1749: Az első kötetedben (aici îmi iau dinții în spinare și adio – én itt hátamra kapom a fogaim, és viszlát) fiktív karakterek szemszögéből szólalsz meg, ehhez képest a másodikban (o dronă care mă vrea în sfârșit doar pe mine – egy drón, ami végre csak engem akar) látványosabban jelen van a személyesség. Nem szerepekbe bújsz, hanem kitárulkozol. Mit jelend számodra az őszinteség? Kényszer, azaz nem bírsz másképp írni; felszabadító erővel hat rád, vagy pedig inkább azáltal, hogy felmutatod az esetlenségeid, és kiszolgáltatottá válsz, azt pajzsként, fegyverként használod, mint Eminem az 8 Mile-ban?

Robert Gabriel Elekes: Furcsamód nekem az a benyomásom, hogy az első kötet őszintébb volt a másodiknál. A heteronómiák nem mindig azok, amiknek tűnnek. Olykor ezek az egyén őszinteségei, aki képtelen másképp kifejezni néhány alapvetően egyszerű dolgot, amelyek a magánéletével, az őt körülvevő társadalommal, illetve az általa alkalmazott poétikával kapcsolatosak. Az én Drónom (így szoktam hívni, mert még én is lusta vagyok kimondani a címét) sokkal kiszámíthatóbb gyakorlat volt, habár egyfajta túlcsorduló őszinteség lenyomatának tűnik. Az első kötetben anakronisztikus voltam, egy csodabogár a minimalista-realisták között. A Drónban valóban megpróbáltam kitapogatni a közvetlen valóság pulzusát, és az a lüktetés azt diktálta nekem, hogy minden az ingyen magamutogatásból, az irracionális, virtuális erőszakból és egy kollektív önpusztítási hajlamból ered. Ez személyes szinten legalább annyira őszinte gyakorlat volt, mint amennyire társadalomkritikus. Aztán sajnos elérkezett 2020, és az a pulzus, amit két évvel ezelőtt éreztem, személyes, disztopikus autofikcióvá változott egy túlzsúfolt és pusztító társadalmi valóságban.  

1749: A verseid rendkívül vizuálisak, eleve megfigyelő típusnak ismerlek. Mit jelent számodra a figyelem? Hogyan és mire szoktál figyelni? Hogyan irányítod a figyelmedet? Vannak figyelemgyakorlataid?

RGE: Nekem nincsenek vallásos hajlamaim, de mélyen megráz, amikor olyanok írásait olvasom, akik feltétel nélkül hisznek egy istenben, és jól írnak. Így van Nicolas Malebranche-sal is, aki azt mondta (és angolul idézem, mert úgy olvastam): „Attentiveness is the natural prayer of the Soul.”[i] Na mármost, ha minden dogmatikát lefejtesz erről a kijelentésről, arra a következtetésre jutsz, hogy a figyelem, amit a körülötted levő dolgoknak, embereknek, jelenségeknek szentelsz, egy kitüntetett emberi gesztus, és természetesen hódolat is. Úgy gondolom, napjainkban a költészet ennyit tehet, hogy védelmezze a figyelem szentségét egy olyan világban, amelyet felbomlaszt a szétszórtság és a figyelemhiány.

1749: Hol húzódik számodra a határ a személyes és a privát között? Hogyan lehet elkerülni, hogy a személyes tapasztalatok tárgyalása ne forduljon öncélú magamutogatásba, hanem képes legyen párbeszédbe lépni az olvasóval?

RGE: Úgy hiszem, a költészet általi valódi szolidaritást csak őszinteséggel, illetve stílussal és társadalmi empátiával lehet elérni. Ezt csinálta Walter von der Vogelweide a 12. században, ezt csinálta Celan is a Holokauszt után, Brecht is a német kommunizmusban és Enzensberger a német posztmodernizmusban (sajnálom a germanofil kitekintéseket, de germanista vagyok). Nem tudom, hogy a Drón eljutott-e erre a szolidaritási szintre a társadalom és az intimitás politikái között, de annak gondoltam el, úgy terveztem, csak hát a gyerekek sohasem olyanok lesznek, mint amilyennek te szeretnéd.

1749: Költészetednek gyakran közéleti, politikai rétegei vannak, verset írtál a tüntetésekről, a #Rezist! Poezia antológiában is megjelentél. Mit jelent számodra a költői szerepvállalás? Van-e felelőssége az irodalmárnak?

