Kurt Vonnegut neve világszerte – így Magyarországon is – elsősorban 1969-es Az ötös számú vágóhíd című regényével fonódott össze: a kritika jól fogadta, a megjelent példányokat villámgyorsan elkapkodták, hála a könyv erőteljes háborúellenes kiállásának, ami egybecsengett a vietnámi háborúval szembeni széles körű kortárs ellenérzéssel. A regény felkerült a New York Times bestseller-listájának első helyére, Vonnegutot pedig meglehetősen gazdaggá és híressé tette: Egyesült Államok-szerte számtalan helyen és alkalomból kérték fel vendégelőadónak, különböző díjakat és elismeréseket kapott. Alighanem ennek a hirtelen jött népszerűségnek is volt köszönhető, hogy 1971-ben a University of Chicago antropológia szakos mesterdiplomát adott Vonnegutnak az 1963-ban megjelent Macskabölcső című regényéért.

A Macskabölcső volt az első találkozásom Vonneguttal, mégpedig annak első, Európa Kiadós, Borbás Mária és Orbán Ottó által fordított, Réber László által illusztrált, gyönyörű magyar kiadásának formájában. A Réber-rajzok szikár stílusukban és sokatmondó egyszerűségükben tökéletesen illettek Vonnegut hasonló hatásmechanizmussal dolgozó szövegéhez (és annak kiváló magyar fordításához): Vonnegut egy Borbás Máriával váltott levelében külön üdvözletét is küldte Rébernek.

Ez a regény elég jó áttekintést ad azokról a témákról, amelyekkel Vonnegut íróként elsősorban foglalkozott: a szabad akarat és a felelősség kérdésköreiről, ember és technológia viszonyáról, háborúról és hazafiasságról, haladásról és végzetről, az emberi kapcsolatokról és azok hiányáról, az igen kritikusan szemlélt kortárs amerikai társadalomról, valamint a dolgok általában vett abszurditásáról és banalitásáról. Kezdő Vonnegut-olvasóként azonban leginkább az fogott meg, hogy a szerző mennyire átjárhatóvá teszi a „valódi” és a regény világa közötti határt. Izgalmasnak találtam ezt az ontológiai rugalmasságot, bár akkoriban ezt biztosan nem így fogalmaztam volna meg: nem hiszem például, hogy ismertem volna az „ontológia” szó jelentését.

Rögtön a regény elején, még a címnegyedben olvasható egy, már a regényhez tartozó (azaz Vonnegut által írt) bejegyzés, miszerint „Ebben a könyvben egyetlen szó sem igaz”, ami persze paradoxon: ha a könyvben egyetlen szó sem igaz, akkor ez az előzetes megjegyzés sem igaz. Mindemellett természetesen egy regényről, vagyis egy fikciós műről van szó: igazi vonneguti, már-már abszurd túlzásnak tűnik a figyelmeztetés, hogy a szöveg bizony kitaláció. Olyannyira túlzásnak, hogy az egyszeri olvasó akár el is gondolkodhat azon, hogy vajon tényleg kitaláció-e: „De . . . de valójában nincs is ilyen szuperbigyó?”[1]

Ez a metafikciós alkotásmód, 

a regényvilág és a „való élet” közötti határ elmosása Vonnegut több regényében is visszaköszön,

mégpedig sokféle köntösben. Talán legjellegzetesebb manifesztációja, amikor a „valóéletbeli” Vonnegut megjelenik saját regényeiben, ahogyan teszi azt igen explicit módon például az Ötös számú vágóhídban[2] vagy az 1973-as Bajnokok reggelijében,[3] vagy kevésbé expliciten például a Macskabölcsőben.[4] Az 1997-ben (magyarul 1998-ban, Borbás Mária fordításában) megjelent Időomlásban Vonnegut egészen odáig megy, hogy „Xanadu tengerpartján” kagylósütést szervez, ahol nemcsak maga Vonnegut vegyül el regényeinek fiktív szereplői között, hanem számos más, valóban létező szerette, barátja és ismerőse is: Jill Krementztől, Vonnegut második feleségétől kezdve Marc Leedsen és Jerome Klinkowitzon át (mindketten neves vonnegutisták) egészen a filmrendező Robert B. Weide-ig[5] és a színész Nick Nolte-ig rengetegen ott voltak, „élő valój[uk]ban”.[6]

