelkezem. Egyelőre azzal foglalkozom, hogy jó dolgokat írjak, amelyekkel meghaladhatom a korábbi próbálkozásaimat; ha ez sikerül, az engem is meglep és izgalomban tart. Az írás mellett én is szerkesztek egy online oldalt, és 2020 szeptembere óta nyomtatott formában is megjelenik a Rizom (ww.rizom.rs) című irodalmi, filozófiai és társadalomtudományi folyóirat. Még ezeken felül, a barátaimmal részt vettem egy új kiadó, a Prelom Izdavaštvo (Áttörés Kiadó) megalapításában, ami politikai témájú irodalmat és elméleti műveket ad ki. Ha mindehhez hozzáadod az egyetemi oktatói és az akadémiai terepen végzett munkámat, azt hiszem, világos: van elég dolgom, ami már nem hagy sem időt, sem energiát, hogy a nemzetközi karrieremet egyengessem. Engem mindig egy probléma megoldása izgat, bármi egyéb másodrendű ehhez képest.