Háy Gyula (1900–1975) kommunista író, aki az 1960-as évek közepétől már nyugati emigrációban élt, az eredetileg németül írt és kiadott emlékezéseiben (magyarul: Született 1900-ban, 1990) felidézi Rákosi Mátyás alakját, akivel még a negyvenes évek elején a Szovjetunióban találkozott először. Ebben az időben és még jó darabig a „szerencsétlen nemzetének tett nagy ígéretet” látta benne. Pedig „aki ismerte E. T. A Hoffmann írásait – írja emlékezéseiben –, annak oka lett volna az óvatosságra”. Hogy ő ismerte-e, mikor ismerte meg Hoffmannt, arról itt nincs szó, mindenesetre miután 1960-ban kiszabadult a börtönből, ahová ’56-os szerepe miatt zárták be, a Magyar Helikon Kiadó megbízásából lefordította Hoffmann Kis Zaches című elbeszélését, amelynek egy másik, különben igen jó fordítása, bizonyos Solti Györgyé, nem sokkal előbb jelent meg az Európa Kiadónál. „Ő volt a megelevenedett »Kis Zaches« – írja emlékezéseiben Háy Rákosiról –, a törpe, akit Rosabelverde tündér azzal a varázslatos erővel ruházott fel, hogy a méltóság, a bátorság, az ész, sőt a lángész benyomását tudja kelteni. Milyen volt a magyar történelemnek ez a »Kis Zaches«-e? Vastag, rövid törzs, mintha teremtője alkotás közben undorral félbehagyta volna. Túlontúl nagy fej, óriási kopaszság, sápadt, duzzadt arc, odafagyott savanyúcukor-ízű mosollyal, olyan rövid nyak, mintha semmi sem lenne, az is magas vállak közé szorítva, mintegy a szemlélő tetszésére bízva, nem akarja-e egyszerűen púposnak nevezni…”[1]

A kétszáz éve elhunyt E[rnst] T[heodor] A[madeus] Hoffmann (1776–1822) pazar szatirikus elbeszélésének bizarr, szürreális teremtménye, a „Kis Zaches” nem véletlenül emlékeztette a hányatott életű írót és fordítót a magát tündéri (vagy éppenséggel: ördögi) varázslattal népünk bölcs atyjának, tanítómesterének láttató csúf diktátorra, és bár a Hoffmann-elbeszélés rusnya vakarcsa, már amennyire egyáltalán van konkrét realitása, nem hasonlít Rákosira, a Kis Zaches zsenialitása éppen abban rejlik, hogy a kis torzszülött felemelkedése és bukása érzéki hatású képlete lehet bármilyen önjelölt kiskirály tündöklésének és siralmas lelepleződésének.

Érdemes alaposabban szemügyre venni, mit is tudunk meg Hoffmann „Kis Zaches”-éről, „akit Zinnobernek neveztek” – talán azért így, mert a németben a „Zinnober” szó olyan silány, haszontalan dolgot is jelöl, ami körül nagy hűhót csapnak. Kis Zaches eredetileg egy nyomorúságos, rongyos parasztasszony „alig kétarasznyi idétlen fiacskája”, aki „első szempillantásra inkább valami furcsa, göcsös fadarabhoz hasonlított”.[2] „Feje mélyen ült a válla között, hátán dinnye alakú kinövés éktelenkedett” – ezek akár rákosis vonások is lehetnek –, „mogyoróvessző vékonyságú combocskái egyenest melléből nőttek ki: olyasforma volt a fiúcska, mint egy kettéhasadt retek […] öregesen ráncos arca leginkább egy mérges kis mandragóragyökérhez hasonlított.” Negyedfél esztendős létére még nem beszél, csak kurrog és nyávog, állni még nem tud, csak hempereg a fűben.

