6 perc világhír! Egy michigani élőláncról, a franciák kultikus bűnügyi kiadványsorozatáról, valamint az irodalmi Drakula „meglehetősen szégyentelen” teremtőjéről is szó esik a szolgálatba némi kihagyás után visszatérő László Ferenc heti szemléjében.

Mi tagadás, ha mostanában, pontosabban az utóbbi pár év során az amerikai honpolgárok nagyobb csoportjait és az ő irodalom körüli buzgó aktivitásukat emlegeti ez a rovat, szinte kivétel nélkül valami nyomasztó konfliktus a téma. Ilyenkor általában a szólásszabadság korlátozása és a cenzúra viszolyogtató gyakorlata is szóba kerül (hol a fundamentalista jobboldal, hol meg a woke mozgalom tevékenysége révén), és változatos okokból kortárs vagy épp klasszikus műveket ítélnek méltatlannak arra, hogy a jövőben is fellelhetők legyenek a tananyagban vagy akár az iskolakönyvtárak polcain.

A múlt héten azonban egészen másfajta, teljességgel pozitív közösségi könyves akció híréről olvashattunk, méghozzá az Egyesült Államok rozsdaövezetéből. A michigani Chelsea-ben ugyanis új helyre költözött a település Serendipity Books nevű kedvelt könyvesboltja, és 

az áthurcolkodás nyűgének túlnyomó részét egy alkalmi könyvbrigád vállalta magára.

Háromszázan élő láncot alkottak, és minden egyes könyvet kézről-kézre adogatva juttattak el a régiből az új bolthelyiségbe, ami – alig ötezer lakosú városkáról lévén szó – érdemi társadalmi részvételt jelzett, egyszersmind a bolt nevében szereplő serénység ideájával is egybevágott. S ha ez még nem lett volna elég, hát a közösségi összetartás fontosságát és az 1997 óta működő helyi könyvesbolt népszerűségét egyként érzékletesen bizonyító akció résztvevői utóbb még arra is készek voltak, hogy pontos ABC-sorrendben felpakolják a polcokra a köteteket. Márpedig ez olyan macera, amelynek elvégzésére a legtöbben még a saját házi könyvtárunk esetében sem vagyunk képesek egykönnyen rászánni magunkat.

*

A derék michiganiek 9100 kötetet mozgattak át, és továbbra is sok könyvről lesz szó – immár francia hírt, azazhogy évfordulót említve. 80. évfordulójához érkezett ugyanis a Série Noire, a Gallimard kiadó legendás sorozata, amelynek máig több mint 3000 darabja jelent meg: krimik, thrillerek és egyéb nyugtalanító olvasmányok a világ minden tájáról. Híven az alapító, Marcel Duhamel programjához, aki

azzal a nemes célkitűzéssel indította útjára a Série Noire-t, hogy annak kötetei ne hagyják (el)aludni az olvasókat.

Ez a sorozat ismertette meg a franciákkal Raymond Chandlert és a hardboiled zsáner megannyi más angolszász remekíróját is, de érdemei éppígy a skandináv krimi kolportálása terén is bokrosak. S miközben a magyar könyvkultúra felől méregetve bátortalanul és szőrmentén a néhai Albatrosz Könyvekhez hasonlíthatjuk e mindmáig eleven szériát, a vállalkozás filmes leágazásai rögvest nyilvánvalóvá tehetik a léptékek számottevő különbségét. Merthogy a Série Noire kötetei nyomán olyan filmklasszikusok születtek meg, mint az Albert Simonin regényét adaptáló 1954-es Jean Gabin-emlékmű, a Touchez pas au grisbi (magyarul Az utolsó akció, bár olykor a hívebb Ne nyúlj a szajréhoz címen is emlegetik), a Jean-Paul Belmondo és Lino Ventura közös főszereplésével ékes Menekülésre ítélve (1960), vagy éppenséggel ugyanebből az esztendőből François Truffaut újhullámos alapműve, a Lőj a zongoristára. Így hát a Gallimard háza táján van miről büszkén megemlékezni, és ezt május közepéig kamarakiállítással is nyomatékosítják, miközben méltán nagy garral hirdetik a jelen és a közeli jövő áloműző új megjelenéseit.

*

A nyugtalanító, az éji álmot is megzavaró olvasmányok sorában okvetlenül előkelő hely illeti meg Bram Stoker 1897-es könyvét, a vámpírregények origóját és gótikus horror egyik csúcsteljesítményét, azaz a Drakulát is. A Vámbéry Árminnal való eszmecseréknek is sokat köszönő kötet legújabban egy alig pár soros levélke révén jutott be a napi érdekű kulturális hírek közé. A múlt héten ugyanis árverésre bocsátották, egyúttal 15 ezer fontért rögvest meg is vásárolták azt a levelet, amelyet a szerző bizonyos Williams nevű, egyelőre azonosítatlan jó ismerősének küldött még 1897 nyarán, alig pár héttel a regénye megjelenését követően.

A dedikált tiszteletpéldány kísérőjéül szánt, informális üzenet félreismerhetetlenül derűs hangvételű, újabb bizonyságául annak, hogy más az élet és más az irodalom.

Az árverésben érdekeltek és a hírt lelkesen felkapó internetes sajtóorgánumok szerint ez a könnyű kézzel odavetett pár sor váratlan és újszerű betekintést enged a főművét leveleiben amúgy ritkán emlegető és általánosságban kifejezetten rezervált modorú Stoker rendezett homlokzata mögé, és rávilágít a leghíresebb teremtményéhez fűződő személyes viszonyának komplexitására. Ez azért alighanem jóhiszemű túlzás és habosítás, ám érdekességképpen mindenesetre álljon itt az ironikusan büszke levélke egésze: „Kedves Williamsem, itt küldöm a Drakulát, amelyet megtisztelve dedikáltam Önnek. Ez vajon nagy fennhéjázásnak számít? Uram, bocsáss meg nékem! Meglehetősen szégyentelen vagyok [most]. Híve, Bram Stoker”.