1749: Amint befejeztem a könyvet, rápillantottam a telefonomra, de egyáltalán nem úgy, mint általában, inkább némi gyanakvással. Ezt a reakciót várod attól, aki elolvassa a Zárt ajtók mögöttet?

J. D. Barker: Ha úgy vesszük, ez volt az én reakcióm, és ez inspirált a könyv megírására is. A feleségemmel több ingatlanunk is van, ő pedig vett egy felújításra váró házat Georgiában hét fürdőszobával. Valamelyik este beszélgettünk róla, és megemlítettem a BathFitter nevű céget, akik kijönnek, és elintézik, hogy a fürdő esztétikus legyen. De tényleg csak csevegtünk róla, semmi többet nem kezdtünk a témával aznap. Később a telefonon és a tévében egyaránt erről a cégről láttunk reklámokat. Kicsit utánanéztem, és 

kiderítettem, hogy a mobilom felhasználási feltételeiben szerepel az, hogy éjjel-nappal lehallgatja a beszélgetéseinket,

amikből bizonyos kulcsszavakat nyer ki, és azokat felhasználják célzott hirdetésekhez. Tovább kutakodva pedig kiderült, hogy erre igazából mi magunk adtunk engedélyt. Egyre mélyebbre zuhantam a nyúlüregben, és ez az egész a frászt hozta rám. Ez szolgált végül a könyv alapjául.

1749: Jut eszembe: ha már annyi kutatómunkát végeztél ehhez a könyvhöz, változott a hozzáállásod ahhoz, hogyan használod a technológiát?

JDB: Szívesen mondanék igent, de valójában nem, mert azt hiszem, egy kicsit belekényelmesedtünk a használatukba. Az egész életemet végigkísérte a technológia, nem hajíthatom el csak úgy. Nem kapcsolhatom ki annyi időre, amennyire szeretném. Talán egy kicsit óvatosabb vagyok azzal kapcsolatban, mit írok le vagy mit mondok ki a kütyük jelenlétében, de úgy gondolom, az előnyök ezen a ponton már jelentősebbek az egyéb, háttérben futó folyamatok negatív hatásainál.

1749: Szerinted távol vagyunk még az Édes vagy Pikánshoz hasonló, esetleg annál visszafogottabb applikációk korától?

JDB: Igazából készülőben a mozifilm, és annak részeként az appot is megcsináljuk. Tehát mire a film megjelenik, az áruházakban elérhető lesz a valódi applikáció. Az elkészült Édes vagy Pikáns többé-kevésbé hasonlítani fog a könyvbéli verzióra. Újdonság lesz, és szórakoztató árukapcsolás. De ami tényleg vicces lesz, az az, hogy amikor az emberek elolvassák a könyvet, tartanak majd a technológiától, tehát az Édes vagy Pikáns ötlete konkrétan rájuk ijeszt. Ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy amint az appot közzétesszük, le fogják tölteni. Játszani fognak vele, függetlenül attól, mihez is vezethet, egyszerűen csak azért, mert így vagyunk bekötve.

1749: A legtöbb történeted pszichológiai feszültséggel és komplex szereplőkkel operál. Az eddig munkáidhoz képest a Zárt ajtók mögött hogyan fedezi fel az emberi pszichét?

JDB: 

Szerintem a technológia önmagában is egy szereplő.

Megmutatja, hogyan reagálunk rá mi, emberek, hogyan hívtuk be az életünkbe, és hányféleképpen hagyjuk, hogy uralkodjon felettünk, és megmondja, mit csináljunk. Cselekvésre késztet minket. Hannah – a történet egyik szereplője – influenszer, az egész élete a közösségi médián alapszik. Minden, amit kitesz a netre, bevételt szerez neki, ezért hihetetlenül óvatos azzal, miket posztol. Az imázsa és nagyjából mindene lájkokról és kattintásokról szól. Nem sokban különbözik azoktól a hús-vér emberektől, akik ma a közösségi médiában szerepelnek. Függenek tőle, a megélhetésüket jelenti.

1749: Korábbi műveidben is láthattunk erős női karaktereket, de úgy érzem, a Zárt ajtók mögöttben Abby, a női főszereplő sokkal központibb szerepben van, mint eddig bárki. És nem csak ő. Ez szándékos volt?

