A címben feltett kérdésre könnyű válaszolni, de érdemes aztán eltöprengeni róla mégis.

(Hű, ez így jött ki, de, bár csábító a gondolat, nem hexameterben folytatom.)

John Lukacs mindkettő volt, természetesen, történész és író, azaz szépíró is – még ha nem is regényíró vagy fikciós író. Ő maga sokszor írt erről, a Visszafelé… című kötet előszavában például így: „Fültanúja voltam annak, amit egy (…) történész mondott rólam, amikor valaki felőlem érdeklődött egy szümpozion kávészünetében, miután talán könnyed, habár nem tartalmatlan dolgozatot olvastam fel. Nem vette észre, hogy éppen mögöttük állok. »Történész – mondta –, de valójában író.« (…) Nem kellett volna azt mondania, hogy »valójában«. Inkább azt, hogy »is«.” Kedves anekdota ez a mindig örömest és szellemesen anekdotázó Lukácstól; de hadd tegyem rögtön hozzá: baráti beszélgetések során János, aki egyébként irigyelni valóan derűs ember volt, hálás Istennek a sorsáért, az írói sikereiért, a szép és okos nőkért, akikkel annyi gyönyört élt meg, csipetnyi… vagy talán jó nagy csipetnyi keserűséggel említette jó párszor, hogy a történészek nem fogadják be igazán maguk közé, mert ő író, miközben „igazi” író soha nem lett belőle, mert nem tud történetet kitalálni.   

Ennek az írásnak kettős célja van: egyrészt szeretném megmutatni, mennyire kiváló író volt John Lukacs, másfelől próbálok magyarázatot találni arra, hogy ennek ellenére miért nem lett szélesebb körben ismert. Magyarán: hogy miért nem olvasták – és olvassák – sokkal többen. Miért nem lett szupersztár? Mert Lukács János lehetne legalább nekünk, magyaroknak (még ha a világnak nem is; mint ahogy például az általa annyira szeretett Krúdyt sem értékeli a világ) olyasféle nagy, az irodalmi stílusáért is becsült történész, amilyen a hollandok számára Huizinga – egy másik író, aki mélyen hatott rá. Vagy legalább mi, magyarok sorolhatnánk a legnagyobb nyelvváltó írók sorába, amilyen Joseph Conrad vagy Vladimir Nabokov volt. Úgy érzékelem, Lukács János elismertsége ettől nagyon messze van. (Azért nem akarom ezt eltúlozni: hiszen kitüntették Corvin-lánccal, megkapta a Széchenyi-díjat; életművének nagy része megjelent magyarul, némelyik könyve nagy sikerrel; történészek, írók, politikusok keresték a barátságát – sikertelennek biztosan nem lehet mondani, és mégis… nem vonom vissza, amit nagy lendületből írtam.)  

Illetve van egy harmadik célom is: a témához így vagy úgy – esetleg csak távolról – kapcsolódó személyes történetekkel, barátságunk történetének egy-egy jelenetével szeretném megidézni Lukács Jánost, az embert; nem pusztán azért, mert születésének századik évfordulója óhatatlanul ilyen emlékidézésre is késztet (vagy biztat), hanem mert sokszor beszélt olyan dolgokról, amik – eredendő szemérmessége okán – a könyveibe nem kerültek bele, de a téma megvilágítása kapcsán érdekesek lehetnek.          

Az első példákat abból a könyvből veszem, amely Lukács – legalábbis ismert – életművében legközelebb áll a szigorúan vett szépirodalomhoz, sőt a regényhez, az Évek…ből. Mellesleg paradox módon épp ebben a könyvében írja a legtöbbször, hogy ő nem regényíró, hanem történész (máshol pedig így szól saját alteregójához: „De nem költő vagy!”); és frappáns magyarázatot is ad rá, hogy miért nem „regényt ír” – miközben az olvasó persze laza posztmodern felfogás szerint akár regénynek is tekinthetné ezt a szépirodalmi igénnyel megformált karcolatokból álló könyvet –: mert „egy történetet mindig meg kell formálni, míg az élet gyakran formátlan, sőt még vezérfonala sincs. De a történelemnek van.”

