Száz éve, 1926. március 24-én született Dario Fo, a modern olasz színház egyik kiemelkedő alakja, Nobel-díjas drámaíró, színész és rendező. Rendkívül sokoldalú művész volt: saját társulata impresszáriója, kitűnően rajzolt, festett, színházi plakátokat készített, s gyakran maga tervezte az előadások díszleteit és jelmezeit is. Pályáját eredetileg festészeti és építészeti tanulmányokkal kezdte, ám ezeket hamarosan elhagyta, és a színház felé fordult, bár festészete végigkísérte pályáját.
Gyermekkorában nagy hatással volt rá állomásfőnök édesapja, aki amatőr színészként is fellépett, valamint azok a vidéki emberek, akikkel találkozott. A falusi történetmondók és anekdotázók világa későbbi művészetének egyik fontos forrásává vált.
Az ötvenes években kabaréjellegű komédiákban lépett fel főleg a rádióban, később a televízióban. Ekkor ismerkedett meg Franca Raméval (1929–2013), a rendkívüli szépségű és tehetségű színésznővel, aki régi színészcsaládból származott, és gyermekkorától a színház világában élt. 1954-ben házasodtak össze, és életre szólóan társak lettek művészetükben is. 1955-ben született fiuk, Jacopo.
Fo 1997-ben kapta meg az irodalmi Nobel-díjat. Az indoklás szerint művészetében „a középkor udvari bolondjait követi a tekintély ostorozásában és az elnyomottak méltóságának felmutatásában”. A teljes összeget a fogyatékkal élők számára adományozta.
Politikai színház és társadalmi szatíra
Fo és Rame jelentős szerepet vállalt a közéletben, előadásaikban is reagáltak, gyakran igen radikálisan, politikai eseményekre. Baloldali elkötelezettségük és társadalomkritikus szemléletük Fo drámáiban és előadásaikban is erőteljesen megjelent. A köznapi emberek iránti szimpátia Fo történelmi szatíráiban is meghatározó volt: művészetében gyakran idézte meg a középkori giullárok hagyományát és a commedia dell’arte szolgakaraktereit, például Arlecchinót. Felesége szerzőtársa, darabjainak női főszereplője volt.
Az 1957-es Nem csak kenyérrel él az ember című rádiókabaréja már nagy sikert aratott. A későbbi cenzúrával való konfliktusok miatt azonban Fo és Rame a rádiótól és a televíziótól egyre inkább a színház felé fordult. Előadásaik provokatív címei is – például Az angyalok nem játszanak flippert (1959) vagy Aki lábat lop, szerencsés a szerelemben (1961) – jól mutatják polgárpukkasztó, groteszk látásmódjukat.
A hatvanas évektől színházuk egyre inkább politikai karaktert öltött. 1968-ban létrehozták a Nuova Scena (Új Szín) nevű társulatot, majd 1970-ben a Collettivo La Comunét (A Kommün Kollektíva). Előadásaikat gyakran játszották alternatív helyszíneken. Fontosabb darabjaik közé tartozik például a Hetedik, lopj kevesebbet! (1964), későbbi verziója, az N. 2. (1992, Jacopo Fóval közösen), a Nem fizetünk, nem fizetünk! (1974). A Gondolkodom és énekelek (1966) című előadás a népdalkincs újrafelfedezését jelentette, míg A mama marihuánája mindig jobb (1976), a kábítószerrel kapcsolatos társadalmi vitákra reagált. Legismertebb komédiája talán az az Egy anarchista véletlen halála (1970), mely Giuseppe Pinelli anarchista milánói rendőrségi kihallgatását elevenítette fel, melynek során a hivatalos közlés szerint rosszullét miatt Pinelli kiesett a negyedik emeleti ablakon és meghalt.
