Istenigazából sohasem akarta, hogy írónak tartsák, és mi tagadás, az irodalmi világ hangadói nem is – vagy legfeljebb csak hellyel-közzel – tekintették annak: a múlt hétfőn, 86 esztendős korában elhunyt Frederick Forsyth mégis úgy kell búcsúztatni, mint a múlt század második felének egyik legsikeresebb szerzőjét. A már két évtizede 70 millió eladott példány felett járó bestseller-gyáros egy különleges bűnügyi zsáner, a dokumentarista körítéssel tálalt merész fikció mestere volt, aki első regényében megörökítette a Charles De Gaulle ellen elkövetett merényletek legnevezetesebbikét, vagyis azt, amelyet a valóságban sohasem kíséreltek meg. A Sakál napja (1971) Forsyth újságírói emlékein alapult, merthogy a hatvanas évek elején a BBC megbízásából nyomon kellett követnie az épp az OAS célpontjává vált hórihorgas francia államfőt. Majd’ egy évtizeddel később azután

35 nap leforgása alatt megszületett a regény, amelyre ugyan az első négy brit kiadó egyöntetűen nemet mondott,

ám az ötödik, a Hutchinson & Co. vállalta egy olyan thriller kockázatát, amelyben az összeesküvők által kiszemelt (és egyébiránt a szigetországban nem különösebben szívelt) áldozatról tudható, hogy valójában természetes halállal halt meg. 1973-ra Fred Zinnemann lenyűgözően hatásos filmváltozata is elkészült, napjainkban pedig épp a második évadját várjuk annak az Eddie Redmayne főszereplésével ékes sorozatnak, amely ugyancsak a Sakálból lelkedzett. Forsyth ráérezve a siker és a regénygyártás ízére tempósan írta az újabb és újabb, a valóság tényeivel operáló, de azokat szinte észrevétlenül megmásító történeteit, geopolitikai thrillereit, amelyeket az olvasó rendszerint lebilincselően izgalmasnak, az irodalmi világ ellenben – Anthony Burgess szavát idézve – közönséges maszlagnak ítélt. Ezekben a valós és kitalált tényekből felépített regényekben a konzervatív szerző olykor erőteljesen politizált is, gondoljunk csak A negyedik jegyzőkönyvre (1984), amelyben a brit Munkáspárt balszárnyát kereken a KGB eszközének állította be. Az ilyen cselekményszálakat a megfilmesítésekből azután rendszerint elhagyták, hogy a néző jóleső szorongását ne veszélyeztesse a pártos beállítás.

*

Ezekben a napokban Milánóban és egy sor egyéb olasz színhelyen legsűrűbb szakaszához érkezett a La Milanesiana elnevezésű kulturális fesztivál, amely az ezredforduló óta invitálja és készteti párbeszédre (persze a pódiumon) a különböző művészeti ágak és tudományok képviselőit. A sportnak és a képregénynek is figyelmet szentelő rendezvénysorozat idei kiadott vezérszava az intelligencia (Intelligenza), és e kellő szabadságot biztosító tematika jegyében olyan nagyságok gyülekeznek össze, mint Percival Everett, az énekes-dalszerző Luca Barbarossa vagy épp a 2017-ben Pulitzer-díjjal elismert amerikai szociológus, Matthew Desmond. Most hétfőn a fesztivál paviai eseményére várták volna a Goncourt-díj tavalyi nyertesét, az algériai Kamel Daoudot is, ám ő lemondta a részvételt, méghozzá a szabadságát féltve. A hazáját elhagyni kényszerült, 2020 óta francia állampolgársággal rendelkező író ugyanis, miután állítólag arról értesült, hogy a neve szerepel az olasz rendőrségi nyilvántartásban,

attól tartott, letartóztathatnák és kiszolgáltathatnák Algériának, ahol nemzetközi elfogatóparancsot adtak ki ellene.

Az olasz szervezők szerint indokolatlan aggodalom mögött a díjjal jutalmazott Houris körül még tavaly novemberben kipattant botrány áll. Akkor merült fel ugyanis a vád, hogy a regény cselekménye jelentős részben egy olyan hölgy elbeszélésén alapulhat, aki a maga megrázó történetét Daoud pszichiáterként tevékenykedő feleségének mesélte el, értelemszerűen nem azzal a szándékkal, hogy azt írói alapanyag gyanánt használják fel. Az ügy nyomán támadt médiafigyelem francia földön inkább csak javította az Houris eladási statisztikáit, Algériában viszont májusi hír szerint két feljelentés nyomán sor került az elfogatóparancs kiadására. Daoud és ügyvédje értelmezése szerint a döntés mögött egyértelműen politikai jellegű, és az a szándék húzódik meg mögötte, hogy ily módon hallgattassák el az algériai rendszerrel szemben kritikus, megannyi kényelmetlen és véres történelmi tényre rávilágító írót.

*

Mindeközben múlt szerdán arról olvashattunk, hogy a gyermek- és fiatalkorúak körében elvégzett legfrissebb brit felmérések gyászosnak mutatják az olvasási kedvet, az olvasás iránt táplált szívbéli hajlandóság aktuális mértékét. Az érdemi alfabetizációt a szívén viselő szigetországi szervezet, a National Literacy Trust jelentése szerint a több mint százezer „olvasó” megkérdezésén alapuló eredmények minden korábbinál gyászosabb képet mutatnak. Úgy tűnik, hogy különösen

a 11 és 16 év közötti kis- és nagykamasz fiúk tekintik mind kevésbé örömforrásnak az olvasást,

és az e téren tapasztalható hanyatlást a jelek szerint nem ellensúlyozhatja a lányok körében idén is kimutatott stabilabb olvasási kedv. A nemek összevetésének két főszámát tekintve a 8 és 18 év közötti lányok 39,1 %-a olvas szívesen a szabadidejében, míg a fiúknál ez az arány 25,7 %. Mindenesetre indokoltnak látszik az NLT vezetőjének összegzése: „az idei adatok ismét lesújtóak”. Ez még akkor is így van, ha az olvasásért nem rajongó tinédzserek bő egyharmada mindemellett úgy nyilatkozott, azért mégiscsak hajlandó könyvet a kezébe venni, amennyiben az valamely kedvenc filmhez vagy sorozathoz kapcsolódik.