Zbigniew Herbert 100 (Minden, ami történt, igazságosan történt)
Fotó: Wikipédia
Zbigniew Herbert 100 (Minden, ami történt, igazságosan történt)

Miért láttak a kritikusok új iskolát abban a költészetben, amit Zbigniew Herbert is képviselt? Hogyan van jelen az antik örökség az esszéiben? És miért tiltakozott mindig, amikor klasszicistának nevezték? Pálfalvi Lajos emlékezik meg az idén 100 éve született lengyel költőről. 

A XIII. században alapította a várost IV. Béla hűbérese, Dániel rutén herceg, vagyis Danyilo Romanovics halicsi fejedelem a fiának, Leónak, ahol hétszáz évvel később megszületett a költő, aki időnként Zbigniew Leopolensis néven írta alá a leveleit. Hamar elvesztette a szülőhelyét, Városom című versében már álomképként jelenik meg: „azt álmodtam megyek / a szülői házból az iskolába / pontosan tudom merre tartok” (Körner Gábor fordítása).[1] Miért a klasszikusok című versében Thuküdidész sorsán mereng, akit „holtig tartó száműzetésre” ítélt a szülővárosa, mert „késett a felmentő sereggel”, ehhez fűzi kommentárját a jelenből a verset mondó alany: „minden idők számkivetettjei / tudják mekkora ár ez” (Körner Gábor fordítása).

Azt mondja az őseiről Herbert, hogy Angliából menekültek el a XVII. századi vallásháborúk idején, mert a katolikus hitet választották. Német, osztrák, cseh és örmény nőkkel házasodtak. De valószínűbb, hogy osztrák hivatalnokok voltak, akikre nagy szükség volt 1772 után, amikor már a Habsburg-monarchiához tartozott a város. Livius változásai című versében ír arról, hogyan változott az identitásuk. Déd- és nagyapja Liviust olvasva a hódító rómaiak utódainak képzelte magát, a költő és az apja viszont már „Livius ellen” olvasta Liviust: „ezért hagyott hidegen Scaevola teátrális gesztusa / a centuriók kiáltozása a diadalmenetek / viszont megrendített a samnisok / gallok etruszkok bukása / előszámláltuk a népeket kiket porrá zúztak a rómaiak” (Csordás Gábor fordítása). Lengyelként nőtt fel Herbert „utolsó Alexandriájában”, de mély nyomot hagyott rajta Lemberg kulturális sokszínűsége, gazdagsága, amihez hasonlót nem talált a háború utáni Lengyelországban.

Nemcsak költőként, hanem esszéistaként is igen jelentős életművet hozott létre. Ebben is jelen van az antik örökség, amit a limesen túl kellett elsajátítani, bár a város kulturális identitása már régóta római volt. A centrumhoz való tartozás itt nem magától értetődő, mint Nyugat-Európában, ezt tudással és erényekkel kell bizonyítani. Mint a Latinóra című esszéjében olvashatjuk, a legelitebb helyi gimnáziumban az első órán fölrajzolta a táblára a tanár a Forum Romanum alaprajzát, majd ezt mondta a diákoknak: „Lehet, hogy egyszer a polgármester kíséretének tagjaként érkeztek Rómába. Ezért kell ismernetek az Örök Város főbb épületeit. Nem akarom, hogy úgy őgyelegjetek a cézárok városában, mint a faragatlan barbárok.”[2]  Erre a szerepre készült, de 1939 szeptemberében elfoglalta a várost a Vörös Hadsereg, a Nagy Kázmér Gimnáziumot pedig tízosztályos birodalmi népiskolává alakították. Egy civilizációs katasztrófa kellős közepén sajátította el a helytállást és erkölcsi állhatatosságot hirdető antik mintákat, még a felnőttkor előtt. Brutálisan megszakították a szovjet megszállók az antik civilizációba való beavatás folyamatát. Innen kellene megközelíteni Herbert klasszicizmusát, iróniáját és a tragikum iránti érzékét.

