Interjú Alex Ciorogar kritikussal, irodalomszervezővel

1749: Gyakori közhely, hogy „a mai fiatalok nem olvasnak”. Mégis egyértelmű, hogy a közösségi média látványosan hatott az emberek nyelvhez való viszonyára, különösen a digitális bennszülöttek esetében. A kortárs költészetben megfigyelhetők-e a digitalitás által inspirált poétikai eljárások és perspektívák?

Alex Ciorogar: Két izgalmas témát is felvetsz, ezek viszont nem feltétlenül esnek egybe. Egyik az, hogy a nem-olvasás problematikája kulturális-szociológiai kérdés, amelyhez figyelembe kéne venni a fiatal generáció olvasási szokásait. Rengeteg olvasói gyakorlatot nem lehet megfelelően kvantifikálni, például a tableten, telefonon, e-book-olvasón, illetve egyéb eszközökön történő olvasást. Másfelől, úgy vélem, a digitális olvasás képessége nincs kellőképpen intézményesítve. A fiatalok maguktól tanulják meg használni az új technológiákat. Nincsenek erre formális oktatási módok, de nincs is szükségük rá. A tanügy, bármennyi kísérletet is tett az utóbbi időkben, ezekre a dolgokra még mindig természetes folyamatként tekint. Talán mert a rendszer egyelőre nem rendelkezik megfelelő eszközökkel és elméleti kerettel ahhoz, hogy ezt működtesse, vagyis képtelen önálló, szisztematikus és koherens diszciplínává alakítani.

A második felvetésed az új közösségi médiának a nyelvre való hatásával és kiterjesztésként a kortárs költészettel kapcsolatos. Úgy vélem, nemcsak a közösségi média felületeiről, de minden digitális platformról szó van itt, s ezek egyfajta multimodális interfészként szolgálnak, amelyben a nyelv helyet kap mindenféle audio-video-kontent között. Ez elsősorban azt jelenti, hogy másképp viszonyulunk az írott nyelvhez. A fiatalok leginkább DM-ben, WhatsAppon vagy egyéb felületeken beszélgetnek. A nyelv jóformán vizuális művészetté alakult. Erre talán a mémeké az egyik legszembetűnőbb példa. Anélkül, hogy a frankfurti iskola érveit idézném, úgy gondolom, ez az oka annak, hogy bármilyen technológia befolyással van a kulturális termelésre. Feltevésem, amit az elmúlt években tesztelni próbáltam, az volt, hogy az irodalomkritika, főleg a fogadtatáskritika nyelvét több kulcspontja felől is újra kell gondolni. Ezek közül amit a kérdésedre válaszolva megemlítenék, az, hogy létre kéne hozni a fogalmi átállást a régi irodalmi technikákról az újabbakra.

1749: A poszthumanizmus diskurzusa egyre látványosabb az utóbbi időben, te magad is szerkesztettél erről egy kötetet, ahol a Vatra folyóiratban megjelent esszésorozat írásait gyűjtöd egybe. Beszélhetünk poszthumán esztétikáról a román költészetben?

AC: Az általad említett esszékötet felfogható egy eszközként, amely által megpróbáltam átlátni, jelenleg milyen szinten áll a román közeg a poszthumanizmus paradigmájával kapcsolatban. Igaz, napjaink ökológiai kontextusában (koronavírus, globális felmelegedés stb.) a poszthumán filozófia szükségszerűvé vált. A román költészeti poszthumanizmus leginkább egy tematikai találmány vagy csinálmány. Nagyon kevés az olyan kötet, amelynek poszthumanista attitűdje vagy víziója van. A poszthumanizmus, ha meg is jelenik, legtöbbször a díszítésben vagy a költői képvilágban nyilvánul meg, nem feltétlenül vállaltan. Nincsenek radikális kísérleteink, amelyek kibontanák a poszthumán alapelveket a legvégsőbb következményekig. Egy poszthumán vagy transzhumán esztétika valóban könnyebben kialakítható, nem valósítható meg azonban egy többé-kevésbé vállalt redukcionizmus pénzén. A legtöbb kortárs recenzióban mégis megidézik a fogalmat. És a poszthumánt olykor összekeverik a digitalitással. A probléma az, hogy nincs konszenzus egy poszhumán irodalmi korpuszról. Nincs még poszthumán értelmezési módszerünk, amely bármikor alkalmazható; ami van, az formalista, strukturalista vagy posztstrukturalista például. A poszthumanista költészetet újra lehetne gondolni egyéb kategóriák segítségével is: spekulatív költészet, sci-fi-költészet, fantasy-költészet, kísérleti költészet, cyberpunk-költészet stb.

