Frost close to earth

Frost körül máig sok a végletesen ellentétes vélemény: az amerikaiak szemében legangolabb költőjük, míg egy maliciózus brit, egy oxfordi egyetemi elme szerint „még csak nem is igazi New England-i”. Egyes kritikusai szerint „népfi, parasztdalnok”, a 2000-es években revideálók pedig a minimalista modernek egyik legjobbikának nevezik. Személyisége újabb leleplezői nem kímélik a jellemzésekor: „díjgyűjtögető, felsőbbrendűség-érzésétől fölfúvódott hiú spíler”, míg a laikus versolvasók rajongó tömegei számára ő az egyszerűség megtestesülése, akiben természetes szerénység él, akár a mezei fűszálakban. Mondják maradinak, konzervatívnak, egyes életrajzírói megmutatják benne a kegyetlen, merev, sötétlátó, mentálisan instabil, rasszista szörnyeteget, míg hívei aranyló bölcsességű harmonikus gondolkodónak látják, aki meg tudta őrizni magában az Élet tiszta forrását.

Ez az írás a másfélszáz éve született poétát hivatott köszönteni, semmiképp nem tisztje végigszálazni azt a rengeteg túlzást, ami a kisarkítottan ellentétes jellemzésekből zúdul az angol nyelvi irodalmi elemzéseket figyelemmel kísérő olvasóra. Csöndben örülök, hogy a versfordító költő a másik nyelven író költővel leginkább a költészetben időzik együtt, ott találkozik szemtől szembe vele versről verse, a nyelvében „éri tetten”, grammatikájában „leplezi le”.

Frost szélesebb körű elhíresülése és máig tartó ismertsége költészete három pillérén alapszik: a country life realista ábrázolása, az abból kibontott filozofikus töprengései, valamint a köznyelvi amerikai angol magas költészetté emelése. És, pedigré ide vagy oda, versei az angliai Buckinghamshire lankáin és New England erdeiben forrtak ki olyanná, hogy nagy hírnevet szerezzenek költőjüknek. E tájak zöldjében beléivódott képekből bontja ki gondolati fejtegetéseit életünkről, az ember által befogható mindenségről. És plasztikus képeiben megjelenített axiómái – szidja bár sekélyes köznapi bölcselkedésnek, vagy dicsérje filozófiai mélységűnek a kritika – ugyancsak olvasott, máig sokat idézett költővé teszik Frostot.

De nézzük a tényeket. Robert Frost 1874. március 26-án, az USA egyik emblematikus nagyvárosában látta meg a napvilágot, San Franciscóban. Apja ősei XVII. századi hajókkal érkeztek az újvilágba, anyja skót bevándorló. Atyai fölmenői angliai helységnevek után elkeresztelt massachusettsi városok őstelepesei. Ide, a pionír atyák földjére viszi vissza gyermekeit apai nagyszüleikhez az elözvegyült tanítónő, Frost édesanyja, mikor a tanár-újságíró családfő 1885-ben hirtelen meghal. Frost itt érettségizik, első versét gimnáziuma lapja adja közre. A Dartmouth College-ban, melynek ezután diákja lesz, beveszi tagjai közé a legtehetségesebbek titkos testvérisége, de nem fejezheti be iskoláit, haza kell térnie dolgozni a megélhetésért: tanít, újságot hord, gyári munkát végez.

1895-ben megnősül, diplomás lányt vesz el. Nagyapja ekkortájt vásárol nekik örökül egy farmot Derryben. Frost számos híres verse itt születik. Élete rendeződik: kora reggel versírás, majd munka a farmon, este a család. Csaknem egy évtized telik így, majd visszatér az irodalomoktatáshoz. Hogy kudarcot vall a mezőgazdálkodásban, ezt, nagyvárosi tanár-értelmiségi szülők gyermeke lévén, igazán nem lehet fölróni neki – de hogy kilenc évet áldoz erre a kísérletre, az azt sugallja, hogy mégis csak tudhatott valamit kezdeni a földdel.

1912-ben, mintha a múltba még visszább, áttelepül növekvő családjával Angliába. Egy London közeli kisvárosban élnek, a rural England természeti szépségei közt, közel négy éven át. Frost a kortárs brit költői körök ismert tagja lesz, poétabarátaival gyakran vitatkoznak a brit kontra amerikai költészet jellegén. Angliában jelenik meg első két verskötete. A britek ismerik el először Frost költészetét.