RGE: Minden költői megszólalás impicit módon politikai is. Még a költészet politikusságának poétikai elutasítása is implicit politikai gesztus.

1749: A verseidben programszerűen tematizálod a populáris kultúrát és a közösségi médiát. Miért tartod fontosnak, hogy a mainstream kultúrából meríts inspirációt?

RGE: A populáris kultúra olyan, mint a csatornarendszer egy városban. Segítségével civilizáltan élhetünk együtt, ugyanakkor ez a szennyvizünk tartálya is. Lenyűgöz a populáris kultúra, mert ha valamiféle Zeitgeistot keresel, akkor ott fogod megtalálni.

1749: Brassóban élsz; a város híres a multikulturális örökségéről, te magad is vegyes családból származol. Jelenleg mennyire érződik a városban ez a multikulturalitás? Milyen nyomai vannak?

RGE: Jelenleg úgy tűnik, hogy – legalábbis Brassóban – létezik egyfajta természetes és demokratikus etnikai megbékélés (egyelőre, de még meglátjuk, hová sodor az extremizmus szele). Az, hogy csatlakoztunk az Európai Unióhoz, szerintem szükségszerű volt ehhez a változáshoz. Az Unió meg az internet, ahol az emberek egyéb dolgokat is találtak, amikre a gyűlöletüket irányíthatják. Én még megéltem azokat az éveket, amikor Brassóban, ha magyarul beszéltél az utcán, valaki alaposan megvert (tizenöt évesen emiatt nekem is eltört néhány bordám), éltem olyan időket, amikor a magyar gyerekeket, amikor kijöttek az Áprily Lajos Gimnáziumból, szisztematikusan bántalmazták és kirabolták. Nem volt valami vicces időszak számomra, de van egy vicces történetem róla. Kilencedikes voltam, a 2000-es évek elején, és Romániában javában tombolt a hajzseléőrület. Úgy dörzsöltük vele a skalpunkat, mintha mennyei manna lett volna. Egyik nap, amikor kijöttem a suliból, nekem támadt az egyik gyerek, tipikus újgazdag, azok közül, akik akkoriban kinéztek minket, és kiraboltak, és kinyitotta a táskám, hátha talál benne valami értékeset. Pedig mi tudtuk jól, hogy nem mehetünk iskolába pénzzel vagy értéktárgyakkal. Ez volt a mi kis etnikai minimalizmusunk. És amikor a srác bedugta a kezét a hátizsákomba, belenyúlt a hajzselémbe, ami kiborult, és összekente az egész táskát, és nem tudta, hogy milyen anyagba nyúlt, és felvisított, mint valami csaj a kilencvenes évek Sikoly filmjeiben. Én röhögni kezdtem, mint egy hülye, ő lekevert nekem egy hatalmas pofont. De mielőtt ott hagyott volna az utcán kivörösödött arccal, rám mosolygott. Ez volt az etnikumközi szolidaritás kezdete a helyzet abszurditásában.

1749: Foglalkozol fordítással, fordításelmélettel, erdélyi kisebbségi német irodalomból doktoráltál. Mennyire, illetve hogyan hatott a lírai nyelvedre a fordítás? Befolyásolta azt, ahogyan írsz?

RGE: Minden nyelv, amelyet beszélek, befolyásolt. A magyar az apanyelvem (apám meghalt tizenkét éves koromban), a titokzatos nyelvem, tele rejtett zugokkal és természetfeletti fényekkel. A román az anyanyelvem. Amikor gimis voltam, kitapétáztam a szobámat post-itekkel, rajtuk az értelmező szótár szavaival, hogy minél jobban tudjak beszélni, románból 10-est is kaptam az érettségin, de anyámmal most sem tudok havi 2 percnél többet beszélni telefonon.

Számomra a német a filozófia nyelve. Kantot németül olvastam 11.-es koromban, és azt hiszem, ez volt életem legfenségesebb intellektuális pillanata. Az angol pedig a populáris, a filmművészet és az irodalom nyelve, amelyet imádok, ugyanakkor a szeretőim nyelve is. Az első barátnőm román volt, aki hét évig élt Amerikában, és 10.-es korában tért vissza Romániába; a második megszállottja volt a 20. század angol prózaíróinak, a harmadik Harry Potter-rajongó volt, és hibátlan brit akcentussal beszélt, a negyedik pedig angoltanárnő volt, szeplőkkel, és az esőnél is apróbb kezekkel, ahogy e.e.cummings mondaná.

