1749: Milyen családból származik, hogy telt a gyerekkora és a fiatal évei?

Pankhuri Sinha: Az indiai Bihar tartomány keleti feléből jöttem, ami nagyon közel van Nepálhoz és a Himalájához. Fiatalon, a 10. osztály után elkerültem innen, és az érettségit már Delhiben szereztem meg. Később Pune városában (Mumbaihoz közel) újságírást tanultam, majd egy tévénél kezdtem dolgozni. Éltem Thaiföldön is, de az elmúlt tizennégy évet Észak-Amerikában töltöttem. Ott szereztem meg a mesterdiplomámat, és van egy befejezetlen PhD-m is a kanadai Calgary Egyetemen. Természetesen nagyban meghatározta az érdeklődési körömet az, hogy irodalomtanárok a szüleim, sőt, az anyai nagyapám, Ramjeevan Sharma Jeevan, aki amellett, hogy gazdálkodásból élt, és elszántan küzdött a szabadságjogokért, neves költőnek számított a maga idejében. Nagyon korán, már kislányként elkezdtem írni, és a naplóm a mai napig a legjobb barátom.

1749: Miként indult az irodalmi karrierje?

PS: A Delhi Egyetem alapképzésére jártam, amikor megláttam egy pályázati felhívást, amire beküldtem a verseimet. Egészen pontosan a Girija Kumar Mathur Puraskar-díjról volt szó, amit nagy örömemre nekem ítéltek oda. Ez hatalmas ösztönzés volt számomra, hiszen kapcsolatban kerültem a hindi irodalmi élet több jeles képviselőjével is. Ők arra buzdítottak, hogy küldjek műveket az irodalmi lapoknak, majd számos publikáció után végül 2006-ban megjelent az első kötetem is Koi Bhi Din (Bármikor) címmel. A jó nevű Gyanpeeth Kiadó adta ki, ez hatalmas mérföldkő lett az írói pályámon. Azóta kilenc könyvem jelent meg, és több előkészítés alatt áll. Nagy örömömre az elmúlt években a szakmai díjaim száma is tovább bővült: 2021-ben Kínában, a Költészet térképe című művemmel pedig az olasz Premio Galateo-díj kitüntetettjei között szerepeltem.  

1749: A rezidensidőszaka előtt mit tudott Magyarországról és a magyar irodalomról?

PS: Leginkább Kertész Imrét ismerem, őszintén csodálom a munkásságát. Olvastam a Sorstalanságot és néhány más művét is, de a kedvencem a Nobel-díj átadásakor elmondott beszéde. Továbbá Német László Gandhi halála című könyve is a kedvenceim között szerepel. Ezt Köves Margit, a Delhi Egyetemen oktató professzor és a híres indiai költő, Giridhar Rathi fordították le.

Nemrég fedeztem fel a 2015-ben Booker-díjjal kitüntetett Krasznahorkai Lászlót, akinek a Báró Wenckheim hazatér című regényéből ismerhettem meg néhány részleteket. Most épp Nádas Péter műveivel ismerkedem. Ami a költészetet illeti, a kortárs magyarok közül Vörös Istvántól és Gyukics Gábortól olvastam néhány verset.

Valamicskét tudok a magyar történelemről, főleg a kommunista időszakról – az 1956-os forradalom mindig reményt ad a számomra, és megerősíti bennem, hogy fel kell lázadni a totalitáriánus állam ellen. Mindezek mellett persze nagyon tisztelem Kőrösi Csoma Sándort, aki oly sokat tett a két ország közti kulturális híd megépítéséért.

1749: Ha ez egyáltalán lehetséges, tudna egy összefoglalót adni a mai indiai irodalmi életről?

PS: Úgy vélem, az indiai irodalom jelenleg izgalmas szakaszát éli. Mivel nagy a megosztottság, politikai elkötelezettségek alapján létrejött szekértáborok jellemzik. Ezt persze fel lehet fogni a politikai aktivizmus „melléktermékeként” is. Az indiai történelemre jellemző, hogy a politikai csatákat megvívják az irodalom harcmezején is. Mindennek megvannak a korlátozó hozadékai, de szerencsére marad egy mezsgye a – mondjuk így – semleges irodalom számára, mert bár az emberi jogokért felszólalni az irodalom eszközeivel alapvetően politikai téma, közvetlenül nem köthető egyik párthoz sem. Erről egyébként sok vita zajlik, de szerintem az a legfontosabb, hogy minden műfajban születnek remekművek, és úgy vélem, a jövőben ez csak még inkább így lesz.

