Paták kopogtak.
Szinte daloltak:
Trapp.
Klapp.
Kap.
Lap.
Béllelve széllel,
Talpalva jéggel
csúszott az utca.
Egy ló lehuppant
a farára,
és nyomban
bámészkodók hada,
a Kuznyeckij Moszt trapéznadrágjai
összecsődültek

felhangzott, zörgött a nevetés:
- Egy ló elesett!
- Elesett egy lóóó!
A Kuznyeckij Moszt vigadott.
Csak egyedül én
nem vegyültem az ordítozásba.
Odamentem
és belenéztem
a lószemekbe…
Az utca a feje tetején,
ahogy szokott...

Odamentem, és látom-
csöpp csöpp után
gördül le a pofáján,
rejtetten a szőrszálak között.

És valamilyen közös
állati bánat
buggyant ki belőlem
és suttogásba olvadt:
„Ló, kérem, nem szabad!
Ló, figyeljen-
ne gondolja , hogy ön rosszu...
rosszabb náluk!
Kicsikém,
mindannyian egy kissé lovak vagyunk,
a maga módján mindenki ló”.
Lehet, hogy
- öreg már-
nem kellett neki a pátyolgatás,
lehet, hogy mondandóm is
laposnak tűnt,
egyszer csak
a ló
összeszedte magát,
lábra állt,
fölnyerített
és elballagott
farkát fölcsapva.
Vörös üstökű kölyök!
Ment vidáman,
beállt a helyére,
És egyre inkább úgy érezte,
hogy újra csikó,
és érdemes élni,
és érdemes dolgozni.