Jöjjenek hát a példák. Az 1902-es évhez írt karcolatban Lukács egy tipikus kúriát ír le New Jersey déli részén, amelyben amerikai kvékerek élnek. Utána a fejezet esszéisztikus-beszélgetős részében megmagyarázza, hogy miért fontos neki ez a ház, de minket most nem ez érdekel, hanem a szómágia. Ahogy Lukács egy oldalon tizenegyszer használva a „fehér” szót elénk varázsolja a házat és a lakóit. Olyan merész halmozás ez, amihez bátor írónak kell lenni: olyan írónak, aki érzi, hogy ami kicsiben talán stilisztikai hiba, bántó szóismétlés, az ilyen szélsőségesen eltúlozva költőivé teheti a szöveget. És nemcsak ez a szómágia érdekes itt, hanem legalább annyira a finom részletek leírása: az, ami egy történelmi munkában kevéssé (vagy többnyire egyáltalán nem) fontos, de jó regényt írni lehetetlen nélküle. „A finom porceláncsészék és a gondosan egymásra tornyozott, kék szegélyű fehér tányérok krétafehér polcokon pihennek a konyhakredenc fehér keretes üvegajtói mögött.”

A következő példám is ezt mutatja (mármint a finom részletek iránti figyelmet), de még valamivel többet is. A jó regénynek színei, ízei, szagai és hangjai, neszei vannak. És milyen ízes-szagos például ez a mondat az 1903-as évről írt karcolatban: „A földalattinak sajátos szaga van, szénpor és poros plüss, amibe árnyalatnyi kuglófillat vegyül.” Az évek…ből példák sokasága kínálja magát ennek illusztrálására; álljon hát itt, szinte találomra, még ez (az 1946-os szövegből): „Lent a gyep már sötét smaragdzöld, a nap utolsó, narancsszín sugarai is eltűnnek a kis tó tükörsima vizéről, amelyen két szép és rosszindulatú hattyú szánt lassú barázdát.” Ezt például lehetne klisés leírásnak tekinteni, ha nem lenne ott hattyú jelzője: „rosszindulatú”; Lukacs ravasz íróként érzi, hogy az feltétlen kell oda, különben a leírás édeskés lenne, sőt émelyítő biedermeier. Igen, kell ez a nyersebb, büdösebb effektus: a sziszegő, csúnya hattyú! És ő nagyon ért az írói effektusokhoz.

Aztán ott van még egy alapkészség, amely nélkül nem lehet jó regényt írni: a jellemábrázolás. Erre is számtalan példát hozhatnék a könyvből, mondjuk, legyen az, ahogy  az 1952-es karcolatban jellemez valakit: „Kiállhatatlan sznob, az a fajta, aki tudja, hogyan bánjon azokkal, akiket fontosnak tart, azt viszont nem tudja, hogy bánjon azokkal, akiket nem tart fontosnak, amin azt értem, hogy lekezeli vagy semmibe veszi őket, ami nemcsak rossz modorra, hanem rossz ítélőképességre is vall – a sznobok foglalkozási ártalma ez, mivel a jelentéktelennek tartott személyekről néha kiderül, hogy nem is olyan jelentéktelenek.”   

Nem fogom magyarázni, hogy ez mennyire jó (és mennyi élettapasztalat van benne); mindenesetre a fenti idézet utolsó része átvezet Lukacs írásművészetének egy olyan eleméhez, amely megint csak egyrészt a hatalmas élettapasztalatából, másrészt a szóbűvészetéből fakad:  az aforisztikusságához – vagy „aforisztikumához”. Ez nem elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki jó – vagy kiváló – író legyen, nem várjuk el feltétlenül, hogy az író Oscar Wilde-i módon elkápráztasson minket a szellemes – bölcs? – mondatokkal, de ahogy Oscar Wilde (és természetesen másokat is említhetnék) stílusának védjegye ez, úgy Lukácsénak is. Van sok minden más is, ami a stílusát egyedivé teszi (s erről lesz is szó később), de ez talán a legszembeötlőbb; s hadd tegyem hozzá, talán csak az egyetlen kritikai megjegyzésként ebben az írásban, hogy némelyik aforizmájába annyira beleszeretett (na jó, fogalmazzunk inkább úgy, hogy annyira fontosnak tartotta), hogy számtalanszor elsütötte az életművében. Igaz, inkább a pályája vége felé, s azt hiszem, idős nagy író műveit másfajta elvárásokkal, megbocsátóbban kell olvasnunk, mint az erejük teljében lévőkét. Az Európa Könyvkiadó meg is jelentetett egy kötetet „A boldogság: feladat” címmel, Barkóczi Andrásnak, Lukács fordítójának és jó barátjának válogatásában és szerkesztésében, aki összegyűjtötte az életműből az aforizmákat és aforisztikus részleteket (mert egy-egy aforizma gyakran hosszabb gondolatmenetbe ágyazódik bele, s csak azzal együtt érthető igazán).

