Izlandra gondolván elsőre alighanem a gejzírek juthatnak az eszünkbe, valamint az a 2010-es vulkánkitörés, amely akkor néhány napra megbénította fél Európa légiközlekedését – és tartósan megihlette Térey Jánost (A Legkisebb Jégkorszak). A vulkanikus tevékenység e látványos megnyilvánulásai mellett mindazonáltal létezik a szigetországban egy olyan fenomén is, amely bár mindenestől kulturális jellegű, mégis már-már ugyancsak természeti erő gyanánt azonosítható. Ez pedig nem más, mint a Jólabókaflóðið, vagyis a karácsonyi könyváradat: az Izlandon az elmúlt pár hét során megint egyszer keresztülhömpölygő könyvkiadói és -vásárlói hiperaktivitás. S ha netalán azt gondolnánk, hogy ez mindössze a hazánkban is jól ismert könyvpiaci jellegzetesség, a karácsony előtti számottevő forgalomnövekedés északi variánsa, úgy alkalmasint tévednénk.

A Jólabókaflóðið tágabb kontextusát az izlandi irodalmi hagyomány történetisége jelenti, kezdve az élőszóban átörökített, majd írásban megőrzött sagákkal és folytatva a kvöldvaka szintúgy sok évszázados gyakorlatával, amely

a családok, a kisközösségek hosszú téli összezártságában szokásszerűvé vált késő esti közös együttlétet, virrasztást jelenti:

történetmeséléssel és felolvasással. No és persze az sem mellékes tényező, hogy az Izland számára egyébiránt igen komoly megpróbáltatásokkal, járványokkal és kataklizmákkal járó XVIII. század végére a sziget lakosainak körében általánossá lett az írni-olvasni tudás. Maga a karácsonyi könyváradás jelensége azután a múlt század közepétől, közelebbről 1944-től datálható, amikor is a szövetségesek által megszállt Izlandon a háborús gazdálkodás közepette jószerint a papír volt az egyetlen olyan importáru, amelyet nem érintett érdemi korlátozás. Ekkor jelent meg először a háztartásokba azóta is évről évre eljuttatott Bókatíðindi, vagyis az új könyveket, a friss megjelenéseket tartalmazó katalógus is. Az első könyvközpontú karácsonyt követő újabb és újabb ünnepi szezonok pedig olyan tradíciót teremtettek – és tartanak fenn, amely immár része az izlandi nemzeti önképnek is.

Az idei Jólabókaflóðið az említett katalógus november 15-i megjelenésével vette kezdetét: ez a Bókatíðindi most éppenséggel 682 tételt tartalmazott, és természetesen a 100 ezer nyomtatott füzetke mellett már kínálkozik online verziója is. Ebből a gazdag kínálatból válogathattak az izlandiak az ünnepekre maguknak és másoknak, s hogy ez az özönnyi könyv valóban el is jut a szigetország lakosaihoz, az egyszerre bizonysága és faktora e nemzet – statisztikákkal is igazolható – olvasottságának és a történetmesélés iránt táplált évezredes rajongásának.

*

The Philosophy of Modern Song – ugyancsak novemberben ezzel a nagyralátó és némiképp megtévesztő címmel jelent meg a 2016-os irodalmi Nobel-díjas, vagyis Bob Dylan új könyve. A 81 esztendős s mindmáig lenyűgözően aktív énekes és dalszerző e művében hatvanhat, tüntetően szubjektív hangvételű esszé sorjázik azokról a világslágerekről és kisebb körben kultivált számokról, amelyek Dylan számára személyesen fontosak, meghatározóak. Szinte kivétel nélkül amerikai számok – és kivétel nélkül angolszász számok: a briteket a Who, a punk rock Clash és Elvis Costello képviseli a listán, amelyre ilyesformán még a Beatles egyetlen dala sem tudott fölkerülni. Ott szerepel viszont e könyvbe foglalt tracklisten a blues, a rockabilly, a bluegrass és a folk számos alapvető és újat hozó nótája, ahogyan nem is oly meglepő módon ott szerepel slágerei révén Perry Como és a legendás Rat Pack két beltagja, Frank Sinatra és Dean Martin is.

A lista tehát már-már az önkényességig szubjektív és – ahogy azt a kötetről megjelent recenziók az Atlanti-óceánon innen és túl rendre megemlítik – félreismerhetetlenül régimódi. Méghozzá felvállaltan és mélyebb értelemben is az, hiszen Dylan váltig egy olyan nemzedéket képvisel, amelynek tagjai azonos tévéműsorokon nőttek fel és szocializálódtak, s éppígy közösek a traumáik is, mint amilyenek például és kiváltképp a Kennedy-gyilkosságok voltak.

Ez a világkép a X- vagy pláne a Z-generációs olvasók és recenzensek számára bizony már könnyen ásatagnak és özönvíz előttinek tűnhet,

ám ahogyan azt az empatikusabb (és az ageism bűnös szamárságától kevésbé megmételyezett) szemleírók sietnek leszögezni: a válogatás csakúgy reprezentatív, akár Dylan kommentárjai és értelmezései. Reprezentatív annyiban is, hogy nemcsak rávall a mindmáig turnézó művészre, de érzékletessé teszi azt is, miként hallgat zenét és mit keres/talál magának egy-egy dalban: bálványrombolást, közösségi élményt, merész újítást vagy épp a kétségbeesés méltóságát.