2022 irodalmi díjait alighanem mind odaítélték és túlnyomórészt már ki is osztották, s a megelőző hetekben-hónapokban a jól ismert és nagynevű dekórumok legújabb nyerteseiről rendre szó esett e rovat cikkeiben is. Azonban akadnak kevésbé híres elismerések, amelyeknek idei győztesét csak épp a napokban nevezték meg, s amelyek így vagy úgy, de okvetlenül kívül esnek a sokat emlegetett irodalmi díjak hagyományos körén. Ilyen például a 2015-ben alapított és 10 ezer dolláros pénzjutalommal járó The Restless Books Prize for New Immigrant Writing. A mondott New York-i független kiadót, amely

e díjjal első generációs emigránsok, már ha nem egyenesen menekültek debütáló írásait honorálja

(és jelenteti meg), az a felismerés motiválta, miszerint: „vajmi kevés irodalmi díjat szentelnek a bevándorlók írásainak elismerésére. S úgy lehet, talán még kevesebb foglalkoznak azzal, hogy publikálási lehetőséget kínáljanak a bevándorló írók számára.”

Nos, a díj, amelynek filozófiája szerint a „modern világ ethoszát a bevándorlók határozzák meg”, múlt szerdán a Srí Lanka-i szülőktől származó, Londonban született és jelenleg Párizsban élő Praveen Heratnak jutott. Az ő Between This World and the Next című, a Restless Books jóvoltából majd 2024-ben megjelenő első regénye egy olyan thriller, amelyben a nemzetközi fegyverkereskedelemnek és a posztszovjet világnak éppúgy meghatározó szerep jut, mint az ellenséges hadak vagy éppenséggel a saját államuk elnyomása elől menekülő tömegeknek.

*

Másként, mint ahogy azt Praveen Herat teszi, ám idén ugyancsak a periféria és a perifériára szorultak felé fordították a tekintetüket a Centre national du livre illetékesei is. A francia kulturális minisztérium alá tartozó szervezet ugyanis, amelynek immár hosszú évtizedek óta nemes küldetése a könyves világ támogatása és az olvasás népszerűsítése, 2022-ben az Académie Goncourt pártoló helyeslésével életre hívta a fogvatartottak Goncourt-díját. A félreértések elkerülése végett nem a szerzők, hanem a díj odaítélői a rabok, merthogy a CNL könyvek garmadáját juttatta el a franciaországi büntetés-végrehajtó intézetekbe (összesen 31-be), ahol az elmúlt hónapokban rabok százai éppúgy mérlegre tették az esélyes köteteket, mint részben velük egyidejűleg, részben kevéssel korábban a Goncourt-díj irodalmár döntnökei. Már csak azért is, mivel

a fogvatartottak zsűrije ugyancsak az idei Goncourt-díjra esélyes művek első, 15 tételes válogatását kapta kézhez,

ám a rabok végül egészen másként határoztak, mint a november elején a patinás Drouant étteremben 14 szavazási kör után győztest hirdető szakmai grémium. A múlt csütörtökön a Nemzeti Könyvközpontban, zárt ajtók mögött megtartott ülésen ugyanis a szerte Franciaországból odaérkezett tíz börtöndelegátus a svájci Sarah Jollien-Fardelnek juttatta a díjat Sa préférée (A kedvenc) című regényéért, melynek hősnője, Jeanne dermesztően brutális közegben keresi egy értelmesebb, a (családon belüli) erőszaktól mentes élet lehetőségét.

*

Amíg magunk a fentebb pertraktált két kezdeményezéssel okvetlenül az irodalmi díjak haszna és értelme mellett érvelhetnénk, addig az angol nyelvű olvasóközönség éppen mostanában csodálkozhat rá arra, hogy ugyanebben a témában mily szkeptikusan fejtette ki álláspontját a nyugati világ kedvenc japán írója, Murakami Haruki. E szerző 2015-ös esszékötete (職業としての小説家) ugyanis Novelist as a Vocation (A regényíró mint hivatás) címmel most novemberben jelent meg angolul a Penguin Random House által tulajdonolt Knopf firmánál, s ebben a kötetben ott lelhető az irodalmi díjakról szóló mélyen személyes és egyszersmind tartózkodó eszmefuttatás is. Jóllehet a legkevésbé sem a hasontémájú Thomas Berhard-kötet, a Díjaim tenorjában és megsemmisítő gúnyával megnyilatkozva, de azért a japán nagyság is következetesen úgy véli, hogy túl nagy a felhajtás az ilyen-olyan irodalmi díjak körül. S miközben kellő önreflexivitással felidézi saját hazai és nemzetközi pályafutásának idevágó mozzanatait, ma már vajmi kevésre értékelt sikereit és egykor fájó kudarcait, valamint ráadásképp megannyi más példát az irodalmi díjak kétes (vagy szimplán csak marketing-) értékének igazolására, Murakami még amerikai pályaelődjét, Raymond Chandlert is egyetértő rokonszenvvel idézi. Philip Marlowe szülőatyja ugyanis az egyik levelében így fogalmazott: „Szeretném elnyerni a Nobel-díjat? Nem, ha komoly erőfeszítést igényel.

A pokolba is, ahhoz már túlságosan sok másodrangú írónak odaítélték, hogy megérje izgulni miatta.

Ehhez még hozzájön, hogy Svédországba kellene utaznom, muszáj lenne kiöltöznöm és beszédet tartanom. Megér ennyit egy Nobel-díj? Isten ments!”

Igaz, Chandler végül sohasem került igazi döntési helyzetbe, ám az korántsem kizárt, hogy Murakami Harukinak egyszer még módja lesz a svédországi utazás és a Nobel-díjátadó ceremoniális nyűgjeit mérlegelni.