Abszurd? Persze, hogy az. De ez az abszurditás – mondhatni – Vonnegut védjegye. Sőt, valójában nem is Vonneguté, hanem magáé az életé – Vonnegut csupán ennek az abszurditásnak az éles elméjű, maró humorú, egyszerre szeretni- és szánnivalóan emberi krónikása. Regényei (akárcsak novellái, drámái és esszéi, amelyekre itt csak hely hiányában nem térek ki) bővelkednek bizarr, groteszk és különös eseményekben, helyzetekben és karakterekben: a II. világháborús amerikai ügynök, aki Németországban beépülve addig adja ki magát náci propagandistának, míg végül háborús bűnösként végzi egy izraeli börtönben (Éj anyánk); a torz külsejű, szellemileg visszamaradott ikerpár, akik fejüket összedugva korszakos zsenivé válnak (Börleszk); Winston Niles Rumfoord azon felismerése, hogy az egész emberi civilizációt és történelmet a Tralfamador bolygó földönkívüli robotjai manipulálták oly módon, hogy végül „leszállítsunk egy pótalkatrészt annak a tralfamadori hírvivőnek, aki kényszerleszállást végzett itt a Titánon”[7] (A Titán szirénjei); vagy Rudy Waltz, aki véletlenül kettős emberölést követ el, amikor az apja noszogatására vaktában elsütött puskájából kilőtt golyó mérföldekkel arrébb eltalál egy várandós nőt (Mesterlövész) – a sort még sokáig lehetne folytatni.

Az pedig semmiképpen sem meglepő, hogy Vonnegut fogékony az abszurdra és éles szemmel látja meg a legnagyobb dolgok banalitását is. Súlyos depressziója a felületes szemlélő számára talán elvész száraz humora és a róla élő barátságos, nagypapaszerű kép mögött, azonban életének tragikus és traumatikus eseményei: szeretett nővérének, majd két napra rá sógorának a váratlan halála, anyja öngyilkossága, apja depressziója, legidősebb fia, Mark küzdelme a skizofréniával, és természetesen a II. világháború, azon belül is különösen a Drezda bombázásának az átélése mind nyomot hagytak rajta. És az abszurditás kitartott egészen a legvégéig: halálát azzal a fejsérülésével kapcsolatos komplikációk okozták, amit akkor szerzett, mikor otthonában legurult a lépcsőn. Egyik életrajzának szerzője, Charles J. Shields szerint előfordulhat, hogy kiskutyája pórázában botlott meg, valószínűbb azonban, hogy dohányzás után egyszerűen hirtelen kelt fel ültéből, és megszédült. Akárhogy is, börleszkbe illően, banalitásában abszurd mindkét vég: 

a háborút, Drezda tűzviharát, a családi tragédiákat túlélte, de néhány lépcső kifogott rajta.

Ha hihetünk Vonnegutnak – hiszen ha valakiről „azt mondjuk, író volt, ezzel azt mondjuk, hogy a művészet követelményei elégséges indokot adtak számára, hogy hazudjon, mégpedig anélkül, hogy bármi rosszat látna benne”[8] –, akkor még karrierje csúcsán, rengeteg eladott könyve és kiterjedt rajongótábora dacára sem igazán érezte úgy, hogy a szakma egészen komolyan venné, és hogy íróként megbecsülnék. Való igaz: számos kritikusa tekintette írásait egy tehetségtelen író fércműveinek. Ennek oka elsősorban egyszerű szintaxissal dolgozó – némelyek szerint gyerekes – írói stílusának, illetve a ponyvairodalomnak tekintett sci-fikből kölcsönzött panelek (szuperjég, fókaszabású emberek, földönkívüliek, telepátia stb.) felhasználásának félreértése: Vonnegut azért ír egyszerűen, hogy sokan értsék, ami ír. Ugyanígy, a sci-fi elemeket sem zsánerirodalmi módon (azaz önmagukért) használja, hanem az emberi élet alapvető kérdéseit feszegető gondolatkísérletei kellékeiként.

