„Elolvastam Poesia című kötetét, azután újra meg újra nekiálltam, hogy lassan és módszeresen újra- meg újraolvassam, eközben egyre erősödött bennem a meggyőződés, hogy nincs magához mérhető portugál költő ebben az elmúlt fél évszázadban (de ha az egész századot vesszük, akkor is csak Pessoa jöhet számításba).” – írta 2000. december 26-án kelt, Eugénio de Andrade-nak címzett levelében a huszadik század második felének ünnepelt portugál költője, Herberto Helder.

De 

Pessoa már ott van Eugénio de Andrade pályájának kezdeténél is.

Az induló költő, aki akkor még José Fontinhas névvel írja alá verseit, felkeresi első zsengéivel António Botto-t. A választás talán ösztönös, mégsem véletlen. A dalköltő jó évtizeddel korábban nagy botrányt kavart a férfitest szépségét ünneplő, erősen erotikus töltésű, esztétizáló verseivel, s az általános felháborodás közepette csupán a konzervatívnak tartott Pessoa állt ki mellette, mi több, a verseit angolra is lefordította. Botto örömmel fogadta a folyóvíz tükréből visszatekintő zöld szemének és testének imádatába belefeledkező Narkisszoszként önmagát megéneklő vers ifjú szerzőjét, és nemcsak támogatta törekvéseit, hanem többek között megismertette az akkor még az irodalmi körökön kívül jószerével ismeretlen Pessoa költészetével is.

Botto ösztönzésére és támogatásával jelent meg plaquette formában a fiatal költő „Narciso” című verse, három évvel később pedig Adolescente (’Kamaszfiú’) című kötete, már élete végéig megőrzött írói álnevén. Eugénio de Andrade ezeket a verseit utóbb esztétikai okokból megtagadta, és csak pályája végén adott közre néhányat belőlük Primeiros Poemas (’Első versek’) címmel megjelenő kötetében.

Ifjúkori mentorának költői vagy még inkább dalköltői alapállása azonban túlságosan frivol és felszínes volt Andrade számára, ezért fokozatosan eltávolodott Botto-tól, jó darabig Pessoa költészetében elmerülve és költői felfogásával viaskodva igyekezett egyéni hangját megtalálni. A pessoa-i heteronimek közül leginkább a futurista szabadverselő Álvaro de Campossal rokonszenvezett, bár a bukolikus pásztori költő, Alberto Caeiro is hatott rá tájköltészetével. 1942-ben megjelent Adolescente című kötetét még Pessoa-nak ajánlotta, de szembefordult a költő „saját maga” és heteronim költőtársa, Ricardo Reis verseiben megnyilatkozó művészi alapállással: az érzékiség ignorálása, mi több elfojtása és a testiség megtagadása idegen volt számára. Andrade-t a Narciso-ban megjelenő tükörjáték, a sima vízfelszínen megjelenő szempár (ami Lewis Carroll Alice Tükörországban című művét idézi fel), és a késői verseiben jelen lévő tenger elfutó képe alapján transzcendens költőnek gondolhatnánk, ha 

költészetében folytonosan nem lenne jelen a test, a test megjelenítésének és birtokbavételének a vágya.

Ez a testiség egyértelműen, az áttételes értelmezéseket határozottan kizárva jelenik meg az „O sacrificio” (’Az áldozat’) című versében, ahol így ír: „Van-e valami a testen kívül?”  

Az 1940-es évek közepén költészete a szimbolista Camilo Pessanha hatásával gazdagodik, akitől megtanulja, hogy a versírásra aprólékos kézműves munkaként tekintsen, és ekkoriban írt munkái gazdagodnak azoknak a költőknek, Federico García Lorcának és Szapphónak – a hangjával és motívumaival, akiket portugálra fordít.

Andrade eseménytelen életet élt, 1943-tól Coimbra-ban, majd 1950-től Porto-ban dolgozott, mint a Népegészségügyi Szolgálat felügyelője. Távol tartotta magát az irodalmi köröktől és mozgalmaktól, bár a negyvenes évek szimbolista korszakára következő évtizedben a portugál irodalomban óvatosan megjelenő szürrealizmus egyik legjelentősebb művelőjeként tartották számon. Személyes baráti kapcsolatokat csupán a spanyol ’27-es nemzedék néhány költőjével, valamint fél tucat portugál íróval és költővel ápolt.

Költészete az 1948-ban megjelent As Mãos e os Frutos (’A kezek és a gyümölcsök’) című kötetével teljesedik ki. Ebben a kötetben már megjelennek a végletesen kidolgozott, az apró nyelvi és érzelmi rezdülésekre figyelő, erőteljes zenei hatásra törekvő versek, amelyekben – ahogy egy kritikusa írja – úgy viszonyul a költői tevékenységhez, „mint egy szerzetes, aki a versben látja a megváltás lehetőségét”. 

Verseiben egyszerre van jelen a kifinomultság és a darabosság, az aszkétizmus és a hedonizmus,

amelyek azonban soha nem kerülnek konfliktusba egymással, nincs feszültség közöttük. A természeti képek, elsősorban szülőföldjének – a közép-portugáliai Beira Baixa-nak – természeti képei és a szerelmi érzés uralják. Érett szerelmi költészete, az erős érzelmi, érzéki töltés ellenére bizonytalansággal tölti el az olvasót. Valamiféle általános szerelmi érzést megéneklő versei mellett – amelyek érezhetően nem konkrét személyhez íródtak – számtalan, mély vonzalomról tanúskodó, szinte már oidipuszi ragaszkodást feltételező verset írt édesanyjához, akihez szorosan kötődött, és aki 1956-ban bekövetkezett haláláig egyetlen múzsája volt.

Eugénio de Andrade két tucat versesköteten kívül három prózakötetet, két gyermekkönyvet írt, és több fordításgyűjteményt adott ki a kezéből. Költői munkásságát számos díjjal ismerték el, és 2001-ben neki ítélték a portugál nyelvterületen adható legjelentősebb irodalmi elismerést, a Camões-díjat. Magyarországi megismertetése és megismerése még várat magára, mert alig fél tucat verse érhető el magyarul, Mohácsi Árpád és Lipp Márta fordításában, a virtuális Babel Web Antológiában.