Brines 1932-ben született, és ahhoz a nemzedékhez tartozik, amelyet a spanyol irodalomtörténet hol az „'50-es évek csoportjaként", hol a „háború utáni második generációként", hol „háborús gyerekekként" nevez meg. Valójában azonban nem annyira a háború, mint Franco diktatúrája határozta meg indulásukat és pályájuk első részét. Szinte valamennyien középosztály- vagy felső középosztálybeliek, biztos anyagi háttérrel, kiváló iskolákkal, diplomával. Mindebből következően igen kritikusak, és Brines kortársa, a kiváló Jaime Gil de Biedma szavaival „lelkiismereti okokból önkritikusak”. A diktatúra puhulása mellett elsősorban ez az oka annak, hogy az 50-es, 60-as és 70-es évek spanyol költészetét alapvetően meghatározza a közéleti líra, a társadalmi elkötelezettség.

Brinesét nem. Az ő költészete megingathatatlanul, bár egyáltalán nem tolakodóan személyes. Szinte kizárólagos témája az idő és variációi: az elveszett gyermekkor és ifjúság, az öregedés, a szerelem. Kötetcímei árulkodóak: Zsarátnok, Szavak a sötétbe, Még nem, Rózsák ősze, Az idő neszezése, Vak tükör, Az utolsó part. Gyermek- és ifjúkora valóban paradicsomi körülmények között telt szülei Valencia környéki földbirtokán. Apját ugyan teljesen hidegen hagyta a költészet, mégis lelkesen támogatta az ifjú Francisco ambícióit, aki salamancai jogi tanulmányai után a madridi egyetem bölcsészkarára iratkozott be. Bár a spanyol nyelv és irodalom professzora volt a cambridge-i, majd az oxfordi egyetemen, költészetén az angolszász befolyás nemigen érezhető. A kritika szerint stílusára elsősorban a magyarul sajnos szintén alig ismert nagy előd, Luis Cernuda hatott – ám Brines versbeszéde kevésbé filozofikus. Ugyanakkor az irónia és a humor is távol áll tőle, versei gyermekien komolyak, áttétel nélkül őszinték, hangja természetes. Ezért tud magától értetődően, kendőzetlenül beszélni elveszett Édenről, homoszexualitásról és pusztulásról. Látásmódja elégikus, de versnyelve töretlenül köznapi, extázisa visszafogott. Líráját nehéz volna a magyar költészet térképére leképezni: egyszerre derűs, mámoros, mindennapos és tragikus, mintha a nagybeteg Orbán Ottó írta volna Lator László verseit.