1749: A brassói focicsapat junior csapatában játszottál, foglakoztál balettal, sporttánccal, színházzal, performatív költészettel – a test fizikalitása egyértelműen fontos számodra. Szövegeidben is gyakran megjelenik a testiség, a foghúzástól a vizelésen keresztül jóformán bármi, ami a korporalitáshoz köthető. Számodra mi köze a testnek a nyelvhez, illetve fordítva, mi köze a nyelvnek a testhez? Hogyan hatnak egymásra, hogyan befolyásolják egymást?

RGE: Azt hiszem, az egyik legfontosabb lecke, amit a foci tanított, hogy megtanultam esni. Kapusként játszottam, és tíz-tizenkét éves gyerekként már amolyan „kamikaze”-kapus voltam, a bátorságom szinte önpusztító volt. De a foci megtanított rá, hogyan csinálhatom ezt anélkül, hogy kitörném a nyakam. A balett és a tánc pedig arra tanított, hogy nem muszáj sárban és mérgező maszkulinitásban fetrengeni ahhoz, hogy mozgásba hozhasd a tested. Megtanított érzékenynek, törékenynek lenni, és arra is, hogyan őrizzem meg az egyensúlyom, amikor már majdnem elesnék. Ha kicsit magasabb lettem volna, akkor most kapus lennék ki tudja, melyik focicsapatnál, ha kicsit szebb lettem volna, akkor balett-táncos volnék ki tudja, melyik operában. De bölcsész lettem, és talán egy olyan költő, aki a testével szeretne írni, mert a szavak ehhez nem elégségesek. És mivelhogy bölcsész vagyok, tudom azt is nagyon jól, hogy ezt már sokan elmondták előttem, Cocteau-tól egészen Crăciunig.

1749: Megalapítottad a Dactăr Nicu’s Skizoid Poets irodalmi kört Brassóban, ami jelenleg az egyik legismertebb irodalmi kör az országban. Az Alexandru Mușina munkássága iránti tiszteleten kívül még mi inspirált, miért tartottad fontosnak?

Alexandru Mușina nemcsak kiváló költő volt, aki poétikai, elméleti és kritikai diskurzusokat indított el, de olyan ember is, aki az utolsó lélegzetéig hitt a Brassói Tudományegyetem bölcsészkarának jövőjében, és és energiát fektetett az ott tanuló fiatal írókba. Ő Dáktör Nicu, és mi mind együtt vagyunk his Skizoid Poets.[ii]

1749: Az első köteteddel több rangos díjat is elnyertél, s a vele járó pénzből irodalmi fesztivált szerveztél. Miért? Mesélj, kérlek, a körülményeiről és magáról a fesztiválról!

RGE: Nincs mit mesélni. Egyszerűen volt ez a pénz, és ezt akartam csinálni vele.

1749: Tudnál mondani néhány olyan erdélyi német költőt, akit szerinted mindenképp ismernie kellene a magyar közönségnek is?

RGE: Elsősorban Anemone Latzina, aki egész poétikát alakított ki Romániában, és hatással volt egy teljes generációra; aztán Franz Hodjak, aki a romániai éles, humoros költészetnek egyfajta nagypapája; Carmen Elisabeth Puchianu, aki megírta a talán legkirályabb regényt Brassóról, amit senki sem ismer, és Joachim Wittshtock, aki valószínűleg a legvagányabb és legkísérletezőbb modernista költő, aki még mindig él ebben a posztposztposzt világban.

1749: Kifejlesztenek egy appot, amivel elküldhetsz egy üzenetet a világ összes telefonjára, az pedig olyan nyelven jelenik meg, hogy a telefon birtokosa megértse. Mi volna ez az üzenet, amit a világ összes emberéhez eljuttatnál?

„mi vagyunk a legjelentéktelenebb bolygó
amelyik nem győz kísérletezni azon hogy többé ne legyen”

Jegyzetek:

[i] „A figyelem a Lélek természetes imája.” (ford. A. F.)

[ii] Mușina egyik kötetének címe Dactăr Nicu & his SkizoidBand, a kötet verseiből itt olvashatók Szonda Szabolcs fordításában. (A. F.)