Már a Latinórában benne van a barbár, de ezen akkor még azt értette a tanár úr, hogy lesznek olyanok, akik önhibájukból nem civilizálódnak. Elképzelni sem tudta volna azt, hogy egy történelmi katasztrófa után a civilizációs törésvonal keleti oldalára kerül a város, és legcivilizáltabb polgárait is lezárt határok választják el szellemi hazájuktól. A költő és Cogito úr hazája nem a nyolcvanas évek „elrabolt Nyugata”, hanem a vasfüggöny mögötti zóna, a hidegháború örök jelene, ahonnan nem érzékelhető sem az elvesztett múlt, sem a nyomasztó utópiát valamikor majd felváltó jövő. Mert Herbert tudatában a vasfüggöny volt az antik limes megfelelője. A Barbár a kertben esszéi a hatvanas évek Lengyelországából kiszabadult, jobb sorsra érdemes polgár nézőpontjából íródtak.

Aki a nyugati világban él a XX. század második felében, és azt próbálja kikutatni, mi köti a kultúráját az antikvitáshoz, tiszteletre méltó antikváriusi tevékenységet folytat. Ugyanez a vasfüggöny mögött egzisztenciális dráma, mert mindvégig arra emlékezteti a lengyeleket és a közép-európaiakat, hogy a moszkvai hatalmi központ fényévekre van a nyugati szellemi központtól. Ez a rémisztő anomália teremt feszültséget Herbert antik tárgyú esszéiben. Mivel a perifériáról került a limesen túlra, világosan látja, hogy könnyű volt latinizálni a nyugati provinciákat, Róma nagyságáról igazából a Britannia északi részén létesített települések tanúskodnak.  Nagyra értékeli azokat a rómaiakat, akik a messzi északon teremtettek civilizációt, és egész életüket a barbárok fenyegetésében töltötték.

Az Akropoliszt leíró Herbert látásmódja nagyon különbözik a romokon merengő romantikusokétól, a nagyságot megszállottan kutató kincsvadászokétól, az „ima az Akropoliszon” fennköltségétől és a nietzschei görögséget bálványozó fanatikusokétól. Boldogan konstatálja, hogy még létezik, de a perifériáról érkezett utazó azt is látja az épületek állapotán, hogy ez nem örök időkig fennmaradó, elpusztíthatatlan emlékhely. Czesław Miłosz írt arról a nehezen felfogható lengyel történelmi tapasztalatról, hogy az ember városokat élhet túl. Ezt Herbert is tudja, ezért nem az Akropolisz fénykorát idézi fel, hanem azt tekinti át, hogy mi történt az Akropolisszal a klasszikus kortól napjainkig, milyen pusztítást végeztek.

Térjünk vissza a költészetéhez. A háború után Herbert nem játszotta el azokat a szerepeket, amelyekkel kiérdemelhette egy pályakezdő költő, hogy kötete jelenjen meg. A toruńi egyetemen talált magának mestert egy kitűnő filozófus, Henryk Elzenberg személyében, aki erőt adott neki ahhoz a sztálini korban, hogy ellenálljon az irodalmi élet csábításainak. Magyarul nem olvasható kései versében (Henryk Elzenbergnek, születése századik évfordulójára) felidézi, hogy a találkozásuk időszaka „egy őrült elbeszélésére” emlékeztetett, a mester pedig arra tanította „szigorú szelídségével”, hogy úgy éljen a világban, „mint egy gondolkodó kő”. 1956-ban jelent meg az első verseskötete, a Fényhúr, ekkor pedig már nem mindenkinek volt világos, hogy a versek nagy része nem sokkal a háború után íródott. Hat versében használt antik mitológiai apparátust (az Apollóhoz, a Trójáról, a Pap és A habozó Niké magyarul is olvasható), nem csoda, hogy a kritikusok kórusban kiáltottak klasszicizmust.

Mivel a lengyel költészetben a romantika vált meghatározóvá, a közvetlen elődökkel folytatott harcban pedig nehezen kiheverhető csapást mért a klasszicista elődökre, több mint egy évszázadra szalonképtelenné tették a régi szabályokat, antik mintákat követő, mitológiai történeteket új megvilágításba helyező költészetet, izgalmas újdonságként hatott, hogy vannak ehhez kötődő fiatal költők. A leglelkesebb kritikusok már új iskolát láttak a lengyel költészetben, Herberttel az élen, de ő nem akarta elfogadni ezt a felkínált szerepet. Rögtön láthatjuk ezeken a verseken, hogy nem kötött formákban, hanem szabadversekben jelennek meg az antik utalások. Figyelmesebb olvasás után pedig az is nyilvánvaló, hogy az önéletrajzi kód alapján is értelmezhetők a művek. Nézzünk egy példát a harmadik kötetből (Tárgy-tanulmány, 1961). Így kezdődik A prokonzul visszatérése: „Döntöttem visszatérek a császár udvarába / még egyszer megpróbálom lehet-e ott élni” (Körner Gábor fordítása). Ha nem minden történelmi korszakban felismerhető dilemmákat keresünk, hanem a költő életéhez kötjük, akkor vonatkoztathatjuk ezt arra az utazóra, aki egyre többet van távol, de nem emigrál, mindig visszatér, bár ezt egyre nehezebben tudja feldolgozni.

