Egy – talán apokrif – irodalomtörténeti legenda szerint, amikor a portugál konzul 1916. április 26-án belépett a párizsi Hotel Nice egyik szobájába, és ott megpillantotta Mário de Sá-Carneiro holtestét, szárazon megjegyezte, hogy ez megint valami futurista polgárpukkasztás.

Okkal vélekedhetett így, mert Mário de Sá-Carneiro és az a néhány író, költő és képzőművész – Fernando Pessoa, Almada Negreiros, Santa-Rita Pintor –, akik a modernizmus különböző irányzatai – köztük a futurizmus felé – nyitva megindították Portugáliában a modernista mozgalmat, az 1915-ben két számot megélt Orpheu című folyóirattal botrányok sorát kavarták. Sá-Carneiro pedig – akarva, akaratlan – a katalizátora volt ennek a művészi lázadásnak, mert ő hozta el az izmusok hírét Párizsból a portugál fővárosba. Pedig költészetében igazi avantgárd, futurista mű csak egy akad, a Manucure (’Manikűr’) című verse, amely az ébredező Lisszabon hangulataiból kiindulva a modern világ dinamizmusát, a kereskedelem és a közlekedés felgyorsulását ábrázolja, olykor már dadaista elemekkel. A többi műve viszont még a szimbolizmusban gyökerezik. Prózája és versei sejtelmes hangulatokat idéznek meg, ködös érzelmeket és elillanó gondolatokat.

Ki is volt ez az életében állandó önértékelési és elfogadási gondokkal küzdő költő és író, aki beleveszve „önmaga labirintusába” hol „arany szfinxnek” (Indícios de oiro – ’Arany nyomok’), hol „kövér szfinxnek” nevezi magát, mint a halála előtt nem sokkal írt Aquelotro (’A másik ő’) című költeményében, és így képzeli el a temetését:

„Ha meghalok, majd, dob peregjen,
mindenki ugráljon, pörögjön,
levegőben ostor dörögjön,
bohóc s légtornász hemperegjen!”

(Vég, Tótfalusi István fordítása)

Korán árvaságra jutva ide-oda vetődött a világban, nagyvilági életet élő apja ugyan anyagilag gondoskodott róla, és mindent megtett, hogy jó nevelést kapjon, de legtöbbször szállodai szobalányok vigyáztak rá, és ez az élet az elveszettség, az önmagától való elidegenedettség és a luxus iránti vágy különös keverékét alakította ki benne. Túlkorosként került be az iskolába, ahol a már szárnyait bontogató író rögtön éles kritikát kapott, mert minden mondatát „és”-sel kezdte. Coimbra-ban jogot tanult volna, de egy év után elege lett belőle, és Párizsba ment, ahol beiratkozott a Sorbonne-ra, de itt sem maradt meg.  Életének utolsó fél évtizedében Lisszabon és Párizs között ingázott. Vonzotta a „fény városának” csillogása, kabaréi, táncosnői és élénk művészeti élete, de újra meg újra visszatért éltető irodalmi közegébe, ahol Pessoa-val életre szóló barátságot kötött, és olyan szerzőkkel, mint Almada Negreiros és a Párizsban megismert, magát futuristának valló Santa Rita Pintor az új idők szelét elhozó folyóiratokat akart alapítani. A nagy tervekből végül az Orpheu született meg. De ez a szimbolizmustól a futurizmusig – Pessoa terminusaival a paulizmustól az interszekcionizmuson át a szenzacionizmusig – vezető utat bejárni kívánó folyóirat csak két számot ért meg, mert elfogyott a fia törekvéseit mindig támogató apa pénze...