Legközelebb, mikor már Rosabelverde tündér érintésének és illatos vizének jóvoltából lóháton fennhéjázóan a Kerepes nevű híres egyetemi város felé igyekszik („a valóságban egy figyelemre nem méltó kis városka Budapest közelében, ejtsd Käräpäsch”, olvasható a német Wikipédia Hoffmann-szócikkében – hogy Hoffmann honnan szedte ezt a nevet, arról nincs szó), és mikor útbaigazítást kér két diáktól, nem sejtve, hogy egyikük majd a vesztét okozza, azok csak annyit látnak, hogy a ló oldalán egy pár lovaglócsizma himbálódzik, a nyeregben pedig valami feketeség izeg-mozog. Majd miután ez a „villára tűzött almához” hasonló valami lepottyan a porba, a Balthazár nevű diák pedig óvatosan fölemeli, és beledugja lábacskáit az óriási csizmába, a másik diák, Fábián jót nevet rajta, mire Zaches magánkívül sivítva kihívja párbajra.

A Kis Zaches egyszerre romantikus műmese és annak paródiája. Ennek megfelelően különféle tündérek és varázslók lépnek föl benne, mint Rosabelverde kisasszony, aki megszánja a kis Zaches szegény anyukáját, és megsimogatva ocsmány porontyának fejét felruházza azzal a képességgel, hogy ha a jelenlétében bárki bármi kiválót gondol, mond, vagy cselekszik, azt neki tulajdonítsák; továbbá vetélytársa, Doktor Prosper Alpanus, a varázsló, aki mesebeli állatoktól körülvett villájában őrzi inkognitóját. Ugyanis amikor az uralkodó, Paphnutius nagyherceg bevezette a felvilágosodást, sikerült azt a látszatot keltenie, hogy ő valójában a felvilágosodás nagy híve és tudósa, s ezért nem toloncolták ki. Balthazár, aki kétségbe van esve, mert az ölébe hullt képességeivel nagy karriert befutó Zinnober magába bolondította és eljegyezte szerelmét, a szépséges Candidát, ehhez a Prosper Alpanushoz fordul segítségért. De kiderül, hogy a varázsló sem a gyökérmanócskák, sem a föld szellemeinek képeit tartalmazó fóliánsaiban nem találja Zinnobert, vagyis, vonja le ebből a következtetést: a torzszülött nem gyökéremberke, s nem is a föld szellemeinek egyike, hanem csupán közönséges halandó, és így egyelőre nem tud segíteni.

Hoffmann úgy ír ironizáló-szatirikus romantikus mesét, hogy a mesésen állandóan áttetszik a valószerűség,  a valószerűséget pedig folyton fantasztikus fordulatok függesztik fel. Zinnober hol emberszabású mandragóragyökér, hol közönséges halandó, az udvar, a társaság, ahol otrombán elorzott produkcióival elkápráztatja a közönséget, a Hoffmann-korabeli fejedelemségek és hercegségek karikaturisztusan elrajzolt valóságos világa, a felvilágosodás a romantika szemszögéből láttatott szédelgés. Paphnutius nagyherceg a komornyikjának tanácsára úgy vezette be, hogy száműzte a tündéreket és varázslókat Dzsinnisztánba, de nem mindet: „Néhányat megtűrünk az országban, feltéve, ha nem csupán a felvilágosodásra nézve káros eszközeiktől fosztjuk meg őket, hanem módszereinkkel a felvilágosult állam hasznos polgáraivá neveljük át e tündéreket.” Prosper Alpanus élve ezzel a lehetőség a felvilágosodás eszméinek szellemében bebizonyította: „a nagyherceg akarata nélkül soha nem villámlik és nem mennydörög; és a gazdag aratást is egyesegyedül őfensége és nemes urai fáradozásának köszönhetjük”. A nagyherceg ezért kinevezte a „Felvilágosodási Ügyek Legfelsőbb Titkos Elnökévé”. Végérvényesen felvilágosult korunkban mindennapossá lett ez a gyakorlat.

Az időközben miniszterré avanzsált Zinnobert Balthazár végül úgy fosztja meg varázsától, ahogy a Rosabelverde kisasszonytól nyert információk birtokában Prosper Alpanus tanácsolta neki: az ünnepélyes eljegyzési szertartást felborítva nekiront a gnómnak, és kitépi a tűzfényű hajszálait. Az előkelő társaság mintha álomból ébredne, a szép menyasszony oldalán az érdemrenddel felékesített mini-miniszter helyén egyszeriben csúf vakarcsot lát, mindenki harsány kacajra fakad, és úgy dobálják ide-oda a sipítozó törpét, „mint a tollaslabdát”.