1749: Aktívan foglalkoztál a metamodernizmussal, annak nemzetközi és romániai helyzetével. Hogy látod, tíz évvel Vermeulen és van den Akker Notes on Metamodernism című esszéjének megjelenése után a metamodernizmus mennyire képes leírni az új évezred érzelmi struktúráját? Van esélye vezető elméletté válni?

AC: Úgy gondolom, a metamodernizmus a jelenkor azon kevés elméleti javaslatainak egyike, amelynek lehetősége van bekerülni a kortárs irodalomtudományba. Elsősorban azért, mert a posztmodernizmussal szemben fogalmazódik meg. Másodsorban pedig, mert a metamodernizmus logikája rendkívül hálás. Egyértelmű, hogy ma már nem a posztmodernizmus a vezető irányzat. A metamodernizmusnak megvan azonban az esélye, hogy ernyője alá vonjon úgy posztmodern technikákat és kérdésfelvetéseket, mint moderneket vagy modernistákat. Ráadásul a metamodernizmus elgondolható volna a poszthumán vagy posztantropocén kor kulturális megnyilvánulásaként is. Sajnos a román irodalomkritika nem bírt elszakadni az irodalmi generációk évtizedekbe való rangsorolásától. Más szavakkal, a javaslatom egyedülálló marad a jelenlegi térben. Beszélnek viszont a kétezresekről, poszt-kétezresekről – két fogalom, amelyek nem túl sokatmondók egy outsider számára.[1]

1749: Egyre többet hallani, hogy az irodalomkritika válságban van. Ez érvényes a román irodalomkritikára is?

AC: Megérzésem szerint az elmúlt tíz év hazai vitáiban is kacérkodtak a témával. Itt azonban inkább a jelenlegi irodalomkritika haláláról van szó. Ez részben egybeesik a kétezres generáció kritikusainak visszavonulásával. Másfelől az akadémiai irodalomtudomány, mondhatni, virágzik, főképp, hogy nemrég vezettek be új munkamódszereket: distant reading, world literature, Digital Humanities. Ösztöndíjakat nyernek, nemzetközi konferenciákat szerveznek, könyveket adnak ki, és tanulmányokat közölnek nagy tekintélyű szaklapokban. De az elbeszélés nem mindig tükrözi a valóságot. Hiszem, hogy a mai napig rengeteg tehetséges ember ír. Talán jelenleg nem olyan látványosak, de ahogy az összehasonlító irodalom válsága is átalakuláshoz vezetett, úgy az irodalomkritika halála oda vezet, hogy visszatér majd egy másik formában.

1749: Sok változás történt a kolozsvári Echinox kétnyelvű folyóirat csapatában, te lettél az igazgató. Mi a csapat víziója? Mit szeretnétek elérni az elkövetkező három-öt évben?

AC: A változások nem olyan számosak. A volt igazgató, Rareș Moldovan, jelenleg a Babeș–Bolyai Tudományegyetem dékánja átadta nekem a stafétát. Hasonlóképp a magyar szerkesztőségben is változás történt, Balázs Imre József helyet cserélt Serestély Zalánnal – mindketten az egyetem magyar tanszékének oktatói. Felvettünk új szerkesztőket, de az alapcsapat változatlan maradt, talán egy kivétellel: mostantól Maria Fărimă a folyóirat főszerkesztő-helyettese.

Máris bevezettünk néhány változást: minden szerkesztőre külön rovatot bíztunk (költészet, próza, film, zene, kritika, fordítás, akta, interjúk, események), de feladatokat is: közösségimédia-posztok, weboldalfrissítés, olvasókkal és szerzőkkel való kapcsolattartás stb. A projektmenedzsment-rendszer bevezetése is sokat segített ez ügyben. Javasoltam a szerkesztőségnek, hogy használjuk a Trello-alkalmazást, mivel ingyenes, és könnyen kezelhető. A produktivitás látványosan megnőtt az elmúlt két-három hónapban, ahogy a csapatmunka is gördülékenyebb. A folyóirat honlapja felhasználóbarát, telefonon és egyéb eszközön is könnyen megjeleníthető arculatot kapott, minimalista designnal (revistaechinox.ro). A jövőben a folyóirat printben is új arculattal jelenik meg. A híres mamut-logót is leegyszerűsítettük, és sikerült előtérbe helyezni azt a betűtípust, amelyet az Echinox kezdeti szerkesztősége használt a folyóirat első lapszámához 1968-ban.

