„Találékonynak kell lenni, jó képzelőerővel” (Witold Szabłowski: Így etesd a diktátorod)

„Mit evett Szaddám Huszein, amikor már kiadta több tízezer kurd elgázosítására a parancsot? Hát Pol Pot mit evett abban az időben, amikor csaknem kétmillió khmer éhen halt? És Fidel Castro, amikor hajszál híján atomháborúba vitte a világot?” – e kérdésekkel csábít olvasásra Witold Szabłowski Így etesd a diktátorod című riportkötetének fülszövege.

A kötetnek már a címe is elég hívogató: első ránézésre sejtheti az olvasó, hogy nem hétköznapi történetekkel lesz dolga, Szabłowski könyvének témaválasztása pedig, azt hiszem, még a mai lengyel tényirodalom sokszínűségét ismerve is kiemelkedő. A szerző arra vállalkozott, hogy öt hírhedt diktátor életét, országát, diktatúráját mutatja be a szakácsaik szemén keresztül, ami első hallásra elég őrült ötletnek tűnhet. Ha azonban belegondolunk, hogy a szakácsoknak nagyon is jól kellett ismerniük a diktátorukat, és tényleg közvetlenül e teljhatalmú uraktól függött az életük (bár ez valahol kölcsönös volt), máris értjük a választás logikáját. Erre a függő helyzetre utal a címként választott idézet is: Enver Hoxha látta el ezzel a hasznos tanáccsal szakácsát. Ennek ellenére felvetődhet a kérdés: mégis hogy jut eszébe valakinek diktátorok szakácsainak nyomába eredni, hogy aztán sokszor az egész világ sorsát befolyásoló eseményeket, döntéseket rekonstruáljanak a segítségükkel? Szabłowski rögtön a könyv elején meg is adja a választ e kérdésre, amely saját szakácsmúltjában és egy diktatórikus főnökkel való kapcsolatában keresendő.

Az öt diktátor között az iraki Szaddám Huszeinhez, a kubai Fidel Castróhoz vagy a kambodzsai Pol Pothoz hasonló, világszerte ismert figurák mellett helyet kap az inkább csak a keleti blokkban ismerős albán Enver Hoxha és a kevésbé ismert, de annál kegyetlenebb ugandai Idi Amin. Nem egyszerű feladat azonban megtalálni a diktátorok szakácsait, illetve, ha már megvannak, nem könnyű a bizalmukba férkőzni, megnyitni őket. Ez egyrészről érthető, másrészről mégis furcsa, hogy bár sokszor már hosszú évek, akár évtizedek óta halott diktátorokat szolgáltak, a zsigeri rettegés megmaradt bennük. Ennek legerősebb példája Enver Hoxha szakácsa, aki sem a nevét, sem az arcát nem vállalta, egyetlen kép szerepel a róla a könyvben, az is csak a kezéről. (A többiek mind a saját nevükön szerepelnek, illetve több fénykép is került róluk a kötetbe.) Ennek a K. néven mesélő szakácsnak a története egyrészt a legmegindítóbb, másrészt ez példázza a legjobban, mit meg nem tettek az emberek a túlélés érdekében. K. ugyanis egy ponton úgy értelmezte a „találékonynak lenni” parancsot, hogy megtanul úgy főzni, ahogyan hajdan Enver Hoxha édesanyja.

A skála másik végén Pol Pot szakácsnője áll, akinek elbeszéléseiből lényegében az derül ki, hogy szerelmes volt a diktátorba (egyébként, mint a kötetből kiderül, nem volt ritka, hogy egyes diktátorok a szakácsnőjüket vették feleségül). Így zárja a szerzővel való beszélgetését: „Azt kérdezed, szerettem-e. Ezután, amit hallottál tőlem, válaszolj magad a kérdésedre: hát lehetett őt nem szeretni?” Mindegyik szakács esetében megfigyelhető valami hasonló, csak nem ennyire erőteljesen, de az nyilvánvaló, hogy paradox módon hálásak is a diktátoraiknak, mivel valahol nekik köszönhetően élték túl (és nem is mindig rossz körülmények között) e rezsimeket: Stockholm-szindróma ez a javából.

Miközben ugyanakkor Witold Szabłowski kötete rendkívül megrázó képet ad e diktatúrák elképesztő zsarnokságáról, kegyetlenségéről és sokszor abszurditásáról, sajátos szakácskönyvé is válik, bár lehet, hogy a gasztrohorror pontosabb meghatározása lenne a műnek. A riportkötet szerkezeti tagolása a napi étkezések sorrendjét követi: így kapja meg az olvasó reggelire Szaddám Huszein hallevesét meg a löncs gyanánt sült kecskét, ahogy Idi Amin szerette, ebédre Enver Hoxha kedvencét, vacsorára pedig Fidel Castro mangómártásos sült halát, desszertnek Pol Pot-féle papajasalátával. A főétkezések közé pedig mindig jut egy kis rágcsa – e minifejezetek formailag is jól elkülönülnek a többitől – à la Pol Pot szakácsnője. Szabłowski nem csak hallomásból ismeri meg ezeket az ételeket: van, amelyiket el is készítik az adott szakáccsal, ezzel mintegy felvezetve az aktuálisan terítéken lévő diktátor történetét. Ez a metódus furcsa kettősséget kölcsönöz a könyvnek, mivel lehetővé teszi, hogy a riporter-író olvasmányos, már-már könnyed stílusban beszélje e brutális rezsimek gaztetteit.

Itt azonban fontos megjegyezni, hogy Szabłowskinál folyamatosan változik a narrátor személye, ezzel pedig nyilvánvaló módon az elbeszélői stílus is. Egyrészt az egyes részek bevezetőinél ő maga meséli el az adott önkényúrral, illetve annak szakácsával kapcsolatos személyes történetét, így ezeken a helyeken nehezen (vagy egyáltalán nem) választható el egymástól a szerző és a narrátor. A konkrét történethez érve viszont már az aktuális szakács veszi át a szót és a narrátori szerepet; így gyakorlatilag végig egyes szám első személyű narrációval van dolgunk, csak az változik, kit takar ez. Összekötő elem a különböző narrátorok között, hogy mindegyik elbeszélést (ideértve a szerző-narrátorét is) átitatják az érzelmek, ami a témát tekintve teljesen evidensnek tűnik. Az azonban mégiscsak szokatlanul hathat, hogy a kambodzsai diktátor szakácsnője kacagva mesél a tömeggyilkosságokról – efeletti döbbenetét a szerző sem rejti véka alá. Ezzel pedig elérkezünk a napjainkban Lengyelországban oly népszerű riportirodalom egyik kulcskérdéséhez: szabad-e a riporter-írónak előtérbe kerülnie, akár szerepelnie a saját riportjában, vagy végig árnyékban kell maradnia? Lengyelországban ezzel kapcsolatban különféle iskolák léteznek: egyelőre inkább az utóbbi az elfogadott magatartás, bár a riportirodalom mára már klasszikusnak számító szerzőinél is találunk néhány példát az egyes szám első személyű elbeszélésre.  Witold Szabłowski viszont megtöri ezt a hagyományt: bátran választja az egyes szám első személyű narrációt, és jelenik meg ő maga is a saját kötetében. Ily módon az Így etesd a diktátorod nem csak témaválasztása okán, de a műfajon belül úttörőnek számító narrációs technika miatt is kiemelkedik a mai lengyel riportirodalom alkotásai közül.

Witold Szabłowski: Így etesd a diktátorod. Fordította Petneki Noémi. Budapest, Prae, 2022. 277 oldal, 3990 forint