A Lukács aforizmáiról való gondolkodás külön esszé témája lehetne, amit persze sok minden másról is el lehet mondani; ezt azért emelem ki mégis, mert – egyrészt – barátságunk évei alatt sokszor éreztem azt, hogy vitatkoznék vele jó pár sommás megállapításáról, például arról, hogy a rockzene mindenestül az ördög műve, civilizációnk hanyatlásának tünete (amiben, már hogy vitatkozzam vele, megakadályozott valami, talán a tekintélytisztelet; s ezt most kicsit bánom), másrészt mert tudom, ő maga is szerette volna, hogy vitatkozzanak vele. Vagy, hogy pontosabb legyek, szerette volna, ha elismerik, például, a történetfilozófiai gondolatait, azaz legalább írnak róla, lehetőleg méltatón, de legalább vitatkozva. Vagy még pontosabban: szerette volna, ha a történetírók céhe jobban befogadja, ha nem kell azt éreznie, hogy éreztetik vele: az ő könyveiben – többnyire – viszonylag kevés az új levéltári kutatásokon alapuló anyag, új „tények” feltárása, a legújabb szakirodalom egészének áttekintése stb., hanem jobban elismerik azt, ami az erőssége: az írásművészetét és a történetfilozófiai gondolatait. De erről is majd később; „A boldogság: feladat” című kötetből most inkább egy olyan gondolatot idéznék, amely megint csak példa Lukács írói érzékenységére. „A szeretkezésnél is, mint a bornál, igen lényeges az utóíz. Mint drága bornak, gyönyörű nőnek is lehet semleges (nemleges?), gyenge, sőt rossz utóíze.” (Ezt egyébként magyarul írta, és a Fél évszázad magyar írásai című kötetben található meg.) További idézetek helyett hadd mondjak csak annyit: Lukács Jánost emberként és történészként is igencsak foglalkoztatta a nemek közti viszony, a szerelem lélektana és a szeretkezés misztériuma (és gyakorlata), és erről a témáról a maga konzervatív szemérmességével ugyan, de csodásan tudott írni. És azt talán mondanom sem kell, hogy ez – Lukacs kedves kifejezésével élve: „az emberi szív titkos alkímiájának” ez az eleme – megint csak mennyire fontos ahhoz, hogy valaki jó író lehessen.

Következő példámat Lukács legismertebb könyvéből, A párviadalból veszem, amely arról a küzdelemről szól, amely Hitler és Churchill között zajlik 1940. május 10. és július 31. között – vagyis attól a naptól fogva, amikor Churchill Nagy-Britannia miniszterelnöke lett, Hitler pedig megkezdte villámháborúját, majd alig hat hét alatt bekebelezte jóformán a teljes kontinentális Európát. Sok olyan passzust idézhetnék a könyvből, amely Lukács lenyűgöző jellemábrázoló képességét bizonyítja – jelen esetben természetesen Churchill és Hitler személyiségéről és pszichológiájáról van szó; de mivel ezt a kérdést már említettem (bár természetesen nem merítettem ki), inkább egy másik szépírói képességre koncentrálnék, amely ebben a könyvben folyamatosan lenyűgözött – s azóta is példa számomra, amikor, többnyire kicsit elégedetlenül, történelmi regényt olvasok (még ha Lukács könyve nem is regény) –: az érzékére, hogy milyen bámulatos ritmusban tudja váltogatni a plánokat. Szinte az egész könyv példa erre, de hadd emeljek ki két oldalt az elejéről. Azt, amikor május 10. eseményeit írja le, azt a napot, amikor Churchill miniszterelnök lett. Premier plánnal kezd: Churchillt látjuk reggel selyempizsamában, majd Hitlert, ahogy egyszerű ruhájában megy be a barakkjába. Majd jön egy még közelibb kép: a kamera a telefonra fókuszál, amely Churchill lakásában megszólal az éjjeliszekrényen: a németek megtámadták Hollandiát. Utána Churchill agyába bújunk bele, aki próbálja értelmezni a hírt. Aztán jön egy hiperplán: London, a világ – akkor – legnagyobb városa, s utána a német, illetve a brit nép jellemzése. Ez átvált totál-, majd szekond plánra: ahogy látjuk a londoni házakat, a piros buszokat, érezzük a földalatti szén- és plüss-szagát… S végül visszatérünk premier plánra: megint Churchillt és Hitlert látjuk felváltva, ahogy nekiállnak napi teendőiknek.