Nemcsak a publikált szövegek minősége érdekel, hanem az is, ahogyan tálaljuk őket. Az Echinox egy lelkiállapot. A folyóirat élő és reprezentatív kell, hogy legyen a kolozsvári egyetemisták számára, pont azért, mert egy olyan platform, melynek segítségével a diákok könnyen megnyilvánulhatnak. Ugyanolyan fontos, hogy a folyóirat reflektáljon a saját múltjára, hozza vissza a jelenbe, aktualizálja, problematizálja, rekontextualizálja azt. Emiatt szeretnék beindítani egy projektet, amelynek során digitalizáljuk a teljes Echinox-archívumot. A terv ezután az, hogy keltsük új életre a régi Echinox irodalmi kört, de a járvány kissé beleszólt az ötleteinkbe.

1749: Néhány évvel ezelőtt irodalmi klubot indítottál Lecturi in Atelier (Felolvasások a Műhelyben) címmel. Miért érezted szükségét megszervezni a már létezők mellett?

AC: Először is, a Lecturi in atelier nem vitakör, inkább, ahogy mondod, egy irodalmi klub, amit az amerikai talk-show-k inspiráltak. Elsősorban az a fontos, hogy a közönség minél többet halljon a meghívott szerzőtől. A vitakör viszont azt feltételezné, hogy a szerzőnek kell végighallgatnia a többiek véleményét. Ezzel szemben ez modernebb platformnak tűnt, mert a közönség párbeszédbe léphet a meghívottal. A Lecturi în Atelier modellje teret enged a párbeszédnek, a performansznak. Manapság nem minden költő/művész/író akar felolvasni vagy CSAK felolvasni, hanem egyesek táncolni szeretnének, vagy bemutatni magukat valamiféleképpen. Ezek a „felolvasások” lehetővé tették ezt. Szerveztem kollektív felolvasásokat, folyóirat-bemutatókat is. A jövőben szeretnék néhány slam- vagy spoken word poetry-eseményt is szervezni románul, magyarul és angolul.

1749: Tavaly Andrei Pinteaval közösen megalapítottátok az Oh My God! kiadót. Már az első köteteket elismerő kritikákkal, díjakkal és jelölésekkel halmozták el, a szerzőitek névsora pedig mintha napról napra bővülne. Hogyan állt össze a csapat? És honnan a név?

AC: Mint bármely mesének, ennek is egy egyszerű fort/da-mechanizmus az alapja: a kiadó célja az volt, hogy néhány megoldást nyújtson olyan problémákra, amelyeket az elmúlt tíz évben észleltünk úgy irodalmi téren, mint a kiadói piac mezején. Úgy érzem, az OMG már valamiféleképp létezett az elmúlt évek irodalmi légkörében, egyfajta forma mentisként. Ami azt jelenti, hogy mi nem tettünk mást, mint intézményesítettük. Raymond Williams fogalmával élve, a kortárs érzékenység új struktúrájának friss megnyilatkozási csatornákra volt szüksége. A OMG egy közösség, amely értelemszerűen közös etikai, szociális, akár politikai, és nem utolsósorban kulturális vagy esztétikai értékek mentén szerveződik.

A könyveink különböző kategóriákba és sorozatokba oszthatók. Eleinte értelemszerűen a költészeti sorozattal kezdtük, de rövidprózakötetek is érkeznek, vagy akár regény is. Jelenleg az irodalomelméleti és kritikai sorozat elindításán dolgozunk. Plusz néhány jó barát segítségével pályáztunk a román kulturális alapnál fordítástámogatásra. Reméljük, hogy meg is kapjuk, mert a két könyv, amellyel szemezünk, több mint szükséges a román irodalmi térben.

A könyvek és szerzők kiválasztási folyamata rendkívül szigorú, mert – ha csak virtuálisan is – de létezik egy kiadói terv. Az OMG víziója és stratégiája röviden: progresszív, és ellenáll az ideológiai túlkapásoknak. Érdemes megemlíteni, hogy már egy angol nyelvű könyvet is megjelentettünk. Nem ódzkodunk egyéb idegen nyelvű könyvek publikálásától sem, például francia, német vagy magyar kiadványokétól.

