A dél-ázsiai irodalom újabb rangos nemzetközi elismerése, egy kémregényíró szerelmi élete meg az amerikai sajtó egyszerre bálványozott és kárhoztatott nagyasszonya heti mustránkban.

E rovat korábbi cikkeiben már többször is szó esett a tavaly százéves PEN America közhasznú irodalmi társaságról, illetve Vladimir Nabokovról, amiként arról is írhattam már ugyanitt, hogy tavaly sokak szerint olyan trend körvonalazódott, amely a dél-ázsiai kortárs irodalom fölértékelődését jelzi. Nos, ezúttal szorosan egymás mellé kerülhet ez a három téma, miután múlt kedden az erre illetékesek bejelentették, hogy az amerikai írószervezet PEN/Nabokov-díját 2023-ban a 86 esztendős indiai író, Vinod Kumar Shukla nyerte el. Vagyis őt illeti az 50 ezer dolláros jutalom, amely a névadás szellemében a nemzetközi irodalmi élet azon jeleseinek jár, akik munkásságukkal „felidézik Nabokov lenyűgöző sokoldalúságát és az irodalom iránti elkötelezettségét”. A Raipurban élő idős literátor, akinek magyarul eddig még nem jelent meg műve, a következőképp kommentálta a hírt:

„Mindig is az volt a meggyőződésem, hogy az embernek lokálisnak kell lennie ahhoz, hogy globálissá válhasson.”

S a díj most valóban igazolni látszik Shukla életelvét, persze korántsem teljességgel függetlenül attól a ténytől, hogy ő a maga bő fél évszázada kifejtett lokális működését földünk második legnépesebb országában gyakorolja. Ahogyan a jelek szerint attól sem független ez az elismerés, hogy immár valóban nem túlzás dél-ázsiai trendről beszélni, innen és túl az e nagytérségnek jutó mindkét tavalyi Booker-díj odaítélésén.

*

David Cornwell – ez a név alighanem csak kevesek számára tűnhet ismerősnek, ám ha azt írom, John le Carré, már meg is neveztem sokunk legkedvesebb kémregényíróját. Shuklával ellentétben az ő életműve túlnyomó részt közkézen forog nálunk is (olyik regényét többen is lefordították magyarra), s az írásain alapuló filmek és sorozatok is közkedvességűek. Máskülönben is úgy vélhetjük, hogy le Carré jó ismerősünk, hiszen a 2020-ban elhunyt brit (2016-tól a Brexit miatti felháborodásában: ír) szerző idejekorán intézményesítette önnön emlékezetét. Részben mivel vonakodva bár, de hozzájárult ahhoz, hogy az angolszász irodalmár-életrajzok egyik jelenkori kismestere, Adam Sisman még az ő életében megírja a biográfiáját (John le Carré, 2015). Részben pedig azáltal, hogy jószerint nyomban az említett hivatalos életrajz kiadását követően közre bocsájtotta a saját memoárját (The Pigeon Tunnel: Stories from My Life, 2016).

Csakhogy le Carré, úgy tetszik,

túlságosan érdekes figurának tűnik ahhoz, hogy a közönség beérje a hivatalos életrajz és a memoár párosával.

Így hát tavaly megjelentették a majd’ minden témáról sarkos véleményt formáló és azt a legtöbbször ki is nyilatkoztató szerző leveleinek válogatását (A Private Spy: The Letters of John le Carré, 2022), s ugyanekkor a brit könyvesboltokba került egy intim visszaemlékezés is, amelyet le Carré kiterjedt szerelmi életének egyik szereplője, bizonyos Suleika Dawson írt (The Secret Heart: John le Carré: An Intimate Memoir). Merthogy az író életének meglepő (vagy tán nem is oly meglepő) módon éppenséggel nem a titkosszolgálati működés volt a legféltőbben őrzött titka, hanem a nőügyek dossziéja. Ennek bizonysága az a friss hír is, miszerint John le Carré biográfusa, Adam Sisman hét évvel a hivatalos életrajz megjelentetése után most új könyvet szentel ugyanannak a témának. E második munkában, amelynek megjelenése októberben várható, Sisman olyan témákat pertraktál majd, amelyekről alanya (illetve tárgya) életében nem írhatott. Már csak azért sem, mert le Carré, mint az már eddig is sejthető volt, mindvégig erőteljesen kontrollálta életrajzírója munkáját. Ám Sisman válla fölött többé már nem nézhet bele a szövegbe annak hőse, s így most fény derülhet majd az író szerelmi és érzéki életének részleteire. Méghozzá talán nem is teljességgel öncélúan, hiszen Sisman állítása szerint a módszer, amellyel le Carré a nőügyeit titkolta, s amellyel e partnereit mozgatta és kijátszotta egymás ellen – segíthet jobban megérteni kémregényírói technikáját és motivációit is.

*

Önnön közképének és emlékezetének meghatározása alkalmasint élénken foglalkoztatta az amerikai sajtó közelmúltjának egyik legbefolyásosabb és legellentmondásosabb személyiségét, a 2021-ben elhunyt Janet Malcolmot is. „Minden újságíró, jól tudja – hacsak nem túlságosan buta vagy öntelt ahhoz, hogy felismerje –, hogy amit tesz, az erkölcsileg védhetetlen” – többek között ez a kritikus-önkritikus, egyesek szerint egyenesen öngyűlölő mondat is a The New Yorker legendás munkatársától való, akinek önéletrajzi vázlatai összegyűjtve most jelentek meg könyvalakban. Still Pictures: On Photography and Memory – ez a mű címe, s a fotográfia említése kétszeresen is indokolt, kisebb részt azért, mert Malcolm sokáig fotókritikusként is tevékenykedett, de főleg azért, mivel a 26 önéletrajzi vázlat fényképekhez és a szerző személyes múltjának, életútjának azokon megörökített pillanataihoz kapcsolódik. Ez az életút 1934-ben, Prágában indult, hogy aztán immár Amerikában cikkek, könyvek és perek során át vezessen, mindvégig imponálóan erős, autonóm és öntörvényű személyiségnek bizonyítva Janet Malcolmot. Aki kevéssé meglepő módon posztumusz is őrzi eme ismertetőjegyeit.