Az I. világháború kitörése után térnek haza. Frost az USA-ban is vidéki birtokokon teremt otthont a családjának. ’15-ben hazájában is kiadatja első kötetét. Nyári rezidenciának is vásárol egy farmot, ír, tanít, előad, például a Harvardon, és ’38-ig rendszeresen az amhersti főiskolán – ez az a város, ahol Emily Dickinson vagy félszáz évvel azelőttig élt. Az első amerikai, aki kedvezően ír Frost verseiről, nem kisebb személyiség, mint Ezra Pound. Aztán fényes pályáját mind nagyobb elismeréssel figyeli a hazai kritika.

Egészen kivételes, amit elér: nincs rá más példa, hogy egy költőt négyszer is Pulitzer-díjjal jutalmazzanak. Az is megadatik neki, hogy ne csak a verseivel hathasson a jövőre: egyetemi katedrákról terjesztheti költészeti elveit, melyeknek egyik magva „az értelem hangja”, azaz a beszélt angol szépirodalmi használata, aminek eklatáns példái a saját versei. És, nincs még egy költő, akinek emlékét ennyi gyönyörű helyen ápolnák, ahol fizikai értelemben is őrzik a lába nyomát: ahol csak katedrára állt, ma emlékhelyként látogathatók hajdani birtokai, házai. Élethosszig tartó kinevezése helyszínéről, Michiganből áttelepített otthonuk ma múzeumi kiállításként tekinthető meg, akárcsak a vermonti Robert Frost Stone House Museum; nyári ranchuk ma The Frost Place néven szintén múzeum és költőkonferenciák helyszíne; a Miami Egyetemen tartott előadásai idején telente lakott floridai birtoka is emlékhely, mint háza a massachusettsi Cambridge-ben, és a Middlebury College egy hegyvidéki campusa is, ahol évtizedeken át tanított.

Frost hosszú élete során megkap minden elismerést a tudományos élet fellegváraitól: még életében róla nevezik el az Amherst College főkönyvtárát, ahol külön gyűjtemény őrzi kéziratos és médiahagyatékát; több középiskola fölveszi a nevét, természetesen volt gimnáziuma is. Ő, aki sosem szerzett felsőoktatási végzettséget, több mint negyven tiszteletbeli diplomát kap, a Dartmouth College-tól, amit rövid ideig látogatott, ő egyedüliként kettőt is, de olyan egyetemek is tiszteletbeli címet adományoznak neki, mint a Harvard, a Princeton, vagy Anglia büszke fellegvárai, a Cambridge és az Oxford – e patinás angol intézményben máig nem is hagyják ezt szó nélkül, amit egy szempontból szintén nevezhetnénk felsőbbségtudatos hübrisznek. A ’60-as évek elején elnyeri a Yale alapította Bollingen-díjat, ugyanekkor tüntetik ki a kivételes művészi teljesítményért járó MacDowell-éremmel is. Nemzetközi elismertsége is óriási: 31-szer jelölik irodalmi Nobel-díjra.

És utoléri a legmagasabb hivatalos elismerés: Vermontban már ’22-ben megválasztják az állam költőjének, majd mintegy négy évtized múltán, ’61-ben törvénybe is iktatják, hogy Robert L. Frost „a Vermont költője tisztség viselője”. És jön maga kormány: ’62-ben veheti át „az Egyesült Államok kultúráját és a világ filozófiáját gazdagító költészetéért” az USA kongresszusi aranyérmét, egyenesen JFK kezéből, akinek egy évvel korábbi beiktatásán 86 évesen elszavalja egy versét. Olyan erős a közéleti szerepe, akkora a hivatalos tisztelet iránta, hogy e nyáron a belügyminiszterrel ő is ellátogat a Szovjetunióba a hidegháborúról való tárgyalásokra Hruscsovval.

Frostot 1963-ban éri utol a halál. Emberi sorsát gyermekkorától kezdve komoly testi-lelki bajok, önpusztító és övéit gyötrő árnyak kísérik: apja korai elvesztése, anyja depressziója, amit ő is örököl és továbbörökít, húga, és később saját lánya mentális krízise, fia öngyilkossága, felesége kedélybetegsége, majd szívbaja és rákbetegsége okozta halála – ha mindig is varázsló akart lenni, hát alapos beavatást kapott. Mennyi sötét órát, lelki küzdelmet takar az életnek mégis bókoló temetői felirat, saját verssora, amit a versben kifejezett kívánságára a sírkövére véstek: Szerelmes vitám volt a világgal.