Olvasóit azonban ez szemlátomást nem tántorítja el, hiszen amellett, hogy angolul az összes regénye mindmáig folyamatosan elérhető a könyvesboltokban, Magyarországon is egyfajta reneszánszát éli (jelentős részben Szántó György Tibor erőfeszítéseinek köszönhetően): először a Maecenas Kiadó adta ki Vonnegut-életműsorozatát, az elmúlt néhány évben pedig a Helikon Kiadónál jelennek meg újra Vonnegut írásai, mindjárt többféle kiadásban is. „Ezt adják össze,” hogy egy klasszikust idézzek.

Vonnegut éppen ma 100 éve született – stílszerűen az I. világháborút lezáró fegyverszünet napján –, és bő 15 éve már, hogy „kukucskálónyílása”[9] bezárult. Hacsak azonban az emberi természet a közeljövőben nem megy keresztül valamiféle drasztikus változáson, akkor az élet ezután sem lesz kevésbé tragikomikus és abszurd, mint eddig volt – ez esetben pedig Vonnegut a következő száz évben is éppoly releváns történetmondó marad majd, mint most. Boldog születésnapot, Kurt Vonnegut!

* 

2007. április 11-én, szerdán, a kora délutáni órákban nagyjából másfél évnyi tanácstalanság és tétovázás után döntésre jutottam: az angol szakos egyetemi szakdolgozatomat Kurt Vonnegutról, egészen konkrétan a Macskabölcsőről fogom írni. A téma részleteiben még nem állt össze a fejemben, de valószínűnek gondoltam, hogy a fenséges esztétikájához lesz köze. Végül nem így lett. De a legnagyobb örömöt – amellett persze, hogy végre lehullott rólam a szakdolgozati téma kiválasztásának terhe – az okozta, hogy rájöttem, milyen hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy egy még élő szerző művét választottam. Nem elég, hogy bőven van még friss, érintetlen, kutatásra váró terület Vonnegut életművében, még fel is vehetem vele a kapcsolatot: megismerkedhetek vele, kérdezhetek tőle, akár egy interjút is csinálhatok vele. Rettentően izgalmas lehetőségeket rejt a projekt. „Odafent alighanem kedvel engem valaki.”[10]

És igazán vonneguti fordulatként, néhány órával ezután, 2007. április 11-én, szerdán este Kurt Vonnegut egy New York-i kórházban meghalt. 84 éves volt. 

Így megy ez.

Jegyzetek:

[1] Borbás Mária fordítása.

[2]„Az egyik amerikai azt jajgatta Billy mellett, hogy mindent kiadott magából, nem maradt már benne semmi, csak az agyveleje. […] Én voltam az. Én magam voltam az. Ennek a könyvnek a szerzője.” (Nemes László fordítása)

[3] „Mr. Trout – mondtam –, én regényíró vagyok. Én teremtettem önt a könyveim céljaira.” (Békés András fordítása)

[4] „…az a német bevándorló […] megrendelte [a sírkövet, a]ztán nem jött vissza[. …] Marha fura egy név [. …] A név […] az én nevem volt.” (Borbás Mária fordítása)

[5] 2021-ben jelent meg Weide Vonnegutról szóló, több mint 25 év alatt elkészült dokumentumfilmje, a Kurt Vonnegut: Unstuck in Time. Magyarországon online egyelőre csak VPN-nel streamelhető, de DVD-n vagy Blu-ray-en meg is lehet rendelni.

[6] Borbás Mária fordítása.

[7] Borbás Mária fordítása.

[8] Kurt Vonnegut: Éj anyánk, Maecenas, 1990 (Békés András fordítása).

[9] Kurt Vonnegut: Mesterlövész, Európa, 1986 (Borbás Mária fordítása).

[10] Kurt Vonnegut: A Titán szirénjei, Móra, 1988 (Borbás Mária fordítása).