6 perc világhír! Kollaboráció és ellenállás, a posztmodern irodalom- és kapitalizmuskritika agg nagyságának elhunyta, valamint a skandináv krimi laza nagymenője a pódiumon László Ferenc heti szemléjében.

Amíg mindenféle angolszász short- és longlistekkel bíbelődtünk az elmúlt hetekben, francia földön a kora ősszel (sőt: a nyárvéggel) beköszöntött a rentrée littéraire, vagyis szó szerinti fordításban az irodalmi visszatérés szezonja. Magyarán az az augusztus vége és november eleje közé eső időszak, amikor mintha minden az irodalomról, az új könyvekről, no meg az irodalmi díjakról szólna a franciáknál. Merthogy az 1950-es évek óta immár hagyományosan az esztendőnek erre a szakára jut az új megjelenések java, főleg ami a tekintélyes irodalmi díjakra pályázó köteteket illeti. Így most már lépten-nyomon könyvlistákra bukkanhatunk a francia sajtóban és a frankofón világhálón, s ezen lajstromokról az elkövetkező hetekben immár nem késünk majd egy-egy kötetet e rovatban is megemlíteni. Ám e helyt a regények áradatát hadd előzze meg egy irodalomtörténeti munka, amely a Gallimard kiadó gondozásában éppen ezekben a napokban kerül a párizsi könyvesboltokba, de már jó előre érdemi méltatásban és kritikai fogadtatásban részesült. Jérôme Garcin Des mots et des actes (Szavakról és tettekről) című kötetéről lesz most szó, melyben a tudós és elokvens szerző a második világháborús német megszállás időszakának francia szépirodalmi életét vizsgálja - mint a Livres Hebdo fogalmaz - szokott passzionátus és méltányos módján. A könyves csodamagazin, a Lire októberi számában recenziót és nagyinterjút is lelhetünk e jórészt mindmáig kényes és forró témában - hiszen

a mondott időszak olyan életpróba elé állította a múlt századi francia klasszikusok számottevő részét, amelyből korántsem mindenki került ki folttalan becsülettel.

De miközben Garcin finoman különböztető erkölcsi érzékkel veszi górcső alá e próbáltató idők irodalmári szavait és tetteit, helytállásait és bukásait (a kikezdhetetlen morálú és hősi halált halt Jean Prévost-tól a zseniális, azonban egyszersmind sokkalta sötétebb színképet reprezentáló Céline-ig), azért a Lire által is visszhangzott alapvető üzenete váltig az marad, hogy semmiképp sem hagyhatunk fel a mégoly kollaboráns írók műveinek olvasásával.

*

Szeptember 22-én a connecticuti Killingworth városkájában 90 esztendős korában elhunyt Fredric Jameson, az irodalomkritikus és marxista gondolkodó, aki - mint a The New York Times nekrológjának címében is áll - munkásságában összekapcsolta az irodalmat és a posztmodernitást a kapitalizmussal. Jameson évtizedeken át valóságos állócsillaga volt az angolszász irodalom- és társadalomkritikai nyilvánosságnak, s remek stílusú és gyakorta vitára ingerlő fő műveiben (például és kiválólag az 1991-es, magyarul 7 évvel később megjelentetett A posztmodern, avagy a késői kapitalizmus kulturális logikája címűben) a közgazdaságtant, az irodalmat és az építészetet, de éppígy az operát, Andy Warhol Gyémántpor cipőit és a sci-fit is képes volt egyetlen tágas kritikai vízióban átfogni, hogy felmutassa általuk a posztmodern mint a kapitalizmus által irányított tömegkultúra kortárs burjánzását, egyúttal a múlt kannibalizációját és a modern individualizmus letűntét. Marxistaként a posztmodernitáshoz hasonlóan magát a kapitalizmust is mintegy külső pozícióból elemezte és bírálta, többek között olyan, maximának is beillő fordulatokkal, mint például: "könnyebb elképzelni a világvégét, mint a kapitalizmus végét". Miközben Jameson sohasem volt csak irodalomkritikus, ez irányú működése során olyan alkotók gondolatgazdag elemzője és méltatója volt, mint Margaret Atwood vagy a tavaly elhunyt Óe Kenzaburó, míg Karl Ove Knausgård regényfolyamának hatodik kötete kapcsán találóan ide konkludált:

"...ha az elolvasását nem is ajánlom, az újraolvasását feltétlenül..."

*

Végezetül szóljunk a skandináv krimi zsánerének egyik legnagyobb mesteréről, Harry Hole nyomozó megteremtőjéről, a norvég Jo Nesbø-ről, aki a múlt héten hazánk, közelebbről az Animus Kiadó vendége volt. Vérségi kötelék című - A birodalom folytatásaként olvasandó - vadonatúj regényének megjelenése kínált most apropót a látogatás számára, és a zenészként is tevékeny sztárszerző rövid vizitje során több interjút is adott (lásd: itt és itt, legfőként pedig csütörtök este a Marczibányi Téri Kulturális Központban telt házas pódiumesemény főszereplője volt. Csepelyi Adrienn kérdéseire válaszolva itt sok egyéb mellett természetesen legnépszerűbb regényalakjáról, a már említett ihatnám nyomozóról is beszélt, akit nem un. régi barátjának (egy korábbi megfogalmazása szerint lelki társának) tekint, ám akit mindazonáltal egyszer tudhatólag mégis meg fog majd ölni. Amiként arról is, hogy az erőszakábrázolások kapcsán nem érzi magát felelősnek, de azért

van olyan könyve (a Leopárd), amelyben utólag - egy dühödt svéd kritika nyomán - már ő maga is sokallja az ilyen túlhajtott elemeket.