Az írói mesterségnek olyan eleme ez, amelyet bizonyára lehet tanítani (gondolom, tanítják is), a történelmi regényírók közül mégis kevesen csinálják jól: többnyire hiányoznak a jó totál- és hiperplánok, amelyek az olvasót segítik a tájékozódásban, s ennek egyik oka nyilván az lehet, hogy a szerzők nem kívánnak számukra nyilvánvaló dolgokat közölni, azaz elvárják az olvasótól a megidézett kor alapvető ismeretét. És ezt még értem is valamennyire: mert ugyan tanulható a plánok váltogatása, de az már semmiképpen sem, ahogy Lukacs a totálplánokban is tud igazán izgalmas lenni: az elvileg közismert tények ismertetéséhez is hozzá tud tenni valami vagy nyelvileg, vagy a tényanyagot tekintve újszerű dolgot.

Még egy utolsó példát említek: a Népszabadság 2014. január 25-i számában, majd a Fél évszázad magyar írásai című kötetben jelent meg Lukács János Orbán Viktorhoz írt nyílt levele, amelyben – főként a paksi beruházás kapcsán – óva intette a miniszterelnököt attól, hogy szorosabbra fűzze viszonyunkat Oroszországgal, mert „a magyar szellem és jellem nem lehet keleti”. „Becsüljük nagyorosz szomszédainkat, de nem szabad hozzájuk alkalmazkodnunk, odafelé sündörögni, mert az talán végleges teher lehet hosszú időre, és a magyarság kárára válik.” Nem foglalkoznék, most még, ennek a levélnek a politikai tartalmával (később kicsit igen), csak a történelmi hűség kedvéért egyrészt megemlítem, hogy a miniszterelnök válaszolt rá, és – a rá jellemző kissé lekezelő stílusban (a kérdésre, hogy miért e „sündörgés”, érdemben nem felelve) – megnyugtatta, hogy Magyarország és kormánya már egyértelműen a Nyugatot választotta („mi itthon már abban a jövőben élünk, amelyért te még aggódsz odaát”). Csak futólag megjegyzem, hogy úgy tűnik most, Lukács aggodalma mégsem volt alaptalan. Különben nem célom a politizálás ebben az előadásban; inkább csak a hajszálpontos és egyben ízes fogalmazást csodálom: „odafelé sündörögni”. Ami példa arra – s majdhogynem megint csak találomra vett példa – hogy mennyire szeretett Lukács a magyar nyelvvel bíbelődni. Amit az 1947-ben emigrált, 1980-ban elhunyt Kovács Imréről, a parasztpárti politikusról írt 1981-ben, az rá is tökéletesen igaz volt: „megőrizte magyar nyelvének zamatát, erejét.” (Csudajó volt borozva beszélgetni vele – ezt ő mindig úgy mondta: „kvaterkázni” – , és csodálni vagy azt, ahogy szinte bármiről kiselőadást tudott tartani, vagy azt, ahogy a harmincas évek Magyarországáról mesélt, az akkori magyar nyelven, vagy azt, amilyen empátiával és pontos, lényegre törő szavakkal tudott kérdezni, ha az embernek – mondjuk, nekem – épp szerelmi bánata volt.)   

