Borongós nap, Minden városa,
taxiban ülök,
és e két szót keresem.
Hiába érdeklődöm, senki sem tudja
‒ úgy értem, pontosan ‒, mire utalnak,
miféle hely az, hol van, vár-e
vagy kolostor. Pedig a név ott virít
a térképen, ott csillámlik,
a mássalhangzók sűrű gubanca
pár rövidke fénymagánhangzót lövell,
akár egy erdőben rekedt férfi fegyvere.
Árulkodik, én pedig keresem.
Op-art táj bukkan ki a fák és a vizek
közül, pedig a térkép hol Bismarck-tornyot,
hol Vilmos-mauzóleumot jelöl,
szobrot, bal lábán a híres
felirattal: „Manuel war da”,
talán kapukulccsal vésték rá,
a bronz zöldjén finom aranycsík,
a kézjegy kanyargós vonala, folyó
a folyók között. Kiszállok, gyalog megyek tovább.
Halott falevelek, változó fény, fagyos levegő,
kificamodott bokámban szúrás,
én mint pörgőcsiga, én
mint kicsavarodó csavar. Más nincs.
Pedig itt a jel, itt
szűkül össze az út,
itt van a by-pass, egy vízi Berlin
berlini fala, megtartó rétegek,
mesterséges tavak áteresze,       
itt a háború, a béke s a latin nyelv.
Semmi más. S amíg az erdőt járom,
a tétován várakozó sofőrre gondolok,
a tétován várakozó taxisofőrre,
aki jobb híján a szélvédőjét mossa,
miközben műszerfala alatt
kattogva-surrogva
fut-árad az órafolyó, a pénzpropeller,
folyami gát, vízvezeték, átfolyó, nyitott zsilip, aorta,
időhaemorrhagia és szívbillentyű-szelep,
életem Porta Westfalicája.