A koraérett Mário tizenkét éves korában írta első verseit, egy-két évvel később Victor Hugotól, Schillertől, Goethétől fordított, és húsz évesen megírta első színdarabját az Amizade-t (’Barátság). Mégis prózájával aratta első sikereit, 1912-ben megjelent a Princípio (’Kezdet’), című kötete, ezt követte a magyarul is olvasható Lúcio vallomása (1913) és a Céu em Fogo (1915, ’Lángoló ég’). Ezekben az elbeszélésekben (illetve kisregényekben) egy-két kivétellel – mint például az Antena professzor különös halála, amely akár tudományos-fantasztikus történetnek is beillik – az író önmarcangoló elmélkedéseinek kivetülései olvashatóak, vagy a magasrendű művészet iránti rajongása, a szerelmi vágy és beteljesülés különböző formái, avagy megjelenik a párizsi művészvilág és a kabarék élete a maga előkelő, de megkérdőjelezhető pompájával és jellegzetes alakjaival, akik között előkelő helyet foglalnak el az orosz neveket viselő művészek. Az énképével és nyugtalan kedélyével állandóan kívülállását és belső megosztottságát hangsúlyozó író ugyanakkor úgy érzi, fölötte áll ennek a középszerű tömegnek, és barátjával, Pessoa-val együtt kigondolt „zoina” felsőbbrendű lelkiállapota felé törekszik, az aranyszín bűvöletében szárnyalni akar, hogy elérje a megfoghatatlan művészi tökéletességet, ahogy ezt az Asas (’Szárnyak’) című elbeszélésének egyik részletében olvashatni:

„Higgye el nekem, egyre erősebb bennem a felismerés, hogy a levegőég kiapadhatatlan forrása a végtelen szépségnek. Úgy kellene, hogy mi, művészek megtanuljuk óráról -órára kibontani... Felfogni a Távolságot! megérteni a levegőt... a teret, amely soha nem mozdulatlan – mindig rezeg, mindig hajladozik... Az egészen finom rezgés már önmagában érdemes arra, hogy a Művészet alkotóelemévé legyen – mint egy új szépség – szemkápráztatón, sercegőn, széthullón és magasba törőn... Alkosson meg képzeletében egy előkelő műteremben indiai takarón fekvő csodálatos meztelen testet.... De a következő pillanatban, barátom, ez a test maga, maga lesz a teljesség – ám csak a test megtisztult szépsége!... Minden más eltűnik, lemállik róla, mert minden erre az apoteózisra összpontosul – összesimuló alabástromok! – Azután maga a test is, amelyre annyi figyelem összpontosult, szétesik metsző, szőke, bűnös rezgések vízeséseivé... Kifeslik a görcsbe rándult levegő hat bimbója – a lábak nyomán oszlopsorok dőlnek – karok tömérdek virágfüzérrel integetnek, az ajkak csókok intarziáitól lüktetnek... Minden belehullik a Szépségbe! A test már romok halmaza, levegőszilánkok, amelyek szabadon hullámzanak, örvénylenek – összegabalyodnak, keresztezik egymást. Megkettőződnek, összerándulnak...

Az egész levegőég megéli ezt a meztelen testet!”

A szépség, a meztelen férfi és női testek ölelkezésébe, a magányos gyönyör bűvöletébe belefeledkezett költőt csapásként érte, hogy megismert egy táncosnőt, akivel végre megtapasztalta a testi szerelmet, és így a valóság beköltözött az életébe. Ködbe vesző, csillogó álmainak és a lehangoló anyagi valóságnak ezt az összeütközését nem bírta elviselni, ahogy erről legjobb barátjának, Pessoa-nak 1916. március végén írt levelében beszámol:

„Tizenöt napja olyan életet élek, amelyről mindig álmodtam: ez alatt az idő alatt mindent megkaptam: beteljesült műveim szexuális tartalma – megéltem ópiumának hisztériáját, zebrázó holdjait, illúziójának vöröslő légyraját. Boldog lehettem volna egy ideig, lelkileg minden csodásan működik, de nincs pénzem”

Ezért vett be 1916. április 26-án 6 fiola sztrichnint, és szörnyű kínok között meghalt.

Versei 1913-ban a Dispersão („Széthullás”) című kötetben jelentek meg; az Indícios de oiro darabjai csak mintegy húsz évvel később láttak napvilágot. Nem véletlen a Széthullás cím: mintha egész életműve ennek az egyetlen szónak a különböző változata lenne – egy folyamatosan széteső én kísérlete arra, hogy mégis egységgé álljon össze.