A hatvanas–hetvenes években Fo az olasz színház egyik meghatározó alakjává vált. Előadásai nem egyszer botrányokat kavartak, a hatóságokkal való összeütközés pedig szinte mindennapossá vált. Gyakran kényszerültek arra, hogy új játszóhelyet keressenek.
Egy provokatív előadás története
Franca Rame egy alkalommal felidézte a Chilei polgárháború című előadásukat, amelyet 1973-ban, a chilei puccs és Salvador Allende halála után mutattak be. A terrorizmus éveiben Olaszországban is sokan tartottak egy jobboldali katonai puccstól és egy esetleges diktatúrától.
A színészek által használt rádiómikrofonok időnként a rendőrségi frekvenciát fogták, így a színházban hallani lehetett a járőrök üzeneteit. Ez adta az ötletet, hogy az előadásba rendőrségi közlemények paródiáit is beépítsék.
A rendkívül provokatív előadást a közönség soraiba „beépített” színészekkel tették félelmetesen életszerűvé: egyesek telefonvonaluk elnémulására panaszkodtak, mások szerint egyes közintézmények – például a rendőrség – vonalai sem működnek. Egy ponton Fo közölte, hogy a „prefektus helyettese” hívatja őt az előcsarnokba. Később azzal tért vissza, hogy rendőrök szeretnének belépni, mert valakit keresnek.
A színészrendőrök kíséretében végül belépett a „prefektus helyettese” is: egyes jelenlévőket be kívánt hívatni bizonyos kérdések tisztázására – a színpadon felolvasta a neveket. Ezek olyan személyek voltak, többnyire a kommunista párt tagjai, akik előzetesen elfogadták a részvételt a játékban. A feszültséget végül az oldotta fel, hogy valaki halkan az Internacionálét kezdte dúdolni, amelyhez az egész nézőtér csatlakozott. Amikor a „prefektus helyettese” is énekelni kezdett, kiderült, hogy minden csak színházi játék volt. Megkönnyebbülten nevettek, azonban a felszabadulást – mint minden színpadi provokáció után – ezúttal is vita követte: szabad volt-e ezt a kegyetlen tréfát eljátszani.
– De hiszen, ha elhittétek – mondták a színészek a közönségnek –, magatok is láthatjátok, hogy az államcsíny nagyon is elképzelhető.
A Mistero buffo
Fo legismertebb alkotása az 1969-ben bemutatott Mistero buffo (Komikus misztériumdráma), amely különböző átdolgozásaiban évtizedeken át hatalmas sikerrel szerepelt. Az előadás elsősorban a Pó síkság vidékéről veszi példáit, a középkori vándorszínészek, az alsóbb néposztályok által művelt giullárok hagyományából, valamint a commedia dell’arte játékmódjából merít, és utalásaival a jelenről szól. Címében Vlagyimir Majakovszkij 1918-as Misteria Buf című művére utal, amelyet Kazimir Malevics díszleteivel, a szerző és Vszevolod Meyerhold rendezésében mutattak be.
Az eredetileg csoportos produkció Fo önálló estjévé vált: üres színpadon, szinte minden kellék nélkül játszva teremtette meg Fo történetei világát. Monológokból, anekdotákból és aktuális utalásokból álló jeleneteket adott elő, amelyekben evangéliumi példabeszédeket, középkori misztériumjátékokat és Jézus életéről szóló népi történeteket dolgozott fel saját kommentárjaival, a napjainkban is népszerű és elterjedt narratív színház előfutáraként.
A színészmesterség bemutatásának egyik jellegzetes eleme a grammelot volt: egy nem létező, kitalált, mégis érthető „halandzsa-nyelv”. Így szöveg nélkül is hitelesen tudta bemutatni a színészi játék varázsát. Gyakran vegyítette a különböző nyelvjárások hangzását, hangutánzó szavakat és néhány kulcsszót; a hang, a hangsúly, a ritmus, a gesztusok, a mimika és a színészi mozgás segítségével teremtett érthető kommunikációt. A közönség így könnyen követni tudta a jelenetet, és szórakozva ismerhette fel a színész bravúros tehetségét. Előadásainak ereje elsősorban színészi jelenlétében rejlett: hangja, mozgása, mimikája és improvizációs készsége közvetlen kapcsolatot teremtett a nézőkkel. A commedia dell’arte hagyományait továbbvíve uralta a színpadot, látásmódja megérintette közönségét.
