Ma ötven éve, hogy elhunyt Miguel Ángel Asturias guatemalai író, költő és diplomata, 1967 irodalmi Nobel-díjasa. Tanult jogot, antropológiát és vallástudományt, volt argentin és mexikói kulturális attasé, francia nagykövet, számos latin-amerikai lap külföldi tudósítója. Jorge Luis Borgesszel egy évben, 1899-ben született, a latin-amerikai Boom két fontos előfutárának irodalomról alkotott képe azonban radikálisan eltér: míg Borges munkássága szigorúan apolitikus, Asturias irodalma nyíltan politikai hangvételű. Anyai nagyszülein keresztül mélyrehatóan megismerte a maja-kicse kultúrát, az őslakosok világa, irodalma, legendái és társadalmi helyzete iránti érdeklődése pedig meghatározta mind tanulmányait, mind művei témaválasztását.

Az elkötelezetten baloldali Asturias a guatemalavárosi San Carlos Egyetem jogi karán az őslakosok szociális helyzetéről írta doktori disszertációját (Sociología guatemalteca: El problema social del indio, 1923), alapító tagja volt a Latin-Amerikai Írók Szövetségének, J. M. González de Mendozával közösen lefordította a Popol Vuhot, a maja-kicse kultúra legfontosabb mítosz- és mondagyűjteményét, volt diáktársaival a munkásosztály számára is hozzáférhető ingyenes, esti egyetemet alapított (Universidad Popular de Guatemala), társadalmi, kulturális tevékenységéért pedig 1965-ben Lenin-békedíjat kapott. Társadalmi, szociális érzékenysége minden vele készült interjúban kitűnik, és műveinek is az egyik legfontosabb alappillére. A Nobel-     díj átadón előadott beszédében a latin-amerikai irodalom történelmi és politikai jelentőségét hangsúlyozta; számára az irodalom mindig egy adott történelmi, politikai kontextus lenyomata, amelyet nem lehet függetleníteni a társadalmi tényezőktől: „Ha a regényed célja csupán a szórakoztatás, inkább égesd el, […] mert ha te nem teszed meg, az idő múlásával veled együtt törlődik majd a nép emlékezetéből. […] Hány múltbéli szerző írt már regényt csupán szórakoztatás céljából? Mindig is voltak ilyenek. És ki emlékszik rájuk?”

Asturias 1967-ben, első latin-amerikai, sőt, első spanyol nyelven alkotó prózaíróként kapta meg a Nobel-díjat „a latin-amerikai őslakosok kulturális sajátosságaira és hagyományaira épülő, fantáziadús irodalmi munkásságáért”, ami egyéni munkásságának elismerése mellett a latin-amerikai próza általános sikereként is értékelhető; ezt a szerző maga is kifejti egy interjúban.      

Asturiast sokan a „mágikus realizmus” egyik kiemelkedő alakjának tartják, s bár ahogy Kutasy Mercédesz írja, „kis túlzással alig találunk olyan latin-amerikai prózaírót a 20. század harmincas éveitől fogva, akire ne akasztották volna rá a »mágikus realista« jelzőt”^[1], Asturias esetében azonban nem csak eurocentrikus marketingfogásról vagy leegyszerűsítésről van szó – nála valóban megalapozottan állíthatjuk, hogy műveiben a realista problémafelvetés és ábrázolás szürreális, misztikus elemekkel vegyül. Egy beszédében Asturias ki is tér arra, hogy az őslakosok és a meszticek világáról nem is lehetséges realista ábrázolást alkotni. Ez nem csupán a „mágikus realizmus” kritikájának szempontjából problematikus, hanem azért is, mert a „mágikus realizmust” elsősorban Gabriel García Márquez Száz év magány című regényéhez szokták kötni, ami épp abban az évben jelent meg, amikor Asturias Nobel-díjat kapott. Ilyen értelemben akár tekinthetünk Asturias műveire egyfajta „proto-mágikus realizmusként” is, hiszen jóval megelőzte a hasonló stílusjegyekért méltatott García Márquezt (bár ez ugyanúgy elmondható Borgesről vagy Juan Rulfóról is). Tény, hogy Latin-Amerikában valóban sok helyen jelenik meg az irodalomban a valós és a misztikus, mágikus, szürrealista elemek vegyülése (pl. Alejo Carpentier „csodás valója”), amelyek hasonló – legtöbbször társadalmi, politikai – témát dolgoznak fel és hasonló stíluselemeket, narratív eszközöket alkalmaznak, azonban a „mágikus realizmus” fogalma a mai napig vitatott, kissé leegyszerűsítő, és ahogy Bényei Tamás fogalmaz: „azok közé a fogalmak közé tartozik, amelyek, bár használatuk széles körben elterjedt, meglehetősen homályosak, s épp ezért elemzési szempontként gyakorlatilag használhatatlannak tűnnek”.^[2]

