6 perc világhír! Újabb brit shortlist, egy amerikai intellektuális fenegyerek születési centenáriuma, valamint a történelem és a történelmi könyvek francia seregszemléje László Ferenc heti hírszemléjében.

Habár mindössze két nap választ el minket az irodalmi Nobel-díj idei győztesét megnevező bejelentéstől, némi jellemerőt tanúsítva – már csak kabalából is! – tartózkodjunk a vágyelvű esélylatolgatástól és az ilyenkor amúgy is rendre mellétrafáló fogadóirodák oddsainak áttekintésétől. Annál is inkább, mivel a Booker nyomában a múlt héten egy újabb fontos brit díj, a Goldsmiths Prize shortlistje is nyilvánossá vált. Jóllehet ez az elismerés még csupán 12 esztendős múltra tekinthet vissza, ám a presztízse már e viszonylag rövid idő leforgása alatt is egészen imponálóvá vált. Mégpedig jórészt a felvállaltan egyedi profilnak köszönhetően, hiszen a Goldsmiths

a kezdetektől fogva és programszerűen a regény műfajával merészen és újszerűen kísérletezők 10 ezer fontos jutalma.

Elismert és trendformáló jellegét pedig mi sem bizonyítja jobban, mint az a „vád”, miszerint a nagy múltú irodalmi díjak egyik-másika, így kiválólag a Booker is mindinkább ezt a válogatási és jutalmazási elvet látszik követni.

Nos, a múlt csütörtökön közzétett shortlist újra a zsáner-felforgatás szép, szellemes, mélyértelmű és nyugtalanító példáit kínálja, amint ezt kísérő nyilatkozatában a zsűrit elnöklő Amy Sackville, a díjnak nevét kölcsönző londoni egyetem (Goldsmiths, University of London) kreatív írás-professzora elégedetten nyugtázta. Jól példázza ezt Sarah Hall Helm című regénye, amely túl azon, hogy két évtizeden át íródott, „cselekményével” sokkal nagyobb időtávot, évezredeket ölel fel: címszereplőjévé a cumbriai Cross Fell délnyugati lejtőjén fújó északkeleti szelet, antagonistájává pedig a klímaváltozást avatva. Hall éppúgy kiemelkedően esélyesnek tűnik a díjra, akárcsak a döntően divatújságíróként ismert Charlie Porter, aki Nova Scotia House című első regényében az AIDS-krízis által feldúlt és megtizedelt kilencvenes évekbeli londoni meleg közösség világáról kínált megrendítő és radikális beszámolót. Azt, hogy a Goldsmiths Prize a kettőjük közül az egyiké, vagy a másik négy döntőbe jutott szerző valamelyikéé lesz, egy szűk hónap múlva tudhatjuk majd meg, amikor is november 5-én a londoni, közelebbről Charing Cross-i Foyles könyváruházban sor kerül majd az ünnepélyes bejelentésre.

*

Múlt pénteken, október 3-án volt 100 éve annak, hogy megszületett Gore Vidal (1925-2012), akit a hazai olvasók, úgy lehet, leginkább a történelmi regényei, így a késő római filozófuscsászár alakját megörökítő Julianus és Teremtés című Michelangelo-román révén ismerhetnek. Azonban Vidal emellett igazi intellektuális fenegyerek, örök megmondóember, fáradhatatlan közéleti vitázó, valamint több évtizeden át a keleti parti liberális értelmiségi elit valóságos megtestesülése volt. Hajdanán nevezték Amerika élő lelkiismeretének, de – mi tagadás – kapott jóval kevésbé hízelgő (gúny)neveket is, halála óta pedig nyilvánvalóan apálya van Vidal alkotói emlékezetének. Dacára annak, vagy talán éppenséggel azért, mivel szélsőségesen borúlátó és nemzetkritikus kifakadásai mára vajmi kevéssé veszítettek az aktualitásukból. Például:

„Az amerikaiak fele soha nem olvasott újságot. Az amerikaiak fele soha nem szavazott az elnökválasztáson. Csak remélhetjük, hogy ugyanaz a fele.”

Nem tűnik teljességgel megalapozatlannak tehát, hogy a mostani centenáriumon a brit The New Statesman amerikai próféta gyanánt méltatta Vidalt. Ahogyan ugyanakkor az is éppily jellemzőnek tekinthető (a néhai szerzőre és jelen korunkra egyaránt), hogy a megemlékezések többsége most elsősorban a nyughatatlanságig, sőt a viszketegségig aktív vitázót emlegette, aki egyebek között Norman Mailert, Truman Capote-t és Christopher Hitchens-t egyaránt fulminánsan támadta, alkalmilag vagy épp kitartóan, hosszú pályafutása során.  

*

Most szerdától öt napon át a lenyűgöző kastélyáról nevezetes Loir-menti városkában, Blois-ban a saját nemzeti történelmükkel randevúzhatnak a franciák, méghozzá immáron a 28. alkalommal. A Les Rendez-vous de l'histoire nevű fesztivál idei tematikája a kollektív identitás és história alapkérdéseit feszegeti, amint azt már a címadás is félreérthetetlenül jelzi: „La France?”. Ennek jegyében, amint arra a Le Monde idevágó friss könyves melléklete már jó előre felhívja a figyelmünket,

a középpontba a francia mítoszok és azok górcső alá vétele, illetve dekonstruálása kerül majd.

A szó szerint történelmi eseményen ilyesformán olyan érzékeny és máig elevenen emlékeket ébresztő periódusokat fognak pódiumbeszélgetéseken megtárgyalni, mint az össznemzeti prosperitás, a „trente glorieuses” időszakát követő szürkés korszakforduló (1975-1985) – Benjamin Dierstein Bleus, blancs, rouges című történelmi regénytrilógiája apropóján és ürügyén. S jó eséllyel még neuralgikusabb pontot érint majd a Vichy-korszak, illetve a Pétain-féle diktatúra történelmi helyét, szerepét és mélyen problematikus, elhallgatásos utóéletét firtató fesztiválrendezvény, természetesen ismét csak egy magisztrális új összefoglalás (Laurent Joly szerk.: Vichy. Histoire d’un dictature. 1940-1944) nyomdokán haladva.