JDB: Inkább így alakult, többféle módon is. Például amikor a Drakula előzményét [a magyarul is olvasható Dracult – a szerk.] írtam, Bram Stoker családjánál belelapozhattam Bram eredeti jegyzeteibe, és 

kiderült, hogy Mina Harker az első változatban egy borzasztóan erős női szereplő volt.

Bram szerkesztőjének megjegyzéseiből és a kéziratváltozatból látszik, hogy kifejezetten visszább fogták őt, mert túl erős volt nőnek. Komolyan féltek ezt megmutatni, ez pedig azóta is zavar. Így vagy úgy, de a gondolat beleférkőzött több könyvembe is. A hívásban is igen erős a női főszereplő, de számomra Abby az eddigi legerősebb.

1749: Mit tartottál a legnagyobb kihívásnak a könyv írása közben?

JDB: A legjava szívből jött. 

Talán az erotikus részeknél bizonytalankodtam.

Amikor az ember hálószoba-jelenetet ír férj és feleség között, íróként muszáj tudatos döntést hoznia. Papírra vesse a történteket, vagy – nézzünk csak a címre! – zárt ajtók mögött hagyja? Amikor leoltjuk a villanyt, az ajtó becsukódik, mi pedig továbblépünk a következő fejezetre, az olvasó képzeletére bízva mindent. Én viszont úgy éreztem, meg kell mutatnom a főszereplők házaséletének gondjait, ehhez pedig ki kellett nyitnom azt az ajtót. Az olvasónak jelen kell lennie a hálószobájukban, hogy megértse, mi működik köztük, mi nem, és azt hiszem, a legtöbben emiatt tudnak együttérezni velük. Úgyhogy ez újdonság volt nekem is, nem szoktam ilyesmit írni. Először megpróbáltam kihagyni ezeket a részeket, de nem jött ki jól, hiányoztak a szövegből, és úgy éreztem, a karaktereknek a saját szándékuk szerint kell megmutatkozniuk, szóval mindent beleadtam.

1749: Amikor bizonytalan vagy, szoktál máshol inspirálódni, vagy felkeresel más forrásokat, hogy megerősítést szerezz?

JDB: Kicsit olyan ez, mint amikor autóval mész valahova, és nem a megfelelő sarkon fordulsz le, de nem vagy egészen biztos abban, hogy tényleg rossz irányba tartasz. Az írás is ilyesmi. Ilyenkor csak írok tovább, és ha úgy érzem, rossz irányba haladok, megyek tovább és tovább, távolabb attól, ahová eredetileg terveztem, de aztán végül mégis csak az autópályán lyukadok ki. Vagy rükvercbe kapcsolok, visszatolatok oda, ahol kezdtem, és újból nekilátok az egésznek. Regényírás közben sokszor az első fejezet közben jutnak eszembe dolgok, és azokat megmutatom a feleségemnek. Ő megmondja, jó ötlet-e, érdemes-e továbbírni vagy sem. Gyakorlatilag ez határozza meg, megírom-e az adott könyvet. Ha ezen a szakaszon túljutok, addig nem látja senki, amíg be nem fejezem.

1749: Kemény kritikus?

JDB: Vicces, mert az első regényemnél még nem volt az. Odaadtam neki, elolvasta, majd közölte, hogy „igen, tetszik”. Ilyen terjengősen és kedvesen! Erre én azt mondtam, hogy „figyelj, nem igazán erre van szükségem tőled”. Tudnom kellett, mi a baj a szöveggel. Ő azt mondta, „oké, adj egy hetet”, aztán szétcincálta a regényt. Visszaadta a telejegyzetelt, különböző színű szövegkiemelőktől rikító oldalakat. Először megharagudtam, de aztán rájöttem, hogy igaza van, és sokat segített, a véleményére pedig azóta adok.

1749: Már említetted az Abbyhez való viszonyodat, de van még olyan szereplő, akihez különösen kötődsz?

JDB: Abbyhez a legerősebben. Esetleg valamiféleképp Rómeóhoz és Júliához is. Úgy éreztem, megtalálták a helyüket ebben a regényben. A történeteim általában darabkákból állnak össze. Például már hosszú ideje a fejemben volt Brendan és Abby, a házastársi gondokkal küzdő pár. Később jutott eszembe az app ötlete, majd ezt a kettőt összeraktam, és ez lett a kötet genezise. Viszont néhány fejezet már készen állt, mire rájöttem, hogy valami hiányzik, valami nem stimmel. Aztán beugrott, hogy már írtam egy jelenetet Rómeóval és Júliával egy teljesen más projekthez, úgyhogy azt előkaptam, elolvastam, és azt gondoltam, ennek a kettőnek itt van a helye. Úgyhogy beleírtam őket.