A színész mestersége
A színészmesterségről vallott nézeteit a Manuale minimo dell’attore (Színészi kis kézikönyv) című munkájában foglalta össze, amely 1987-ben jelent meg egy színházi előadássorozat és hosszú műhelymunka tapasztalatai alapján. A könyvet saját rajzaival illusztrálta, és részletesen foglalkozott a maszkhasználattal, a hangképzéssel és a színpadi helyzetek kezelésével is.
Az impozáns bibliográfiát jellegzetes humorral így ajánlotta: „Forrásaink nem mindig megbízhatóak, de szinte mindig elragadóak.”
Késői munkák
Későbbi pályaszakaszában Fo gyakran Raméval közösen kétszemélyes előadásokat tartott. A Johan Padan Amerika felfedezésénél (1991) című darabban – a rá jellemző csavarral – a nagy történelmi eseményt egy egyszerű ember, egy csaló szemszögéből láttatja, aki Kolumbusszal szállt hajóra, hogy az Inkvizíció elől elmeneküljön. A darabban a spanyol civilizátorok tettei is visszatérnek, akik az őslakosok tömegét gyilkolják meg. A történetet a szereplőnek megfelelő nyelven és dialektusban elevenítették meg, mint az olasz cím is jelzi: Johan Padan a la descoverta de le Americhe.
Máskor Fo Ruzzante (Angelo Beolco) reneszánsz komédiáiból adott elő részleteket, kiemelve bennük a paraszti hősök alakját. A Szent Ferenc giullár (1999) című monológ is többek között ezt az időszakot jellemzi.
Fo operarendezőként olasz és más európai operaházakban is szerepelt. Önállóan is, házastársával közösen is számos kitűntetésben részesült.
A politikai életben feleségével együtt jelentős szerepet vállaltak, 2006-ban Fo saját választási listát mutatott be, Milánóban városi tanácsos lett, Franca Ramét 2006-ban parlamenti szenátorrá választották, két év után lemondott.
Franca Rame szerepe
Franca Rame előadásaiban többször is a női problémák felé fordult. A Megerőszakolás (1977), egy áldozat színpadi monológja a színésznő saját drámai történetéből született: fasiszták 1973-ban megerőszakolták.
Egy interjúban arról beszélt, milyen hosszú időbe telt, míg férje teljesen egyenrangú alkotótársként tekintett rá. Ironikusan jegyezte meg:
„A Nobel-díjat úgysem ti nők szoktátok kapni – hiszen nincs mögöttünk egy feleség.” Ekkor még nem sejthette, hogy néhány év múlva férje valóban megkapja a kitüntetést.
Fiuk, Jacopo több előadásukban közreműködött.
Örökség
Dario Fo élete végéig dolgozott: komikus színházának középpontjában mindig a történetmesélés, a színész személyisége és a közönséggel való közvetlen kapcsolat állt. Előadásai egyszerre voltak szórakoztatóak, provokatívak és politikailag éles hangvételűek. A mai narratív színház képviselői is elődjüknek tartják. Műveit számos nyelvre lefordították, hatása nemzetközileg igen jelentős. Az Einaudi Kiadó 13 kötetben adta ki darabjait, ezen kívül más kiadásokban is megjelentek. Munkásságukról végtelen számú tanulmány készült. A „Franca Rame Dario Fo” digitális archívumban több mint kétmillió dokumentumot tettek közzé.
Dario Fo kilencvenéves korában, 2016. október 13-án halt meg.