Tudjuk, hogy legalább a hatvanas évek vége óta bármiféle kulturális megnyilvánulás olvasható vagy értelmezhető diskurzusként is. Vagyis a vizuális identitás része lesz az általános üzenetnek, amit a kiadó közvetíteni szeretne. Tanulmányoztuk, hogyan néznek ki a könyvek külföldi nagy kiadóknál, főként az USA-ban, és anélkül, hogy feltaláltuk volna a spanyolviaszt, a román környezethez alkalmaztuk azokat elemeket, amelyekkel együtt rezonáltunk. Ugyanez mondható el a honlapról vagy a marketingdinamikáról, amit a Facebook- vagy Instagram-oldalunkon igyekszünk alkalmazni. Rendkívül kedves, tehetséges emberekkel dolgoztunk és dolgozunk együtt. Luxuskönyveket akartunk készíteni. Nem az én tisztem eldönteni, hogy ez sikerült vagy sem, de eddig csupa pozitív visszajelzés érkezett.

Azt hiszem, egy kiadót vagy egy bármilyen más céget akárhogy hívhatnak, amíg minőségi terméket vagy szolgáltatást képes nyújtani. Erre az egyik legegyszerűbb példa az Apple. Sőt mi több, a történelmi avantgárd mozgalmak tapasztalata megtanította, hogy az, ahogyan az egyes megnevezések különböző hermeneutikai kontextusokban újraértelmeződnek, talán még fontosabb, mint maga a név. Másfelől, a „fenségesség” az egyik esztétikai kategória, amelyre a kiadó épül. Úgy vélem, hogy az OMG-nek sikerül megragadnia valamit ennek a kategóriának a formájából és tétjéből, akár a belső tér szabadságáról van szó, a kiválóság felső fokozatairól, akár az intimitásról, ami akkor jön létre, amikor egy olyan Másikkal találkozol, aki nincs fizikailag jelen, de aki néhány pillanat erejéig kimozdít a megszokott identitásodból. Végül egyértelmű, hogy az OMG átvesz valamit a fiatal generáció digitális retorikájából is: tömörség, élményintenzitás, a széles körű hatások vizuális újraírása, a kifejezések továbbadhatósága és sok egyéb.

1749: Tanítás, Echinox, OMG, szervezés, kritika, tanulmányírás és kutatás – és ez még nem minden. Hogy bírod megtartani a fókuszt?

AC: Próbálom redukálni a tevékenységeket, amelyekben részt veszek, de úgy hiszem, rendkívül szerencsés vagyok, hogy abból élhetek, amit szeretek csinálni. Például a zenéről le kellett mondanom. Nem tudom, valaha visszatérek-e még hozzá, de értelemszerűen szükséges volt, főleg a doktori iskola ideje alatt. Talán újra nekifogok az éneklésnek, ki tudja. Azt hiszem, a figyelem ökonómiája uralkodik, a koncentráció jelenleg az egyik legértékesebb képességünk. Másfelől, a kollégáim és barátaim nagy része ugyanezt csinálja: az egyetemi környezet természete jelenleg olyan, hogy senki sem engedheti meg magának a luxust (és nem is volna ma már hiteles), hogy elefántcsonttoronyba bújva dolgozzon. A kutatás napjainkban közreműködésen alapszik, és a források, amelyekért versengünk, olykor igazságtalan harcokba kényszerítenek, hiszen nem sok érv van, ami az irodalmi tanulmányokat részesítené előnyben például az orvostudománnyal szemben. Jelenleg próbálom újraírni a doktori disszertációmat könyvként, amit lefordítok angolra is. Szeretném közölni egy nemzetközi kiadónál Angliában vagy az USA-ban.

1749: Ha kifejlesztenének egy appot, amellyel üzenetet küldhetsz a világ összes emberének, mi lenne az?

AC: Azt hiszem, mindenkinek más-más szót küldenék. Ez egyfajta regényt alkotna. A világon minden ember önálló, de valamennyien a világgal közösen létezünk. Tehát egy ökológiai üzenetet küldenék, amely a közös létezésről, a közös jelenlétről beszélne. Nincs belső vagy külső. Nincs itt vagy ott. Nincs identitás és másság. Minden összefügg. Ez a világ-regény nem olvasható, csak ha minden ember együttműködik. Ahogy lassan a világ sem lesz olvasható, csak ha együtt tudunk működni. Ez volna a hosszú, idealista verzió. A rövid az lenne: Be a kid again!

[1] (MEGJ: A román irodalomkritika és -történet évtizedek szerint tárgyalja a szerzőket, a „nyolcvanasok”, „kilencvenesek”, „kétezresek” gyűjtőfogalom alatt azokra a szerzőkre utalva, akik ezekben az évtizedben kezdenek rendszeresen publikálni, s ekkor teljesednek ki.)