A hatvanas-hetvenes években felismerték Herbert nagyságát a kritikusok és az olvasók is, de hivatalos elismerést csak külföldön kapott. Cogito úr (1974) című kötetével magasabb szintre lépett, mert olyan, nagyrészt önéletrajzi lírai ént teremtett, aki a társadalmi robbanás előtt álló Lengyelországban mereng a későmodern kor jelenségein (például a popkultúrán és a mágián). Herbert ekkor már moralistaként, majd egyre inkább aktív ellenzékiként szólal meg. Aztán jön a Szolidaritás, majd Jaruzelski tábornok nagy pillanata és a hadiállapot. Mivel a kommunista diktatúra leleplezte magát a nyílt erőszakkal, a költők sem folytattak már bonyolult játszmákat a cenzorokkal.

Amikor kilenc év szünet után megjelent a Jelentés az ostromlott Városból és más versek (1983), sokan úgy látták, hogy ez érlelődött huszonhét évig Herbert költészetében. Az egész ellenzék azonosult az új alakban színre lépő Cogito úrral. Emeljünk ki egy verset, Az ízlés hatalmát, melyben a költő esztétikai alapon utasítja el a kommunista diktatúrát: „a cefreszagú Mefisztó a lenini bőrkabátban / terepre küldte az Auróra unokáit / a krumpliképű legényeket /a vörös markú nagyon csúnya lányokat” (Körner Gábor fordítása). Ekkor ért Herbert a népszerűség és a társadalmi elismertség csúcsára. Magyarországon nagyjából eddig volt követhető a történet. Nagyot lehet zuhanni ilyen magasról. 1985-ben, egy interjúban szigorú ítéletet mondott azokról az írótársairól, akik megalkudtak a diktatúrával.[3] Sok ellenséget szerzett ezzel, amikor pedig közeledett a rendszerváltás, a „cefreszagú Mefisztó” megfontolt tárgyalópartnerré, majd értékes szövetségessé minősült, aki segít megmenteni az országot a fehérterrortól.

Herbert indulatos publicisztikával reagált arra, hogy a margóra szorult. Mélyebb elemzésekben szemére vetették, hogy nemrég még ünnepelt verseiben veszedelmesen közel került az etika az esztétikához (a diktatúra nemcsak rossz, hanem csúnya is). A modern tömegdemokráciává váló Lengyelországot már nem Cogito úr szemével látták. Bármilyen csúnya vitákba is keveredett Herbert, költőként sose vallott kudarcot. Lírájában valóban új korszak született, az ellenzéki moralista átadta helyét a világtól búcsúzó elégikus költőnek. Az utolsó három kötetben ‒ Búcsúelégia (1990), Rovigo (1992), A vihar utószava (1998) ‒ már egy másik hangot hallunk. Aki ráhangolódik, megérti, miért tiltakozott mindig Herbert, amikor klasszicistának nevezték.

*

Jegyzetek:

[1]Az idézetek forrása: Zbigniew Herbert: Fortinbras gyászéneke. Válogatott versek, Pozsony: Kalligram, 2009.

[2]Zbigniew Herbert: Labirintus a tengerparton, ford. Mihályi Zsuzsa, Budapest: Európa Könyvkiadó, 2003. 271. o.

[3]Kiköpni magamból mindent. Jacek Trznadel beszélgetése Zbigniew Herberttel, ford. Galambos Csaba, 2000, 1989, 6. 9‒15. o.

A cikk szerzőjéről
Pálfalvi Lajos (1959)

Egyetemi tanár, műfordító, irodalomtörténész. Lengyel és orosz irodalmat fordít.