Ahhoz képest, hogy a szövege és pláne a története többezer éves, a Gilgames-eposzt idén egy 150. évforduló állítja a figyelem középpontjába. 1872-ben történt ugyanis, hogy a British Múzeumban George Smith, az asszíriológia autodidakta úttörője a ninivei könyvtárnak még az 1850-es években feltárt és Londonba szállított ékírásos táblái között kutatva rálelt az özönvíz-mítosz mezopotámiai változatára, Utnapistim történetére. A Gilgames-eposz anyaga e részlet felfedezése révén vált azonosíthatóvá és újra ismertté: a címszereplő király nevét kezdetben még Izdubarként kiolvasva, a leletet pedig első renden a bibliai Özönvíz történetének szenzációs igazolásaként értékelve.

Másfél évszázad múltán, túl tudományos viták, fordítások, valamint történelmi és ízlésfordulatok hosszú során, már egészen másként olvassuk a Gilgames-eposzt. Így mára határozottan felértékelődött a mű alakulástörténetének mozgalmassága, a különféle verziók létezése és töredékessége, vagyis az az életteli, rendezetlen és kétértelmű jelleg, amely olyannyira megkülönbözteti Gilgames történetét a zárt, befejezett és aprólékosan csiszolt műeposzok antik mintapéldájától, az Aeneistől. Ezt a kurrens szexepilt tételezte és domborította ki még az idei évforduló előtt Michael Schmidt Gilgamesh: The Life of a Poem (Princeton University Press, 2019) című nagyszerű munkája. 2021-2022-ben pedig legfőként a fiatal dán asszíriológus és kultúrtörténész, Sophus Helle új angol fordítása és annak kísérőesszéi kínálnak egészen friss, jelenidejű rátekintést a világirodalom ősi alapművére. Így a Sophus-féle fordítás amerikai és brit kiadását követő recenziók most olyan jelenségekre, illetve kurrens fogalmakra összpontosítják a Gilgames-eposz olvasójának figyelmét, mint amilyen az ökocídium vagy a mérgező férfiasság – egyébiránt egyik esetben sem megalapozatlanul. S ha mindehhez még hozzátesszük, hogy

Gilgames(h) időközben a Marvel-univerzum képregényes, majd legújabban immár filmes hőseinek körébe is bebocsáttatást nyert,

akkor igazán nem lehet vitás: Uruk királya még nagy jövő előtt áll.

*

Korunk hősi epikájára áttérve, az elmúlt napokban újfent hallatott magáról az internetes nyilvánosság egyik legbékétlenebb közössége, a Trónok harca rajongótábora. S miközben az irodalmi alapmű(vek) szerzőjét e fanok hagyományosan azért szokták abajgatni, hogy miért nem gyártja elég sebesen új regényeit, amelyek az eddigi történetek elő- és utózmányait meg oldalhajtásait beszélnék el, most épp bojkottal fenyegetik George R. R. Martin közelesen ígérkező kötetét. A majd október második felében megjelenő könyvet (The Rise of the Dragon: An Illustrated History of the Targaryen Dynasty, Volume One) ugyanis, amely a Targaryen dinasztia históriáját taglalja, Martinnak két bevett munkatársával, Linda Antonssonnal és Elio M. García Jr.-ral együttműködésben sikerült befejeznie, márpedig az említett házaspár hölgytagját rasszizmus vádjával illetik.

A svéd Antonsson még úgy egy évtizede kifogásolta a regényfolyamban sápadtként jellemzett Xaro Xhoan Daxos megformálásával megbízott brit-nigériai színész kiválasztását az HBO sikersorozatának szereplőgárdájába. Most pedig az előzménysorozat, a Sárkányok háza egyik casting-döntése ellen tweetelt egyet, hogy felpanaszolja: „a következetesség és a regényben felépített világ föláldozását a politikai korrektség oltárán”. Azóta Antonsson és férje értelemszerűen nem győzi menteni azt az ominózus megállapítást sem, miszerint „nincsenek fekete valíriaiak, és a sorozatban sem kellene, hogy legyenek”. Csakhogy ma már nyilvánvalóan esélytelen az internetes térben ilyen kijelentéseket követően egy mű koherenciájára hivatkozni, illetve azon belül értelmezni a bőrszínre vonatkozó kifogásokat. Részben éppenséggel azért sem, mivel a pertraktált szereposztói döntések a rajongótáboron belül ennél sokkalta gorombább megjegyzéseket és egyéb negatív reakciókat is kiváltottak.

*

Ám mielőtt mindebből aránytévesztő következtetéseket vonnánk le, befejezésül sietve biggyesszünk ide még egy friss jelentést, mely szerint a korábbi hírcikkeink egyikében már emlegetett orosz írót, az Ukrajna ellen indított háborút hevesen bíráló Dmitry Glukhovskyt most idegen ügynöknek nyilvánította a saját hazája igazságügyi minisztériuma. Ha másért nem, hát legalább azért, hogy reálisan felmérhessük: ez az igazán durva, s nem az ilyen-olyan hiper- és inkorrekt netes kommentek áradata.