1749: Egy ilyen hatalmas országban, mint India, mennyire lehet tájékozott valaki az irodalom berkeiben zajló eseményekről?

PS: Tény, hogy rengeteg kiadó és még annál is több kiadvány van, de ennek ellenére létezik egyfajta konszenzus, hogy mely művek számítanak igazán jónak, és kik az aktuálisan elismert írók. Ez némiképp megkönnyíti az orientálódást, de tényleg csak némiképp, mert a kis kiadók és a kevésbé ismert lapok is bármikor előrukkolhatnak valami különlegessel, ami viszont nem biztos, hogy eljut a nagyközönséghez. Sokat beszélünk róla, miképp lehetne megoldást találni arra, hogy a nagy, gazdag kiadók csillogásán túli világra is ráirányítsuk az olvasók figyelmét.

1749: A megjelenő kötetek recepciója ezek szerint nem minden esetben ideális. Tapasztalata szerint kiből lesz „híres író” Indiában?

PS: Ami engem illet, szerencsére eddig elég jó fogadtatásban részesültek a könyveim, sok dicsérő kritika jelent meg róluk, érzem az olvasók szeretetét. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy minden rózsaszínű lenne: ahogy mindenki másnak, nekem is akadnak nehéz pillanataim.  

Eddig szerencsére több volt az elismerés, mint a negatív kritika. Ebbe beletartozik néhány díj, vagy az is, amikor befut egy YouTube-on felolvasott versem alá néhány dicsérő komment. Olykor egy-egy hagyományos levél is landol a postaládámban és az bizony nagyon jó érzés.

Indiában bárki könnyen publikáló szerző lehet, de híressé és elismertté válni nem egyszerű, mert nagy a konkurencia. Másrészről, és gondolom, ez mindenütt így van, a népszerűség nem egyenlő a szakmai, kritikai elfogadottsággal, hiszen itt még az esztétikai mérce is igen magas. Ráadásul a kritika sem mindig őszinte vagy elfogultságtól mentes… De most őszintén: hol az?

1749: Hogyan telnek a mindennapjai íróként? Mikor tud alkotni, és mennyit publikál?

PS: Szabadúszó újságíróként mostanában kevesebb munkát vállalok, így több idő jut a szépírásra. Viszont együtt élek nyolcvanon felüli édesanyámmal, ezért leginkább csak estefelé tudok leülni a gépem mellé, miután ő már lefeküdt, és a ház körüli munkák is készen vannak. Persze nagy ritkán az is megesik, hogy kora reggeltől szinte egész nap írhatok. Most épp a sabbaticalomat töltöm, kicsit megszöktem a félig kész PhD-m elől: azért is ki kell, hogy használjam ezt az időszakot, mert ha visszamegyek az egyetemre, tudom, hogy alig marad időm az alkotásra. Bár ez eddig is így volt: sokat publikáltam viszonylag rövid időn belül, aztán jött egy nagy szünet. De jó lenne ezeket a kihagyásokat a későbbiekben lerövidíteni.

1749: Milyenek a visszajelzések, megtalálják az olvasói?

PS: Igen, és tényleg jó megtapasztalni, hogy sokan szívesen beszélnek arról, amit tőlem olvastak. Én a kritikákért is mindig hálás vagyok, sőt, merem állítani, a kritika – legyen dicsérő vagy esetleg kevésbé az – sokkal fontosabb a számomra, mint hogy éppen mennyire vagyok népszerű.

1749: Egy gyermetegnek tűnő, de mégiscsak alapkérdés: ön szerint mire jó az irodalom?

PS: Szerintem az olvasásnak, az írásnak, egyszóval az irodalomnak fontos szerepet kellene játszania az életünkben, mert ezek által tudjuk megőrizni az emberi méltóságunkat, érzékenységünket, sőt, talán magát az emberségünket is. Ez a három együtt alkotja valamiképp a civilizációnk tengelyét. Arról nem is beszélve, hogy az irodalom erősíti a nyelvet, a beszédkészséget, segíti a gondolataink és a véleményünk kifejezését. Az irodalom segít jobb emberré válnunk.