1749: Hogy egyensúlyozod ki a tempót?

JDB: Leginkább ösztönösen. Régóta csinálom már ezt, de azért 

nagyban támaszkodom a tesztolvasóimra is.

Úgyhogy amikor kész van a kézirat első változata, kiküldöm a hat állandó tesztolvasómnak. Fizikai példányt kapnak, és megkérem őket, hogy bárhol is csukják be a könyvet, azt tudassák velem. Nem érdekel, hogy azért, mert vacsorát főznek, vagy elhozzák a gyerekeiket a suliból, az indok nem számít. Azt akarom tudni, helyénvalónak érezték-e, hogy letegyék a könyvet. Megjelölik ezeket a részeket, és ha olvasás közben csak átfutnak egy bekezdést, megkérem őket, hogy jelezzék azt is. Meg kell értenem, miért tesznek így. Amikor visszakapom a szövegeket, átpörgetem mind a hatot, és ha azt látom, hogy egynél több ember csukta be ugyanott a könyvet, ha ugyanazokat a bekezdéseket ugrották át, akkor azokat a részeket vagy kivágom, vagy újraírom. Úgy gondolom, hogy az egyik legfontosabb írói skill a lezárás: egy mondaté, egy fejezeté, egy regényé. De ha azt akarjuk, hogy az olvasók falják az oldalakat, nem adhatjuk meg nekik a lezárást. Emiatt veszik le a kötetet a polcról. Íróként rá kell venned őket, hogy ne akarják becsukni be a könyvet, mert tudni akarják, mi következik ezután. Tudatosan próbálom elérni ezt.

1749: Tanultál új technikákat vagy megközelítéseket, miközben a Zárt ajtók mögöttön dolgoztál?

JDB: Megvan a magam módszere, de sokat dolgoztam együtt James Pattersonnal. Hírhedten profi ebben, a vele való közös munka pedig az én esetemben úgy történt, hogy 

elküldtem neki a szövegemet, ő pedig felhívott, és felsorolta az összes hibámat.

Gyakorlatilag megtanított arra, hogyan írjak egy thrillert feszesebbé és olvasmányosabbá. Amikor egy jelenetet írok, szinte hallom őt a háttérben, ahogy biztat: „ne, ez nem elég gyors”, vagy „ezen változtass még”. Sokat segít abban, hogy jobbá váljak.

1749: Hogyan képzeljük el az írásba beletemetkezett J.D. Barkert? Még mindig igaz, hogy naponta tízezer szót is meg tudsz írni?

JDB: Korábban napi tízezer szó volt az átlagom, de mára a normál sebességem két-háromezerre csökkent. Egy átlagos napon reggel hétkor kelek, iszom egy kávét, bemegyek az irodámba, és nem kapcsolom be a netet, nem nézek emailt vagy ilyesmit, csak nekilátok írni, és délelőtt tizenegy körül végzek is. Tehát három-négy óra kemény munka két-háromezer szót eredményez. Több is menne, de már rájöttem, hogy ebben az esetben másnap pont ezeket a részeket vágom ki. Úgy érzem, 

korlátozott az a kreativitás, amit az emberi elme nyújtani képes.

Ha túlfacsarod az agyad, másnap csak az üres képernyőt  bámulod majd.

1749: Sötét, feszült témákkal dolgozol, hogy jössz ki belőle a fénybe? Hogy kapcsolsz ki?

JDB: Nekem ez több szempontból is terápiás jellegű. Sokan mondják, hogy pszichológushoz kéne járnom, de én inkább csak írok. Valami oknál fogva ki kell mosnom ezeket a dolgokat a fejemből. Azt hiszem, ez a két dolog együtt jár, és a mindennapi életem azért nagyon is világos. Van egy csodálatos feleségem, egy remek lányom, és fantasztikus helyen élünk, úgyhogy könnyű kikapcsolódni. De 

előfordul, hogy egy jelenet megírása után félretolom a gépemet, mert képtelen vagyok elhinni, hogy ez tényleg az én fejemből pattant ki.