Asturias műveire a társadalmi, politikai témaválasztás, a maja-kicse kultúra színes mondavilágának feldolgozása és a lírai, sokszor egészen zenei stílus jellemző. Első könyvéhez (Leyendas de Guatemala, 1930) Paul Valéry írt méltató előszót, a Banán-trilógia (Forgószél, A zöld pápa, Az elföldeltek szeme^[3]) Latin-Amerika gazdasági helyzetét tematizálja – különös tekintettel az Egyesült Államok imperialista gazdaságpolitikájára és a United Fruit Company kizsákmányoló működésére a térségben –, Az a félvér nőszemély című, az őslakosok mondavilágára épülő, szürrealista elemekben és erotikában gazdag, álomszerű regényét pedig sokan a szerző fő művének tartják. Magyar szempontból a legsajátosabb műve a szintén Nobel-díjas Pablo Nerudával közösen írt, Megkóstoltuk Magyarországot (1969), ami bármily meglepő is, valóban arról szól, amit a cím sugall. Asturias és Neruda a hatvanas évek végén látogattak el hazánkba, majd a magyar gasztronómia bűvöletében, a tokajitól és a bikavértől megihletve írták meg ezt a versekkel és rajzokkal illusztrált gasztronovella-füzért. Könnyed, szórakoztató olvasmány: latin-amerikai Nobel-díjasok járják az országot, megnézik a nevezetességeket, miközben jóízűen falják a gulyást meg a libamájat. Tolmácsuk, Szentgyörgyi N. József beszámolójából kiderül, hogy miután megpróbáltak egy kis pénzt szerezni az elmaradt honoráriumokból, „a vacsoránál – borukat kóstolgatva – a Nagyok asszonyaikat is bevonták a tervezgetésbe: miről lehetne gyorsan, jó pénzért írni. „A borról” – mondhatta Neruda. – „Elég iható. Írok róla pár szerelmes ódát.” – „Az kevés pénzt hoz.” – morfondírozhatott Asturias – „Próza kell, azt jobban fizetik. Az asszonyoknak nagyon tetszenek a ruhák, egész délután próbáltak.” - „Írhatnátok az ételekről is” - szólhatott közbe Mathilde - „bár elég nehezek, különösen a francia konyha után.” „Szakácskönyvet írjon a férjem? Ez nem az ő szintje. A svéd akadémikusok körberöhögnék.” - mondhatta a Nobel-díjra ácsingózó Blanca. A morfondírozásból valahogyan így születhetett meg a gasztronómiai útikönyv ötlete.”

Mindezek mellett Asturias legjelentősebb műve talán mégiscsak az Elnök úr, a latin-amerikai autoriter, diktatórikus rendszerek hatalmi működéséről, korrupciójáról szóló diktátorregény, amit párizsi tartózkodása alatt, 1923 és 1933 között írt, azonban Jorge Ubico guatemalai diktátor elnyomó rezsimje miatt csak tizenhárom évvel később, 1946-ban jelenhetett meg. Az Elnök úr a diktátorregény műfajának kiemelkedő alkotása, amely bár valós társadalmi problémát dolgoz fel,^[4] a többi hasonló témájú regényhez^[5] képest a komoly és megrendítő témát színes, fantáziadús, nyelvi játékokban és avantgárd elemekben gazdag stílusban tárja az olvasó elé.

Asturias művei méltatlanul alulreprezentáltak az irodalomtudományos és -kritikai írásokban, munkássága az évek alatt egy kissé háttérbe is szorult, holott egyedülálló narratívája legalább olyan irodalmi és közéleti pozíciót biztosíthatna a szerzőnek, mint García Márquez popsztárokat megszégyenítő népszerűsége. A művek ingergazdagsága, nyelvi játékai, élénk költői képei sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének, ráadásul társadalomkritikai hangvételüknek köszönhetően úgy tűnik, egyre aktuálisabb olvasmánynak bizonyulnak.

*

Jegyzetek:

^[1] Kutasy Mercédesz: „Realizmusok Latin-Amerikában”. Helikon, 2021/2, 290.

^[2] Bényei Tamás: Apokrif iratok: Mágikus realista regényekről. Debrecen, Kossuth Egyetemi Kiadó, 1997, 14.

^[3] A ciklus harmadik része eddig nem jelent meg magyarul, a cím saját fordítás.

^[4] A regény Guatemala korábbi diktátora, Manuel Estrada Cabrera kormányzása alatti éveken alapszik, azonban általánosítható a többi latin-amerikai diktatúrára is.

^[5] Ide sorolhatjuk még többek között a következő műveket: Ramón María del Valle-Inclán: Tirano Banderas, Gabriel García Márquez: A pátriárka alkonya, Alejo Carpentier: Rendszerek és módszerek, Augusto Roa Bastos: Yo el Supremo, Mario Vargas Llosa: A Kecske ünnepe.