Ekkor Hoffmann kaján valóságismeretének újabb sziporkái következnek: a nagyherceg magából kikelve förmed rá Mosch Terpinre, Candida papájára: hogy merészelte meghívni őt erre az eljegyzésre, ahol a minisztere helyett egy ocsmány torzszülöttel kell találkoznia. Végtére is egy nagyherceg nem szégyenülhet meg, számára a kis Zaches nem lehet más, csakis az, akinek ő kinevezte. Eszünkbe juthat erről az Andersen-mese a császár új ruhájáról, amelyről senki sem meri kimondani, hogy nem más, mint színtiszta levegő, csak végül egy kisgyerek szólal meg: „De hiszen nincs is rajta semmi!” A király meztelen! Büntetésül a nagyherceg elmozdítja szegény örömapát a Természettudományos Kutatóügyek főigazgatói székéből, és megtiltja neki, hogy további kutatásokat végezzen a nagyhercegi boroshordókban. Mosch Terpin dühében ki akarja hajítani Zinnobert az ablakon, ámde az Állattani Intézet főigazgatója kiragadja őt a kezéből, abban a hiszemben, hogy a csúf törpe az a kunkorodó farkú szőrös Belzebub-majom, amelyik megszökött a múzeumból.

Bár vélekedése tévesnek bizonyul, fölmerülhet a kérdés, akkor hogyan is képzeljük el ezt a kis Zachest, akit a főigazgató szőrös majomnak nézett. A történet elején az elbeszélő kétarasznyi (kb. 45 cm?) mandragóragyökérhez hasonlatosnak látja. A második fejezetben, mikor lóháton a kerepesi egyetemre igyekszik, semmi nem utal arra, hogy változott, megnőtt volna („egy kis, furcsa, fekete valami”, „még ki sem lát a ló nyaka mögül”). Ennek látszólag ellentmond, hogy pár nappal később(?) Mosch Terpin professzor irodalmi teáján, ahol Zinnober először produkálja magát a társaság előtt, lábujjhegyen állva „majdnem derekáig ért Balthazárnak”. Ez már 80-90 cm lenne, ami egybevág azzal, hogy máshol három lábnyinak mondják. De Zinnober külalakja valójában meghatározhatatlan, és ahogy az időbeli-térbeli viszonyok általában is jelöletlenek az elbeszélésben (egyszerre meseszerűek és valóságos viszonyok ironikus idézetei, lásd nagyhercegség, egyetemi város, felvilágosodás stb.), úgy a törpe főhős sem „növekszik”. Teljesen irreleváns pl. az a kérdés, mert kívül esik az elbeszélt világon, hogy a pap által örökbe fogadott tökmagból hogyan és mennyi idő múlva lesz a kerepesi egyetemre igyekvő „lovas”.

Hoffmann csúfondáros meséjében a kis Zaches olyan fantasztikus lény, aki valahol félúton van a titokzatos varázserővel rendelkező mesebeli gonosz törpe és a mások érdemein élősködő öntelt szélhámos kíméletlen karikatúrája között. Halála egyébként visszavonja a méretére vonatkozó még oly bizonytalan feltevéseinket is: a palotájába visszamenekülő levitézlett minisztert az éjjeliszekrénye mellett álló „szép, ezüst fülesedényben” találják meg, amint előmered belőle vékony lábacskája. Zinnober saját éjjeliedényébe fulladt bele, amely „igazság szerint” nemhogy nem lehetett akkora, amekkora „ténylegesen” elnyelhette volna, hanem méretéhez szabva még a szokásosnál is kisebbnek kellett lennie. Mit sem törődve ilyen ellentmondásokkal, Hoffman érezhető élvezettel tölti ki bosszúját a kis emberkén, akihez hasonlókkal nyilván neki is meggyűlt a baja a korabeli Poroszországban.

