A borítóknak óriási jelentősége van a könyviparban: nemcsak hatékony marketingeszközök, de befolyásolják előzetes elvárásainkat, olvasmányélményeinket, esetleg azt is, hogyan helyezzük el az egyes könyveket a polcunkon. Bár ideális esetben maga a dizájn is érzékelteti az egyes művek témáját és hangulatát, világosabb és részletesebb információt a hátlapon szereplő vagy fülszövegek nyújtanak – tehát ezek ugyancsak nagymértékben formálják a művekről alkotott első benyomásunkat. Ebből kifolyólag a szerzőknek – nem csupán a könyv népszerűségét, de művészi, szakmai szempontokat figyelembe véve is –, érdekében áll, hogy a borító és az ajánlószöveg megfelelő, találó és figyelemfelkeltő legyen, de legalábbis ne vezesse az olvasóközönséget nemkívánatos értelmezési lehetőségek felé.

Mitévő legyen az író, akinek nincs ínyére, amit a könyv külső jegyei sugallnak a művéről? Jeanette Winterson radikális választ adott a kérdésre, mikor néhány napja tűzre vetett néhány példányt egyes regényei legújabb kiadásából, majd az erről készült fényképet közzétette a Twitteren. A borítódizájnról ugyan nem ejtett szót, de az új hátlapszövegeket durva kritikával illette: június 4-i tweetjében az áll, a szövegek egyáltalán nem érzékeltetik történetei „játékos, különleges, innovatív” mivoltát – épp ellenkezőleg, egyszerű és gyenge „női regényeknek” tüntetik fel őket. A szerzőt a sorozatból négy könyv hátlapja is felháborította – csak az ötödik, a Sexing the Cherry szövegét tartotta elfogadhatónak. Hogy nemtetszését kifejezze, a kifogásolt példányok közül elégetett egy tucatnyit, a többit pedig eladakozta.

Winterson a Guardiannek kifejtette: a magyarul A szenvedély címen megjelent The Passion (1987), a Written on the Body (1992), az Art and Lies (1995) és a The Powerbook (2000) „formájukat és tartalmukat tekintve is forradalminak számítottak a megjelenésük idejében”. Az új kiadás hátlapszövegei azonban épp arról nem tesznek említést, ami a legfontosabb: hogy valamilyen módon mind kétségbe vonják a nemek társadalmilag elfogadott, bináris felosztásának relevanciáját – sőt, A szenvedély megújítja a történelmi regény formáját is, a The Powerbook pedig az idő fogalmának hagyományos értelmezését megkérdőjelezve egyfajta „kevert valóságélményt nyújt”. Ebből következően a szerző úgy gondolja, az új hátlapszöveget kapott könyvek „szolid és egyértelmű”, szerelmi és háztartási témákat felvonultató regényeknek tűnnek, holott ő kifejezetten nem ilyennek szánta (és tartja) őket.

Winterson akciója megannyi kérdést vet fel, ennek megfelelően sok, különböző reakciót váltott ki – ezekről (többek között) Megan Nolan és Ruth Comerford cikke is áttekintést nyújt. A lelkes és egyetértő tweetek között többen utaltak rá, hogy a szerző egy igen szerencsétlen formáját választotta a tiltakozásnak – noha a saját könyveit semmisítette meg, azok közül is csak pár példányt, a könyvégetéshez olyan súlyos és negatív asszociációk társulnak, mint az önkényuralom és cenzúrára. További probléma, hogy a tweetben határozottan megvetően beszél a romantikus női regényekről – sértettségével visszás módon megsértve számos író munkáját és olvasó ízlését. Az is felmerült, hogy amennyiben Winterson munkásságával a társadalmi nemek és nemi szerepkörök újragondolására kíván ösztönözni, miért állította be komolytalannak és értéktelennek az úgynevezett női témákkal foglalkozó könyveket – ezzel mintegy átvéve az érdeklődési körüket és művészetüket lenéző férfiak szerepét, vagyis inkább megerősítve, mint felrúgva a status quót.

A legalapvetőbb kérdés mégis az, vajon miért nem jelezte ellenvetéseit a Penguin Booksnak kevésbé szimbolikus módon, a megjelenés előtt? Erre bizonyára lett volna lehetősége, ezért a könyvégetés előre megfontolt lépésként, akár színpadias marketingfogásként is értelmezhető. Winterson azzal magyarázta tettét és indulatos szavait, hogy köztudottan „lobbanékony” természetű – majd bevallotta, a kezdeti feltüzelt állapoton túllendülve hamar felfedezte az történet „humoros oldalát”. Vajon csak a támadások hatására nyilatkozott így? Vagy egy megjegyzés miatt, miszerint az esetnek nagyobb a füstje, mint a lángja? Esetleg megenyhült, mikor a kiadó rögvest hozzáfogott, hogy orvosolja a problémát? Vagy addigra úgy érezte, elérte célját, rámutatva, hogy forradalmi gondolatokat még ma sem szívesen fogadunk nőktől? Winterson indítékainál és viselkedésénél már csak az esemény által megvilágított problémaköröket érdemesebb megvizsgálni.