Különben nemcsak a szórványos, viszonylag kevés magyar nyelvű írásából érezhetjük ezt, a magyar nyelvének, stílusának erejét, hanem a fordításokból is. Említettem, hogy legalább mi, magyarok besorolhatnánk őt a legnagyobb nyelvváltó írók közé, de most hozzáteszem: bár bámulatos, ahogy Lukács az angol nyelvet elsajátította, és – kis túlzással – úgy tudta használni, olyan nagy szókinccsel, olyan árnyalatosan, mint Nabokov, a magyar fordítások mégiscsak, azt hiszem, jobbak, mint az eredeti szövegek. És ez legalább annyira az ő érdeme, mint a fordítóké. János minden fordítást nagy figyelemmel megszerkesztett és stilizált. Egyrészt elvégezte azokat a finom kis átalakításokat, amelyeknek köszönhetően a stílus megkapta azt az enyhén régiesnek ható, polgári, lukácsi zamatot, amely, ismétlem, a magyar fordításokban jobban érezhető, mint az angol szövegekben. És ez egy olyan nyelv, amelyen ma már a legjobb fordítók sem tudnak megszólalni, egyszerűen megváltozott a természetes nyelvhasználat az 1930-as évek óta, amikor Lukacs ambiciózus ifjú emberként magába szívta anyanyelvének minden árnyalatát. Imádott bíbelődni a fordításokkal: kiirtotta a felesleges névelőket (és a fordító vagy szerkesztő döbbenten látta, hogy mennyi fölösleges névelőt használunk a mi „természetes” mai magyar nyelvünkben), és kicsit alakított a szórendeken, mondatszerkezeteken (hasonló döbbenet!). Amellett szenvedélyesen kereste a legpontosabb szavakat, kifejezéseket, ami időnként derültségre is okot adott: bárcsak jegyzeteltem volna annak idején, mert most példával nem tudok szolgálni, de voltak egészen bizarr szóképzései (amelyek a végleges szövegekbe persze nem kerültek bele): valahogy az volt az érzése, hogy az agglutináló magyar nyelvvel sok olyan csodát lehet megcsinálni, amire az angol alkalmatlan, és ebben talán igaza is volt; de azért nem minden esetben. Mindenesetre óriási nyelvújító is lehetett volna belőle, ha netán úgy alakul a történelem és az ő sorsa, hogy visszatér Magyarországra, és egyik feladatának azt tekinti, hogy a változó (szürkülő? szegényedő?) magyar nyelven segítsen. 

A miniszterelnöknek írt levél átvezethet írásom második (és egyben harmadik) céljához: hogy magyarázatot találjak Lukács viszonylagos ismeretlenségére, illetve hogy megidézzem őt mint embert, visszatekintve barátságunkra.

Egy vagy két évvel a nyílt levél megírása előtt történt, hogy egy újabb budapesti látogatásakor izgatottan készült a találkozására Orbán Viktorral. Fogalmazta magában, hogy mit akar mondani neki. Leginkább azt, hogy „mindannyian magyarok vagyunk”. Azaz, hogy az országnak, a nemzetnek mennyire jót tenne, ha a miniszterelnök – és a politikája – azt képviselné, hogy mindenki, legyen politikai meggyőződése szerint liberális, szocialista vagy bármi, ugyanúgy része a nemzetnek. Az írásaiból is tudjuk, hogy pályája utolsó szakaszán mennyire foglalkoztatta a populista politika veszélyeinek kérdése, s jó párszor megfogalmazta az ezzel kapcsolatos félelmeit. „A populista (…) gyanakvással tekint mindazokra, akik nem látszanak vele egy törzsbe tartozni…” – írta például A XX. század és az újkor vége című könyvében; s ez a fajta törzsi gondolkodás végtelenül távol állt tőle, miközben magyarságára, hazafiságára mindig büszke volt. Aztán megvolt a találkozó, s másnap, vacsoránál megkérdeztem tőle: „Elmondtad Orbánnak, amit akartál?” Szomorúan nézett, egy könnycsepp is megjelent a szemében, s csak annyit mondott: „Nem, nem úgy alakult. Semmit sem tudtam elmondani neki.”

Ennyi a történet, és nem is nagyon fűznék hozzá semmit (mivel ő maga erről a találkozóról aztán nem akart beszélni); inkább áttérnék a kérdésre, hogy miért nem annyira ismert és elismert Lukács János, amennyire szerintem – és talán mondhatom: sokak szerint – megérdemelné.