Ilyen esetekben kell pár perc szünet.

1749: Az írói karrieredre visszatekintve hogy érzed, mennyire illik bele a Zárt ajtók mögött?

JDB: Amikor A negyedik majom sikeres lett, az egy világsiker volt. A kiadóim egy újabb Negyedik majmot követeltek. Ha hagynám, hogy ők irányítsanak, akkor csak ilyen „ugyanaz, de mégis más” regényeket írnék folyamatosan. Ha sok jól ismert szerzőtől olvasol, rájössz, hogy ők pontosan ezt csinálják. Beleragadnak újra és újra ugyanabba a könyvbe. Ez megijeszt: én nem akarok ugyanolyan könyveket írni. Úgyhogy sok tekintetben ez a kötet más volt, mert valami másra vágytam, és a következő is különbözni fog ettől, az azt követő meg amattól. Soha nem írom meg kétszer ugyanazt.

1749: És van még regény a fiókodban?

JDB: Igazából A hívás és e között négy könyvet írtam, ami még nem jelent meg.

1749: De ezek olyan történetek, amikről tudod, hogy egyszer majd visszatérsz hozzájuk, vagy olyanok, amik örökre a fiókban maradnak?

JDB: Jaj, nem, ezek kikerülnek majd onnan. Az egész csak időbeosztástól függ. De nem összefüggőek, önálló történetek.

1749: Korábban említetted, hogy előkészületben van a Zárt ajtók mögött filmadaptációja. Ez a regény igazi mérföldkőnek számít a karrieredben, mert ez az első, amit nagyvászonra opcióztak. Képzeljük el, hogy te választod ki a gárdát. Ki a rendező, kik a színészek?

JDB: Hát, ez pont teljesen másképp működik (nevet). 

A hollywoodiak semmit sem árulnak el az embernek.

Casting szempontjából egyedül Benicio del Toro ugrik be mint Rómeó. Mindig is őt láttam magam előtt. A többi szereplőről viszont nincs különösebb elképzelésem.  Nagyon örülnék, ha David Fincher ülne a rendezői székbe, de őszintén, Davidet bármelyik projektem körül szívesen látnám. Sokszor felkerestük, de még nem törtük meg a jeget. Mindig is inspiráló volt a számomra.

1749: Apropó inspiráció: figyelemmel kíséred-e az új generáció tehetségeit?

JDB: Sőt, szorosan együttműködöm velük. Épp most írtam alá egy új szerződést a Simon & Schusternél, ahol egyébként megnyitottam a velük közös, saját alkiadómat. Több társszerzős művel is készülünk. Felkerestem ifjú tehetségeket, akiknek mentorra vagy segítségre volt szüksége. Úgyhogy most egészen a kezdetektől velük dolgozom, együtt találjuk ki a regény alapját, és segítek azt megírni és finomítani az elejétől a végéig. Megtanítom nekik, amit tudok, aztán együtt jelentetjük meg a címet, ami így teljesen más szinteken működik, mert egy olyan tudásalapot kapnak, amit normál esetben maguknak kellene kitapasztalniuk. Ezzel időt spórolnak, én pedig rátehetem a nevüket a borítóra, és bejuttathatom őket a könyvesboltokba. Úgy gondolom, a lehető legtöbbet kell bátorítanunk ezeket a szerzőket.

1749: Ha a technológia sötét oldalát hozzuk szóba, az MI-vel sokan hadilábon állnak. Mit gondolsz a mesterséges intelligencia kreatív folyamatban történő használatáról?

JDB: Egész életemben rajongtam a technológiáért, imádom a kütyüket is. Játszadoztam az MI-vel, és próbálgattam, mire képes. Arra jöttem rá, hogy gyakorlatilag egy enciklopédia, amellyel kapcsolatot teremthetsz. Kizárólag arra képes, hogy arról informáljon, ami már megtörtént, ami már létezik, tehát ha a ChatGPT-vel akarnék ötletelni egy regényen, csak azt böfögné vissza nekem, amire megtanították. Viszont ha ugyanezt olyasvalakivel teszem, mint James Patterson, akkor felhívjuk egymást, és valami olyan elszállt ötlettel állunk elő,  ami előtte senkinek sem jutott még eszébe.