Hoffmann köztudomásúlag hatással volt úgyszólván az egész utána következő világirodalomra, Gogoltól Poe-n át Kafkáig. Ahogy a Murr kandúr életszemlélete című regényében Hoffmann egy humoros kandúr első személyű monológját idézi, vagy a Tudósítás Berganza kutya sorsának legújabb fordulatairól című dialógusában Cervantes nyomán egy kutyát beszéltet, Kafka is kedvelte az emberszabású állathősöket. A Jelentés az Akadémiának című elbeszélésben egy varietészínészként fellépő majom emlékszik vissza múltjára, az Egy kutya kutatásaiban egy öreg kutya számol be kimondottan a kutyalétre, a kutyatársadalomra, tehát legkevésbé sem az ember megértésére irányuló hiábavaló kutatásairól, a Josefine, az énekesnő, avagy Az egerek népe a művész és közönsége viszonyát ábrázolja allegorikusan. Az énekesnőként sztárolt egér, látszólag a Kis Zacheshez hasonlóan, egyáltalán nem tud szebben cincogni, mint a többi egér, az egerek népe mégis mint egy dívát bálványozza, mert szüksége van valakire, akire fölnézhet, szüksége van a koncertekre, amelyeken az egerek átélhetik összetartozásukat.

A Kis Zachesről eszünkbe juthatnak Kafkának azok a kreatúrái is, akik se nem emberek, se nem állatok, és akiket szintén nehéz, vagy éppenséggel lehetetlen vizuálisan megragadni. Az Egy családapa gondja című rövid elbeszélés egy ODRADEK nevű groteszk, fantasztikus lényről szól, aki/amely „leginkább egy lapos, csillag formájú cérnaorsóhoz hasonló”[3], de „nemcsak orsó, mivel a csillag közepéből egy kis ferde pálcika áll ki, melyhez derékszögben még egy pálcika illeszkedik” stb. „Néha hónapokig nem látható, ilyenkor bizonyára más házakba költözik; aztán egyszer csak visszatér a mi házunkba.” Ilyenkor beszélgetni is lehet vele, és az apja(?), a családapa aggódik, vajon meg tud-e majd halni. „Minden, ami halandó, előbb valamilyen céllal rendelkezik, folytatott valamiféle tevékenységet, és abban őrlődött fel; ez azonban ODRADEK esetében nem bizonyul igaznak.”

Az átváltozás című elbeszélésben Gregor Samsa olyan féreggé változik át, amelynek külalakja, mérete hasonlóképp bizonytalan marad, mint a kis Zachesé. Igaz, történtek kísérletek, amelyek fantáziarajzok, sőt megfilmesítések formájában megpróbálták vizualizálni ezt a férget, amint a Kis Zaches első kiadásának címlapját is illusztrálták olyan rézkarccal, amelyen Zinnober miniszterként, rendjelével a mellén, Rosabelverde tündér ölében látható. Maga Hoffmann készítette a vázlatot hozzá. Ezek a szóbeli-irodalmi megfogalmazások többértelműségén azonban mit sem változtatnak.

Hoffmann aligha értené, de a mi számunkra, kulturális reflexeink alapján fölvetődhet az az evidens, bár kétségkívül abszurd kérdés, hogy tulajdonképpen mit vétett szegény kis Zaches, hogy így kárörvendünk csúfos bukásán. Elvégre nem tehet róla, hogy olyan rút volt, és olyan tűrhetetlenül viselkedett, miután a tündér beléje programozta a varázslatot. Ha mindaz nem történik, ami történt, akkor valószínűleg belepusztult volna a nyomorba, amelybe beleszületett. De persze akkor Hoffmann inkorrekt meséje sem születhetett volna meg, amiért azért nagy kár lett volna.

*

Jegyzetek:

[1] Háy Gyula: Született 1900-ban. Fordította Majoros Éva. Budapest, Interart Kiadó, 1990.

[2] A Kis Zachesből vett idézeteket Solti György fordításában az alábbi kiadás alapján közöljük: E. T. A. Hoffmann: Brambilla hercegő. Elbeszélések, Európa Könyvkiadó, 1959. 548.

[3] Franz Kafka: Egy családapa gondja. Fordította Gáli József. In Franz Kafka: Elbeszélések. Budapest, Európa Könyvkiadó, 1973. 200–201.