És ezzel vissza a költészethez. Frostot elsősorban a versei, illetve az előadásain kifejtett költészeti elvei teszik népszerűvé – másképp, ha mégakkora lázat is tud szítani az amerikai sztárcsináló mechanizmus, ez bajosan ment volna. Értékelői a XX. század egyik, ha nem a legnagyobb amerikai költőjének nevezik, nevét a másik halhatatlan „angol” amerikai, T. S. Eliot mellett emlegetve. Mély emberismeretét a nagy epikusokéhoz és drámaírókéhoz hasonlítják, miközben a hétköznapiság legnagyszerűbb megjelenítőjét, a „tényleges beszéd ritmusának” mesterét ünneplik benne. Kiemelik, hogy őszinte hangú poézisa tökéletesen megvalósítja a megcélzott beszéltnyelvi hatást – ez az egyszerűség az, ami miatt támadói túlságos tradicionalitással vádolják: ők verselő gazdálkodónak tartják, népi költőnek. Mai méltatói már rámutatnak arra az elszánt, komor tekintetre is, amivel élet és halál torkába belenéz – talán jobban értékelhető a XX. század második fele és a XXI. század eleje számára  a végzetes konklúziók kíméletlenül egyszerű, leplezetlen megfogalmazása. Ahogy ezzel együtt – hisz ebből fakad – efölött érzett rezignált derűjét, költészete vigasztaló sugallatú távlatait is tán mélyebben érzékeli korunk.

Nekem kiemelten fontos az a módszere, ahogy verseiben a külső és a belső világot, a valót és a megérzést egyenrangú gondolati és képi forrásként kezeli, és ahogy a vers jelenében súlyos tényeket hordozó tájat a rá előre kivetett nosztalgikus fátyollal olyanná teszi, hogy nagyon is szívesen felejtsük rajta a szemünket. Ez számomra nagy érték: a föloldozhatatlanért, a megváltoztathatatlanért nyújtott vigasz művészete.

Ilyen kivételesen magasra ívelő, ennyire fényességes pálya láttán vajon hihetjük-e még, hogy Frost földközeli költő? Mert bizonyos tekintetben mindvégig az marad. Még a fényt is meg tudja lovagolni, ami végképp elvakítaná. Álljon itt ennek szimbólumaként az a bizonyos szavalás az elnöki beiktatáson. Odaáll egy aggastyán a mikrofonok elé, csapkodja a szél a papírjait, rajta frissiben írt alkalmi verse, bele is fog a fölolvasásába, de a hózápor utáni éles napsugár a szemébe vág, elvakítja, és mikor már tényleg majdnem baj van, mikor már a szép Jackie is mind idegesebben pillant jobbra-balra, akkor Frost a tömeg megkönnyebbült nevetésétől kísérve bejelenti, hogy inkább fejből mondja el egy korábbi versét: a The Gift Outright címűt. És ott hallgatják elvarázsolva mind, a leköszönő elnök meg az új, a fejesek, a nejek, a pislogó testőrök, amint ez a vénség magától értetődő értelmet ad a haza, az anyaföld, az amerikai nemzet bonyolult fogalmának.

A jelenet ízig-vérig amerikai: bizony egy hájpolt sztárnak a szakadék szélén állva is meg kell tudnia menteni a showt. De van itt még valami. Mint mind tudjuk, akik szeretjük a verseinket előadni, a fejből mondott vers a fölolvasott merevségével ellentétben a költemény elhangzásának igazi formája: elevenen átélt, életesen hangzó, mintha csak közvetlenül mondana valamit a költő a hallgatóságának –  és, ekként a frosti „értelem hangja” maga. Az a mozzanat, ahogy a megújhodása hitétől vagy illúziójától mámoros nagy nemzet pódiumán Frost félreteszi a papirost és „a tényleges beszéd ritmusában” szavalni kezd, egy ősöreg varázsló egyszerű gesztusa, aki a sárga fák közt járva töpreng egész életünket eldöntő választásainkon, vagy a havas erdő szélén megállva les bele az elmúlással lezáruló életút homályába, amibe képes a legvégéig bevilágítani.