Mivel nem vagyok történész, és soha nem vizsgáltam alaposabban Lukács János akár külföldi, akár magyarországi recepciójának történetét, nem tudom megmondani, hogy objektíve, más jelentős történészekéhez képest mekkora az elismertsége szakmai körökben, amit most írok, csak óvatos felvetés. Azt persze Lukács valamikori kiadójaként és fordítójaként tudom, hogy a Budapest 1900-at és A párviadalt kivéve egyik könyve sem kelt el jelentős példányszámban (és azért azok sem voltak óriási kasszasikerek).

Talán – talán! – részben abból fakad ez, hogy Lukács két szempontból is nehezen besorolható: politikailag és műfajilag. (Mellesleg, ha óriási lett volna a sikere, azt ugyanezzel magyarázhatnám, azaz hogy se műfaj, se politikai hovatartozás keretei nem szűkítik az olvasótáborát.) Lukács mindenesetre egyrészt történésznek túlságosan író, írónak túlságosan történész; s ugyanakkor konzervatívnak túlságosan liberális, liberálisnak meg túlságosan konzervatív. Az én szememben ezek persze pozitívumok, de főleg ami a politikai besorolhatatlanságát illeti, úgy érzem, ez valóban akadályozhatta valamelyest a sikerét. „Az író folyamatos nyomás alatt van, köteleződjön el, rakja le a garast az egyik vagy a másik oldalra”, mondta Cserna-Szabó András nemrég egy interjúban, és hát Lukács János nem tette le a garast – vagy éppenséggel letette, de mindkét oldalra, mert hiszen „mindannyian magyarok vagyunk” –, s így nem vált igazán láthatóvá abban a magyar kulturális közegben, amelyben mindkét tábor többnyire csak a saját hithű embereit díjazza. Ismétlem, ez csak óvatos felvetés…

Azt viszont biztosan tudom, hogy baráti beszélgetések során Lukács vissza-visszatért a témára: hogy azért korlátozott a sikere, mert a történészek céhe nem igazán fogadta be – egyrészt szinte észre sem vették a történetfilozófiai teóriáját (ez kifejezetten fájt neki), másrészt valami szakmai szűklátókörűségből csak a tényanyagot illető új kutatásokat értékelik igazán. Szinte komplexusává vált ez – és nyilván ebből is fakadt, hogy amikor Sztálinról és Hitlerről írt könyvet (nyolcvankét évesen), bizonyítani akart: segítettem megszervezni neki egy moszkvai utat, tolmácsa voltam… és rémülten felsegítettem, amikor egy étteremben, a szexi közép-ázsiai pincérnőt bámulva elesett. Összehoztam egy találkozót Alekszandr Jakovlev történésszel; és a szállodában mindennap hosszú órákon át fordítottam neki az 1941-es szovjet diplomáciai dokumentumokat tartalmazó kiadványt. Ezt aztán idézte néhány helyen a könyvben, de az ebéd utáni szieszta helyetti kemény – és, bevallom, igencsak unalmas – munka tényleges hozadéka igazából csak egy hosszú lábjegyzet lett. Hogy miről, az szinte lényegtelen – mert Lukács könyvei soha nem az efféle „új” anyagoktól voltak különlegesek: olyanok, amilyet senki más nem tudott volna írni.

Jánosnak mellesleg nem tetszett Moszkva, ahol akkor járt először: nem nyűgözte le a gazdagsága, csiricsárénak találta, építészetileg „Las Vegas és a sztálini neobarokk keverékének”; én pedig akkor ezt fájlaltam: Moszkvát én – kicsit irigyen – csodáltam, ő nem; nekem voltak illúzióim (hogy Oroszország a gazdagságával és fiatalos lendületével végleg –vagy legalábbis a belátható jövőt illetően – belépett a nyugati civilizációba), neki nem: ő tudta, érezte, hogy Oroszország hamarosan újból ellensége lesz a Nyugatnak.

És ez talán egy újabb olyan érzék, amely jó, ha megvan egy íróban: nemcsak a történelmi múltba való beleélés már-már misztikus készsége, hanem az is, hogy legyen víziója az időről: múltról, jelenről, jövőről.

*

Elhangzott a "Szellem és jellem - John Lukacs 100" konferencián, 2024. január 31-én, Budapesten.